Óriási mozis siker nyomán éled újra a gaullizmus

Az európai mozisikerek ritkán formálják át ennyire közvetlenül a napi politika közbeszédét. Antonin Baudry rendező kétrészes, összesen öthórás monumentális alkotása, a De Gaulle csatája áttörte a mozipénztárakat, és eddig több mint négymillió nézőt vonzott a vetítőtermekbe. A nyári kánikulában bemutatott produkció kezdetben ipari katasztrófának tűnt a nyolcvanió eurós költségvetése miatt. Az első felvonás, A vasvörös kor hűvös fogadtatásban részesült a bírálat részéről. A júniusban mozikba került első rész a nácik 1940-es megszállását, a Vichy-rezsim együttműködését és az ellenállás londoni megszervezését dolgozta fel, de a közönség kezdetben bizalmatlanul fogadta a képernyőn látható eseményeket.

A fordulópontot a második rész, az Írom a neved hozta meg, amely Párizs dicsőséges felszabadítását és a francia állam újjáépítését mutatta be. A produkció átütő sikere nyomán a francia sajtóban megjelent a gaullo-nosztalgia fogalma. A baloldali Libération elragadtatással írt arról, miként mutatta be a film a tábornok stratégiai lépéseit Franklin D. Roosevelt amerikai elnök imperialista terveivel szemben. A Monde önkritikusan elismerte a film folyamatosan emelkedő népszerűségét, miközben a jobboldali Figaro a nemzeti feladás ellenszereként értékelte az alkotást. A filmben a kollaboráns Darlan tengernagyot alakító Mathieu Kassovitz színész úgy fogalmazott, hogy a tábornokból pontosan az a karizmatikus erő sugárzott, ami a mai politikai életből teljesen hiányzik.

A mozisiker nyomán kirobbant társadalmi hullám hatására a francia politikai paletta szinte valamennyi szereplője igyekszik magáévá tenni Charles de Gaulle örökségét. Marine Le Pen, a Nemzeti Tömörülés meghatározó alakja a televíziós szerepléseiben gaullistaként hivatkozik magára. Ez a fordulat különösen figyelemreméltó annak fényében, hogy a párt elődje, a Front National alapítói között egykor a Vichy-kormányzattal szimpatizáló egykori katonák és az Algéria függetlenségét élesen ellenző radikálisok kaptak helyet. A szélsőbaloldali La France Insoumise vezetője, Jean-Luc Mélenchon szintén megtekintette a produkciót, és a tábornokot a saját kora behódolni nem akaró, ellenálló figurájaként jellemezte.

Az Ipsos-BVA közvélemény-kutató intézet felmérése rávilágított a francia választók mélyen megosztott és ellentmondásos viszonyára a tábornok szellemi hagyatékához. A megkérdezettek fele szerint egyetlen mai politikus sem képes érdemben megtestesíteni de Gaulle örökségét. Ugyanakkor a válaszadók 14 százaléka Jordan Bardellát, a Nemzeti Tömörülés elnökét jelölte meg a tábornok szellemi utódjaként, míg Marine Le Pen 13 százalékot kapott. A korábbi miniszterelnök, Dominique de Villepin 9 százalékos eredményt ért el, míg a de Gaulle által alapított párt egyetlen közvetlen utódszervezetét, a Les Républicains-t vezető Bruno Retailleau mindössze a voksok 8 százalékát szerezte meg. Emmanuel Macron jelenlegi köztársasági elnököt a megkérdezettek alig 5 százaléka tartja a gaullista gondolat követőjének.

A felmérések adatai azt jelzik, hogy a választók elsősorban a vesztes nemzeti nagyság iránti vágyódást vetítik ki a filmre. A válaszadók egy része az ellenállás szellemét, mások a nemzeti egység megteremtésének szándékát, vagy a nagyhatalmakkal szembeni függetlenséget emelik ki a tábornok cselekedeteiből. Az alkotás alapjául Julian Jackson brit történész átfogó életrajzi műve szolgált, amely részletesen elemzi a tábornok és a francia állam viszonyát. A film adrenalinban dús csatajelenetei és a Winston Churchill-lel folytatott csípős párbeszédei a fiatalabb generációkat, köztük a középiskolásokat is tömegesen vonzzák a mozikba, akik a mai szuperhősfilmek karaktereihez hasonlóan tekintenek a történelmi alakra.

A francia belpolitikai életben zajló harc a gaullizmus elnevezésért rávilágít a mai pártrendszer mélyreható átalakulására. Az V. Köztársaságot megalapozó alkotmányos és politikai berendezkedés védelme korábban a klasszikus jobboldal kizárólagos terepe volt. Napjainkra a centrista és a baloldali erők egyaránt kénytelenek hivatkozási pontként használni a tábornok fellépését, miközben a nemzeti suverenitást előtérbe helyező jobboldali mozgalmak a saját integrációs stratégiájuk alapkövévé tették a korábbi gaullista elveket. A szavazók szkepticizmusa mutatja, hogy a választási kampányokban használt szlogenek és a történelmi párhuzatok egyre kevésbé képesek lefedni a valós társadalmi problémákat.

A történelmi emlékezet politikai eszközként való felhasználása nem új keletű jelenség Franciaországban, de a mostani filmes siker mértéke felgyorsította a folyamatot. Az elnöki tisztség tekintélyének gyengülése és a parlament megosztottsága miatt a választók egy része a szilárd végrehajtó hatalom és a független külpolitika korszakaként tekint vissza az 1960-as évekre. A de Gaulle által képviselt nemzetközi fellépés, amely egyszerre kérdőjelezte meg az amerikai befolyást és épített ki önálló francia nukleáris elrettentő erőt, a mai geopolitikai bizonytalanságok idején ismét vonzó igazodási ponttá vált a társadalom széles rétegei számára.

A gaullizmus fogalma az évtizedek során folyamatosan változott és átértékelődött a francia közgondolkodásban. Míg a tábornok életében a gaullizmus elsősorban a pragmatikus válságkezelést, a gyarmati birodalom felszámolását és a nemzeti modernizációt jelentette, addig a mai értelmezésekben sokkal inkább egy idealizált, egységes és erős Franciaország képzetéhez kapcsolódik. Ez az absztrakt nosztalgia lehetővé teszi a egymással szembenálló politikai erők számára, hogy a saját programjuk igazolására használják fel a történelmi karaktert, miközben a tábornok korabeli döntéseinek komplexitása háttérbe szorul.

A mozifilm áttörése a francia kulturális ipar számára is fontos mérföldkövet jelent. A nemzeti történelem nagyszabású, magas költségvetésű feldolgozása igazolta, hogy az európai gyártású produkciók képesek felvenni a versenyt a hollywoodi közönségfilmekkel a hazai piacon. A rendező döntése, hogy a történelmi hűséget a dramatikus küzdelmekkel ötvözte, elérte a fiatalabb korosztályokat, akik számára a második világháború és az azt követő újjáépítés kora eddig csupán a tankönyvek száraz anyaga volt.

A politikai szereplők reakciói azt mutatják, hogy a jövőbeni elnökválasztási kampányokban a nemzeti identitás és a nemzetközi szuverenitás kérdései állnak majd a középpontban. A megkérdezett választók kiábrándultsága a mai felhozatalból rávilágít arra a karizmahiányra, amely a modern demokratikus intézményrendszereket jellemzi. A gaullista hagyományért folyó harc így nem pusztán a múlt feletti rendelkezésről szól, hanem a jövőbeni hatalomgyakorlás legitimációs alapjainak megteremtéséről a folyamatosan átalakuló francia társadalomban.