Hogyan védte meg Kína a világot a méregdrága kőolajtól?
Peking az iráni háború kirobbanása óta drasztikusan, napi ötmillió hordóval csökkentette nyersolaj-behozatalát, ami megakadályozta az árak kétszáz dolláros szárnyalását. A háttérben nyers gazdasági számítás áll.
Amikor februárban eldördültek az első lövések és bombaforgácsok borították be az iráni infrastruktúrát, aminek következtében a stratégiai fontosságú Hormuzi-szorosban leállt a tengeri hajózás, az energiapiaci elemzők szinte kivétel nélkül fekete jövőt jósoltak a globális gazdaságnak. A szakértői konszenzus arról szólt, hogy amennyiben a fegyveres konfliktus egy-két hónapnál tovább húzódik, a nyersolaj hordónkénti ára pillanatok alatt eléri vagy akár meg is haladja a kétszáz dolláros lélektani határt. Hat hónappal a harcok kirobbanása után a tartós béke még mindig elérhetetlen távolságban lebeg, a piacokon viszont mindennek nyoma sincs, hiszen egy hordó nyersolajért jelenleg alig 85 dollárt kérnek. Ez a meglepő árszint nem a háborúzó felek önmegtartóztatásának vagy a nagy kőolajtermelő államok, mint az Egyesült Államok, Irán vagy az OPEC-tagállatok tudatos lépéseinek köszönhető, hanem a világ eddigi legjelentősebb vásárlójának.
Amennyiben az ember piaci elemzőket kérdez arról, miként maradt el a várt sokkhatás, a válaszok szinte kivétel nélkül egyetlen ország felé mutatnak, ez pedig Kína. Bár a nyugati államok is megnyitották stratégiai tartalékaikat, az amerikai kitermelők pedig csúcsra járatták kapacitásaikat, a drágulási hullámot a távol-keleti nagyhatalom állította meg, emlékeztet cikkében a Die Presse. A háború kirobbanását megelőzően a Népköztársaság számított a világ messze legnagyobb nyersolaj-importőrének. Peking naponta körülbelül tizenkétmillió hordó nyersolajat vásárolt a nemzetközi piacokon, ami meghaladta a teljes európai kontines összevont importját, és kétszerese volt a második legnagyobb vásárló volumenének. A legfontosabb beszállítóknak Oroszország és a közel-keleti régió államai számítottak.
Peking első reakciója a perzsa-öbölbeli harcok kezdetén még nem okozott meglepetést a szakmában. Az árak emelkedésnek indultak, így az köztudottan árérzékeny kínai vásárlók ideiglenesen visszaléptek a nagyobb tételek beszerzésétől. A stratégia azonban az idő múlásával vált igazán érdekessé és sokatmondóvá. A várakozásokkal ellentétben Peking a kezdeti sokk csillapodása után sem kezdett kétségbeesett helyettesítőforrás-keresésbe, hanem még tovább csökkentette tengerentúli vásárlásait.
Február vége óta Kína naponta átlagosan ötmillió hordóval kevesebb kőolajat vásárolt, mint a háborút megelőző időszakban. Ez a tétel pontosan megfelel annak a mennyiségnek a negyedének, amely a Hormuzi-szoros lezárása miatt kiesett a globális ellátási láncokból. Júniusban a kínai import napi hétmillió hordóra esett vissza, ami évtizedes mélypontot jelentett, és bár júliusban kismértékű korrekció következett be, az ország idén összességében csaknem negyven százalékkal kevesebb nyersolajat szerzett be külföldről, mint az előző év azonos időszakában.
A tartós kőolaj-önmegtartóztatás teljesen felkészületlenül érte a nemzetközi elemzőket, és gyorsan megindultak a találgatások arra vonatkozóan, miként tudta a Népköztársaság végrehajtani ezt a bravúrt anélkül, hogy a saját gazdaságát teljesen megbénította volna. Sokan arra gyanakodtak, hogy az orosz árnyékflotta szállítmányai szivárognak be az országba, vagy Peking olyan titkos tartalékokhoz nyúlt hozzá, amelyekről a nemzetközi megfigyelőknek nem volt tudomásuk. Mások egyfajta burkolt, a hivatalos statisztikákban nem látszó gazdasági leállást, korlátozásokat sejtettek a háttérben.
Ezen feltételezések döntő többsége azóta megdőlt. Az amerikai Energiainformációs Ügynökség adatai szerint Peking a második negyedévben elsősorban éppen az Oroszországból származó behozatalt fogta vissza. Az hatalmas állami olajtartalékok létezése ugyan tény, de semmilyen konkrét bizonyíték nem utal arra, hogy a tartalékok tömeges felélése zajlana. A gazdasági teljesítményt és az energiafogyasztást mérő mutatók sem jeleznek visszaesést. A Goldman Sachs befektetési bank elemzése rámutat, hogy az atomerőművek, a megújuló energiaforrások, valamint a megnövelt szénimport együttesen pótolták a kieső olajmennyiséget.
Bár a benzinkutakon jóval kevesebb benzin és gázolaj fogyott, a lakossági és logisztikai járműforgalom szintje nem változott. Ebben az esetben Kína az elmúlt években végrehajtott intenzív elektrifikációs programjának gyümölcseit aratja le. A kínai taxik több mint fele ma már tisztán elektromos meghajtású, és a lakosság körében rendkívül népszerűek, mivel egy elektromos fuvar díja jelenleg lényegesen alacsonyabb, mintha valaki a saját belső égésű motorral szerelt gépkocsiját tankolná tele méregdrága üzemanyaggal.
Adódik azonban a következő logikus kérdés: ha a magas olajár globálisan a tiszta technológiákra való átállást ösztönzi, miért nem használja ki ezt a helyzetet Kína, amely a világ legnagyobb elektromos autó-, napelemes rendszer- és akkumulátorexportőre? A magasabb olajárak elvileg növelhetnék a nyomást a vásárló országokon, hogy minél gyorsabban beruházzanak a kínai gyártmányú zöldtechnológiákba.
A válaszadásra ismét több elmélet született. Egyes vélemények szerint Kína a globális stabilitás megőrzésében érdekelt, míg mások szerint ez egyfajta gesztus Donald Trump felé, amit a megfelelő pillanatban kamatoztatni lehet majd. Olyan nézet is létezik, miszerint Peking csupán demonstrálni kívánta a világnak, hogy képes fennmaradni kőolaj nélkül is. Érdemes felidézni, hogy a kínai olajimport nyolcvan százaléka a Malakka-szoroson keresztül érkezik, amely egy esetleges Tajvan elleni katonai akció vagy konfliktus esetén pillanatok alatt tengeri zárlat alá kerülhet.
David Hart, a Council on Foreign Relations elemzője ugyanakkor egy sokkal földhözragadtabb magyarázattal szolgál: az álságosnak tűnő önzetlenség mögött kemény gazdasági érdekek húzódnak meg. Kína ugyanis messze nem csak zöldtechnológiát értékesít a világpiacon. Bár az ország a tiszta energiához kapcsolódó termékek exportjával több mint kétszázmilliárd dolláros bevételt ért el, ez az összeg mégis csupán csekély töredékét, mindössze hat százalékát tette ki a teljes, közel négybillió dolláros kínai kivitelnek.
Hiába csökken tehát Kína saját kőolajéhsége, a túl magas olajárak továbbra is halálos veszélyt jelentenek a széles körű exportra épülő távol-keleti gazdaságra. Amennyiben a globális termelés hagyományos hajtóanyaga túlságosan megdrágul, a világ többi részén a vásárlóerő csökken, és a többi országnak egyszerűen nem marad elegendő pénze arra, hogy folytassa a kínai áruk tömeges vásárlását.