Fidesz-szélforduló: saját múltja cáfolja a támadást

A szélerőművek körül az utóbbi hetekben látványosan kiéleződött a politikai vita. A Fideszhez közel álló nyilvánosságban sorra jelennek meg olyan írások, amelyek a Tisza-kormány terveit drágának, műszakilag bizonytalannak vagy egyenesen veszélyesnek állítják be. A bírálat egyik visszatérő eleme, hogy Magyarországon kevés a szél, a turbinák termelése ingadozó, ezért melléjük gázerőműveket, tárolókat és jelentős hálózatfejlesztést kell építeni. Ezek között akadnak valós szakmai kérdések. Az ellenzéki támadások hitelességét azonban alapvetően gyengíti, hogy ugyanez a politikai oldal másfél évtizeden át maga alakította a magyar energiarendszert, majd saját kormányzása végén már éppen a szélerőművek újbóli terjedését készítette elő.

Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter terve szerint augusztus 31-én legalább 700 megawattnyi új szélerőművi kapacitásra írnak ki lehetőséget, miközben a hálózati tervezés első körben már mintegy 1000 megawatt befogadásával számol. A kormány hosszabb távon több gigawattra növelné a jelenleg nagyjából 330 megawattos magyar szélerőművi állományt. A beruházásokhoz elsősorban magántőkét várnak, a becslések szerint 1,5–2 milliárd euró érkezhet a szektorba. A közvetlen állami támogatás helyett a hálózat bővítése, az engedélyezés és a csatlakozás feltételeinek megteremtése kerülne az államra, részben uniós helyreállítási forrásból.

A terv mögött könnyen felismerhető energiapolitikai logika áll. Magyarország az elmúlt években rendkívül gyorsan növelte a napenergia szerepét: a napelemes kapacitás már 8 gigawatt fölött jár. Ez komoly eredmény, egyúttal új problémát is teremtett. Napos déli órákban időnként annyi áram jelenik meg a rendszerben, hogy az árak nagyon alacsonyra, akár negatív tartományba süllyednek, este vagy borús időben viszont gyorsan eltűnik ez a termelés. A szélerőművek más napszakokban és évszakokban is képesek energiát adni, ezért jól kiegészíthetik a napelemes rendszert. Magyar körülmények között egy korszerű szárazföldi turbina éves kihasználtsága a szakértői becslések szerint meghaladhatja a 25 százalékot, ami messze elmarad egy atomerőműétől, de jóval magasabb lehet a hazai naperőművek átlagánál.

Éppen ezért félrevezető ugyanazzal a mércével összevetni négy gigawatt névleges szélerőművi kapacitást négy gigawatt folyamatosan rendelkezésre álló erőművel. A szél nem fúj állandóan, ahogy a nap sem süt éjszaka. A rendszernek tárolókra, szabályozható gázerőművekre, erős határkeresztező vezetékekre és fejlettebb hálózatra van szüksége. A Fidesz-közeli kritikák ebben a részben jogos kérdéseket érintenek: mennyibe kerül mindez együtt, mekkora tartalékkapacitást kell fenntartani, milyen gyorsan építhető ki a szükséges villamos hálózat, és valóban megvalósítható-e 2030-ig több gigawattnyi új kapacitás. A kormány akkor jár el felelősen, ha ezekre tételes, ellenőrizhető számokkal válaszol.

Más dolog azonban a beruházások ütemét és teljes rendszerköltségét vitatni, és más dolog azt állítani, hogy a szélenergia eleve alkalmatlan Magyarország számára. Ez utóbbi állásponttal a Fidesz a saját energiapolitikai fordulatát is megtagadná. A második Orbán-kormány idején a szélerőmű-építés gyakorlatilag leállt. A 2016-ban bevezetett szabályok olyan távolsági és műszaki korlátokat állítottak, amelyek mellett új turbinát szinte sehol sem lehetett elhelyezni. A hazai szélerőművi kapacitás ezért hosszú évekre beragadt 330 megawatt körül, miközben a technológia Európa számos országában olcsóbbá, magasabbá és hatékonyabbá vált.

A kormányzati érvelésben hosszú ideig visszatért, hogy Magyarország medenceország, kevés a használható szél, a turbinák tájrombolók, és az ingadozó termelés miatt drágák. Orbán Viktor 2022-ben még arról beszélt a parlamentben, hogy a nap- és szélerőművek a rendszer egészét nézve szerinte a legdrágább energiatermelési formák közé tartoznak, mert tartalék erőműveket kell mögöttük tartani. Két évvel később viszont saját kormánya lazította fel a korlátozásokat. A településektől előírt korábbi, gyakorlatilag ellehetetlenítő védőtávolságot 700 méterre csökkentették, könnyített térségeket jelöltek ki, és a felülvizsgált Nemzeti Energia- és Klímaterv már azzal számolt, hogy 2030-ra körülbelül háromszorosára, nagyjából egy gigawattra nő a szélkapacitás.

A fordulatot az Orbán-kormány maga is zöldenergia-politikaként hirdette. Hivatalos kormányzati közleményekben már az szerepelt, hogy a szélerőművek hasznosan egészíthetik ki a napelemes termelést, és hogy Magyarország gazdasági jövőjében fontos szerepe lesz a zöldenergiának. Ezért nehéz következetes álláspontként előadni, ha most ugyanennek a technológiának a bővítését a Fideszhez kötődő megszólalók elhibázott kísérletként ábrázolják. A vita legfeljebb arról szólhat hitelesen, mekkora bővítés indokolt és milyen időtávban, nem arról, van-e helye egyáltalán a szélnek a magyar energiamixben.

A hitelességi problémát tovább erősíti, hogy az Orbán-korszak végén üzleti körök is megjelentek a szélerőművi fejlesztések körül. A választást megelőző időszakban nagy hálózati csatlakozási lehetőségek kerültek olyan projektek közelébe, amelyek Tiborcz István, illetve Nagy Márton környezetéhez kötődő érdekeltségekkel kerültek kapcsolatba. Ebből önmagában nem következik, hogy a szabályozási fordulatot üzleti érdekek diktálták. A tény azonban politikailag kínos: a technológia éveken át állítólag alig illett Magyarországhoz, majd éppen akkor vált fejleszthetővé, amikor kormányközeli tőke is megjelent a piacon.

A nagyobb különbség mégsem a turbinák számában, hanem az energiapolitika egészének szerkezetében látszik. Az Orbán-kormány az energiafüggetlenségről beszélt, miközben az orosz kitettség több területen nőtt. Az Európai Bizottság 2026-os országjelentése szerint 2025-ben a Magyarországra importált kőolaj több mint 90 százaléka, a behozott földgáz 74 százaléka Oroszországból érkezett. Az IMF korábbi adatai ugyanezt a tendenciát mutatták: 2018 és 2024 között az orosz részarány a gáz- és olajimportban egyaránt emelkedett. A diverzifikációról szóló bejelentésekhez képest tehát a tényleges beszerzési szerkezet egyre koncentráltabb lett.

Ehhez társult Paks II. A két új blokk megépítését az Orbán-kormány verseny nélkül bízta az orosz Roszatomhoz tartozó vállalatra, a finanszírozás gerincét pedig legfeljebb 10 milliárd eurós orosz állami hitel adja, amelyhez Magyarország saját költségvetési forrást tesz. A nukleáris energia önmagában nem orosz technológia, és Paks I. működése továbbra is kulcsfontosságú a magyar ellátásban. A stratégiai probléma abból fakadt, hogy a földgáz, a kőolaj és az új atomerőmű esetében egyszerre erősödött ugyanahhoz az országhoz kötődő függés.

Kapitány Istvánék eddigi nyilatkozatai más irányt jeleznek. A hangsúly a több beszállítón, több technológián és több útvonalon alapuló diverzifikáción van. A kormány nem tervezi Paks I. szerepének felszámolását, sőt támogatja az üzemidő újabb húszéves meghosszabbítását. Paks II. esetében a szerződések felülvizsgálatát és nagyobb átláthatóságot ígér, miközben a projekt sorsát nem előre eldöntött ideológiai kérdésként kezeli. A napenergia mellé szélerőműveket, tárolókat, hálózatfejlesztést és rugalmas gázerőművi kapacitást illesztene. A különbség tehát nem az, hogy az egyik oldal atomerőművet akar, a másik pedig turbinákat: mindkettő több technológiával számol, de az új kormány deklarált célja a beszállítói és forrásoldali koncentráció csökkentése.

Ez különösen fontos egy olyan nyár után, amikor az alacsony Duna-vízállás és a magas vízhőmérséklet ismét megmutatta, hogy a legstabilabbnak tartott termelőegységeknek is vannak fizikai korlátaik. A nukleáris energia nagy mennyiségű, alacsony szén-dioxid-kibocsátású villamos energiát ad, de hűtővízre és folyamatos üzembiztonságra van szüksége. A napenergia időjárásfüggő, a szélenergia szintén, a földgáz pedig importfüggő és árkockázatos. Egy ellenálló rendszer éppen attól erősebb, hogy egyetlen forrás kiesése sem képes magával rántani az egész ellátást.

A szélerőművek mellett szóló érv ezért nem az, hogy kiváltják Paksot vagy fölöslegessé teszik a gázerőműveket. Erre nem képesek. A szerepük az lehet, hogy csökkentsék a napelemes egyoldalúságot, termeljenek olyan időszakokban is, amikor a fotovoltaikus rendszerek kevesebbet adnak, és mérsékeljék az importigényt bizonyos órákban. Magyarország számára különösen értékes lehet a téli és esti termelés, amikor a napenergia hozzájárulása alacsonyabb, miközben a fogyasztás magas. Ehhez azonban jó helyszínválasztás, korszerű turbinák és megfelelő hálózati csatlakozás kell.

A Fidesz-közeli kritikák egyik leggyengébb eleme az a gyakori pillanatfelvétel, amikor egy szélcsendes napon megmutatják, hogy a 330 megawattnyi hazai turbina éppen csak néhány megawattot termel. Ez ugyanúgy kevéssé alkalmas egy technológia értékének megítélésére, mintha egy decemberi éjszakán a napelemek nulla termeléséből következtetnénk arra, hogy nincs szükség napenergiára. Az energiarendszert éves termelés, időbeli profil, rendszerköltség, importkiváltás és rugalmasság alapján kell értékelni. A szélcsendes periódus valós kockázat, ezért kell mellé tartalék. Ettől még a szeles órákban megtermelt áramnak gazdasági értéke van.

Ugyanakkor a Tisza-kormány sem teheti meg, hogy a zöldenergia jelszavával elintézze a szakmai vitát. Több gigawattnyi új szélkapacitás néhány év alatt rendkívül ambiciózus vállalás. A nagyfeszültségű hálózat bővítése lassú, az engedélyezés összetett, a katonai és légügyi korlátozások valósak, a madárvédelmi szempontokat pedig helyszínenként vizsgálni kell. A tárolók drágák, a gázerőművek fenntartási és tüzelőanyag-költségei akkor is jelentkeznek, ha csak tartalékként működnek. A teljes számlát ezért a turbinák beruházási ára helyett a rendszer egészén kell bemutatni.

A jelenlegi kormány előnye, hogy a szélerőművi beruházásokat piaci alapra helyezné, és közvetlen projekttámogatás helyett elsősorban a hálózatba fektetne. Ez csökkenti annak veszélyét, hogy az állam egy újabb támogatási buborékot finanszíroz, de nem old meg minden problémát. A befektető csak akkor épít, ha kiszámítható a csatlakozás, a szabályozás és az áram piaci értéke. Ha a hálózat nem készül el időben, a papíron kiosztott kapacitásból nem lesz működő erőmű. Ha túl sok időjárásfüggő termelés jelenik meg tárolás és keresletoldali rugalmasság nélkül, nőhet a kényszerű visszaterhelés és az árak ingadozása.

A két korszak között tehát vannak fontos folytonosságok. Paks továbbra is a rendszer központi eleme marad, szükség van gázerőművi rugalmasságra, a napenergia kiépítése folytatódik, és mindkét energiapolitika számol jelentős hálózatfejlesztéssel. Még az új szélerőművek gondolata sem kizárólag a kormányváltás után született: a Fidesz 2024-ben maga nyitotta újra ezt a piacot, és 2030-ra körülbelül egy gigawattos célt vállalt az uniós energiapolitikai dokumentumokban.

A különbség inkább a hangsúlyban és a kockázatok kezelésében van. Az Orbán-korszakban a keleti energiapolitikai kapcsolat politikai stratégiává vált, miközben a beszerzési adatok alapján az orosz függőség magas maradt, több területen nőtt. Kapitány István programja ezzel szemben azt mondja: legyen több forrás, több útvonal, több termelési technológia és több piaci szereplő. Ezt még végre kell hajtani, és az eredményessége egyáltalán nem garantált. A diverzifikáció azonban olyan biztonságpolitikai alapelv, amelynek szükségességét az ukrajnai háború, az európai energiaválság és az elmúlt nyarak szélsőséges időjárása is világossá tette.

Ezért a Fidesz akkor lenne hiteles ellenzéki szereplő ebben a vitában, ha saját 16 éves kormányzásának következményeiből indulna ki. Jogosan kérdezhetné, miből épül meg a hálózat, reális-e a több gigawattos cél 2030-ig, mennyi tároló kell, mekkora lesz a tartalék gázerőművek költsége, és hogyan akadályozzák meg, hogy a csatlakozási jogok politikailag kiválasztott üzleti köröknél kössenek ki. Nehezebben védhető viszont az a retorika, amely magát a szélerőművet próbálja komolytalan vagy Magyarországtól idegen technológiaként beállítani. Ezt a Fidesz saját, 2024-ben meghirdetett energiapolitikája cáfolja.

A valódi próba most a megvalósítás lesz. Ha a kormány pusztán névleges megawattokat oszt ki, miközben elmarad a hálózat, a tárolás és a szabályozható kapacitás fejlesztése, a program könnyen drága ígéretté válhat. Ha viszont a szél a napenergia, az atomenergia, a tárolás, a határkeresztező kapacitások és a több irányból beszerezhető földgáz mellett kap helyet, Magyarország energiarendszere kevésbé függhet egyetlen időjárási helyzettől, technológiától vagy külföldi szállítótól. Ez az a pont, ahol a mostani kormány és az Orbán-korszak energiapolitikája között a legnagyobb különbség kirajzolódhat.