Titkos nyomdák és fordítók a második világháború alatt

1939 szeptemberének végén, amikor a Wehrmacht csapatai betörtek Lengyelországba, a lengyel kulturális élet egyik pillanatról a másikra összeomlott. A német és szovjet megszállók azonnal felszámolták az összes intézményt, a sajtót, a kiadókat és az egyetemeket. Az írók, költők és fordítók két lehetőség közül választhattak: emigrációba vonultak, vagy illegalitásban folytatták munkájukat. A megszállók célja az volt, hogy a lengyel nemzetet kulturálisan is felszámolják, és a lakosságot a német vagy szovjet mintára alakítsák. A lengyel irodalom azonban nem szűnt meg létezni, sőt, a megszállás éveiben váratlanul virágzásnak indult. A lengyel alattomos állam polgári szervezetei szisztematikusan gondoskodtak arról, hogy az irodalmi élet fennmaradjon, és a titkos nyomdákban készült kiadványok révén a lakosság továbbra is hozzájuthatott a nemzeti kultúra termékeihez.

A lengyel ellenállás sajtótevékenységének központi eleme volt a Tajne Wojskowe Zakłady Wydawnicze, azaz a Titkos Katonai Nyomda, amely a világ legnagyobb illegalitásban működő kiadóvállalatává vált a háború éveiben. A szervezet több száz különböző címet jelentetett meg, köztük újságokat, folyóiratokat és könyveket. A nyomtatványokat bibulának nevezték, és a terjesztésükért koncentrációs tábor vagy halálbüntetés járt. A nyomtatványokat gyakran kézi szedéssel készítették, és a papírhiány miatt újságpapírra vagy cigarettapapírra nyomtatták. Ennek ellenére a lengyel írók és fordítók tömegével vállalták a kockázatot. A fiatalabb generáció tagjai, Krzysztof Kamil Baczyński, Tadeusz Gajcy és Andrzej Trzebiński mellett az idősebb nemzedék képviselői, Leopold Staff, Maria Dąbrowska, Zofia Nałkowska és Czesław Miłosz is aktívan részt vettek az underground irodalmi életben. A költészet volt a legnépszerűbb műfaj, a rövid prózai formák és az önéletrajzi feljegyzések szintén nagy számban készültek.

A fordítói tevékenység különösen fontos szerepet játszott a lengyel irodalom megőrzésében. Jan Karski, a híres ellenálló és futár, 1944-ben jelentette meg Story of a Secret State című művét az Egyesült Államokban, amelyet Krystyna Sokołowska fordított angolra. A könyv megjelenése előtt Karski szigorú szerkesztői irányelveket kapott amerikai kiadójától: az első személyű elbeszélést kellett alkalmaznia, kerülnie kellett a lengyel–szovjet viszony érzékeny témáját, és le kellett mondania a lengyel emigráns kormány hivatalos támogatásáról. A mű végül novemberben jelent meg, és jelentős visszhangot váltott ki. A lengyel underground sajtó ezzel párhuzamosan Varsóban több mint 700 különböző újságcímet jelentetett meg, ami a megszállt Európában példátlan méretű irodalmi ellenállást jelentett.

Csehszlovákiában a helyzet hasonlóan drámai volt, ám az ellenállás formái itt is különböztek. A német protektorátus idején, 1941-re a szabad sajtó nagy részét megszüntették, és a szerzők elnémították. Ennek ellenére a csehszlovák ellenállók kifejlesztettek egy egyedi módszert: a Tarnschriften, vagyis álcázott írások készítését és csempészését Németországba. Ezeket a kiadványokat mindennapi tárgyaknak álcázták, vetőmag-csomagokba, olcsó klasszikus kiadásokba és ismert márkák csomagolásába rejtették. A cseh ellenállók különösen ügyesen használták ki a német cenzúra réseit, és a klasszikus műveknek álcázott pamfletek révén juttatták el üzeneteiket a német munkásokhoz. A cseh irodalom ebben az időszakban három ágra szakadt: a hazai legálisan megjelenő, a hazai illegális és az emigráns irodalomra. A háború alatt debütáló szerzők, köztük Jiří Orten és a 42-es csoport tagjai, egzisztencialista gondolatokkal és a háború traumájának feldolgozásával jelentkeztek.

A cseh fordítók és írók munkája a nemzeti identitás megőrzését szolgálta. A nyelv mint a nemzeti lét kifejezője került előtérbe, és a költészet visszafogottabbá, a próza pedig a történelmi regény és a népi motívumok felé fordult. Vladimír Neff, Miloš Václav Kratochvíl és más szerzők a történelmi műfajt használták arra, hogy a jelenről írjanak anélkül, hogy közvetlenül szembeszállnának a cenzúrával. A cseh nyelv védelme ebben az időszakban politikai cselekedetté vált, és a fordítók munkája a nemzeti függetlenség egyik legfontosabb eszköze lett. A cseh irodalom ebben az időszakban a hagyományokhoz való visszatérést és a spirituális értékek keresését tükrözte.

Magyarországon a helyzet bonyolultabb volt, mivel az ország 1944-ig szövetségesként állt Németország mellett, és a szabad sajtó működését a belső cenzúra korlátozta. Sándor Márai, a kor egyik legismertebb írója, hevesen ellenezte a nácizmust és a fasizmust, és írásaiban küzdött ezek ellen az ideológiák ellen. Felesége zsidó származása miatt a családja élete is veszélybe került a német megszállás után. Márai háza bombatámadásban megsemmisült, és 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után emigrációba kényszerült. Svájcban, Olaszországban és végül az Egyesült Államokban élt tovább, ahol a Szabad Európa Rádiónál dolgozott. Műveit Magyarországon betiltották, ám az emigrációban írt Halotti beszéd című verse a száműzetésben élő magyarok nem hivatalos himnuszává vált.

Bibó István, a magyar politológus és jogász szintén a kulturális ellenállás fontos alakja volt. 1944-ben, a német megszállás idején hamis mentesítő papírokat állított ki zsidók és üldözöttek számára, amiért letartóztatták, és a háború végéig bujkálnia kellett. A háború után a Szegedi Egyetem professzora lett, ám munkásságát a kommunista rezsim elhallgattatta. Írásait csak a nyolcvanas években, szamizdat formában lehetett újra megjelentetni. A második világháború alatti és utáni években a magyar írók és fordítók tevékenysége így kettős kihívással szembesült: egyrészt a német megszállás, másrészt a szovjet befolyás alatt kellett megőrizniük a nemzeti irodalmat. A háború végére a lengyel, cseh és magyar irodalom olyan szellemi tartalékokat halmozott fel, amelyek az elkövetkező évtizedekben meghatározták a régió kulturális identitását. A megőrzött irodalmi örökség alapozta meg a kelet-európai ellenzéki mozgalmak szellemi hátterét, és a szamizdat kiadványok mintájául szolgált.