Történelmi gazdasági összeomlás fenyegeti Teheránt
A nyersolajkivitel drasztikus csökkenése és a vágtató infláció miatt súlyos megélhetési válság sújtja az iráni lakosságot. A pénzügyi tartalékok kimerülése tartós elégedetlenségi hullámot és belső feszültséget idézhet elő.
Az iráni politikai és katonai vezetés határozottan visszautasítja azokat a nemzetközi sajtóértesüléseket, amelyek szerint titkos egyeztetéseket folytatna az amerikai adminisztrációval a katonai konfliktus lezárásáról. Teheránban az a stratégiai feltételezés uralkodik, hogy az idő a közel-keleti államnak dolgozik, és a nemzetközi energiapiacokon tapasztalható áremelkedés, valamint a nyugati társadalmakra nehezedő gazdasági nyomás hamarabb kényszeríti engedményekre Washington-t, mint ahogy a belső pénzügyi rendszer összeomlana. A Hormuzi-szoros tengeri zárlata és az iráni kikötők elleni tengerészeti blokád fenntartása azonban olyan drámai terheket ró az országra, amelyek hosszú távon a teljes gazdasági szerkezet felbomlásával fenyegetnek.
Az amerikai és izraeli légi csapások megindulását megelőzően az iráni gazdaság már amúgy is rendkívül sérülékeny állapotban volt. Az év elején országszerte százezrek vonultak utcára a nagyobb városokban, és a megmozdulásokat eredetileg nem közvetlen politikai követelések, hanem az elviselhetetlenné vált megélhetési válság, a nemzeti fizetőeszköz, a riál mélyrepülése, valamint az élelmiszerárak drasztikus emelkedése váltotta ki. A teheráni vezetés a strukturális reformok bevezetése helyett a karhatalmi erők kemény fellépésével reagált a társadalmi elégedetlenségre, amit a katonai műveletek kiterjedése követett. A háborús helyzet az elmúlt hónapokban a lakosság vásárlóerejének példátlan mértékű romlásához vezetett.
A hivatalos iráni statisztikai adatok szerint az éves infláció mértéke elérte a 87,9 százalékot, míg az alapvető élelmiszerek esetében az áremelkedés meghaladja a 134 százalékot a korábbi év azonos időszakához képest. A gazdasági elemzők és nemzetközi szakértők rámutatnak, hogy az átlagos iráni háztartások napról napra veszítik el reáljövedelmüket, és tömegek szorulnak a szegénységi küszöb alá. A folyamatos bizonytalanság és a jövőkép hiánya a társadalom mentális állapotára is rányomja a bélyegét: a fiatalok elhalasztják a házasságkötést, a családalapítást és a hosszabb távú beruházásokat, mivel képtelenek kiszámítható pénzügyi terveket készíteni.
Irán elviekben hatalmas természeti kincsekkel, jelentős szénhidrogén-tartalékokkal és magasan képzett munkaerővel rendelkező állam, azonban az évtizedes nemzetközi szankciók, a rendszerszintű korrupció és a katonai kiadások a szakadék szélére sodorták a nemzetgazdaságot. Az Iráni Forradalmi Gárda az elmúlt években fokozatosan kiterjesztette befolyását a kulcsfontosságú iparágakra, az építőiparra, a bányászatra és a külkereskedelemre, monopolizálva az erőforrásokat és gátolva a piaci alapon működő vállalkozások fejlődését. Ez a fajta államkapitalista szerkezet képtelen rugalmasan alkalmazkodni a háborús blokád okozta sokkhatásokhoz.
A gazdaság számára a legsúlyosabb csapást a nyersolaj-export drasztikus visszaesése jelenti, amely korábban a költségvetési bevételek több mint egynegyedét és az állam számára elengedhetetlen devizaforrásokat biztosította. A tengeri blokád bevezetése óta az iráni kőolajkivitel a korábbi napi 1,6 millió hordóról körülbelül 400 ezer hordóra zuhant vissza. Noha az illegális kereskedelmi csatornákon és az árnyékflottákon keresztül Teherán továbbra is képes bizonyos mennyiséget értékesíteni az ázsiai piacokon, a kieső árbevétel pótolhatatlan hiányt teremt a szövetségi költségvetésben, megnehezítve az alapvető állami funkciók finanszírozását.
A tartós tengeri zárlat rövid időn belül technológiai és logisztikai korlátokba ütközik az iráni olajszektorban. Amennyiben a hazai tárolókapacitások teljesen megtelnek a felhalmozódott nyersolajjal, a finomítók és a kitermelő kútcsoportok kénytelenek lesznek csökkenteni vagy teljesen leállítani a termelést. A szénhidrogén-ipari szakértők hangsúlyozzák, hogy a leállított kútmezők újraindítása technológiailag rendkívül bonyolult és költséges folyamat, amely évekig tartó kapacitáskiesést eredményezhet. Ezért a teheráni minisztériumok mindent megtesznek a kitermelés szinten tartásáért, még ha ez a nyersolaj nyomott áron történő elraktározását is jelenti.
Az olajbevételek kiesése mellett a belső kereslet drasztikus összeomlása jelenti a legnagyobb veszélyt a gazdasági stabilitásra. A lakosság a folyamatos bizonytalansági tényezők miatt minimálisra csökkentette fogyasztását, és kizárólag a legszükségesebb élelmiszerekre és gyógyszerekre költ. A kiskereskedelmi adatok azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási cikkek piaca teljesen megdermedt, ami láncreakcióként terjed át a hazai feldolgozóiparra és a szolgáltatási szektorra. A belső piac zsugorodása miatt a nemzetközi pénzügyi szervezetek előrejelzése szerint az iráni bruttó hazai termék drasztikus, hat százalékos csökkenést szenved el az idei évben.
A termelés és a fogyasztás egyidejű visszaesése olyan toxikus gazdasági környezetet teremt, amilyenre az 1980-as években zajlott iraki-iráni háború óta nem volt példa az országban. Mivel a tengeri szállítási útvonalak lezárása miatt az ipari nyersanyagok és alkatrészek importja is megbénult, a hazai gyárak sorra kényszerülnek műszakok törlésére vagy a működés felfüggesztésére. A munkáltatók jelentős része képtelen kitermelni a béreket, ami elhúzódó bérkifizetési csúszásokhoz és kényszerszabadságolásokhoz vezet a magánszektorban és az állami vállalatoknál egyaránt.
Az iráni munkásérdekképviseletek jelzései szerint a dolgozók pénzügyi tartalékai végleg kimerülőben vannak. A vallási és ipari központokban, így Qom városában is nyilvánosságra került szakszervezeti jelentések arra figyelmeztetnek, hogy amennyiben a bérek kifizetése nem rendeződik a közeli jövőben, a nyár végére tömeges sztrájkok és munkásmegmozdulások várhatók. Mivel az iráni államigazgatás és a közszféra a foglalkoztatottak mintegy tizenöt százalékát adja, az állami bérkifizetések esetleges elakadása a köztisztviselői kar és a szolgáltatói szféra teljes elégedetlenségét vonhatja maga után.
A gazdasági megpróbáltatások ellenére a nemzetközi elemzők többsége úgy véli, hogy a pénzügyi válság önmagában nem kényszeríti azonnali kapitulációra a teheráni politikai elitet. A hatalmi struktúra elsődleges célja a saját fennmaradásának biztosítása és a katonai kapacitások fenntartása, amit a háborús költségvetés prioritásként kezel. Más tekintélyelvű rendszerek példája azt mutatja, hogy egy állam jelentősen elszegényedhet anélkül, hogy a katonai és karhatalmi apparátus működése érdemben sérülne, különösen mivel az iráni hadviselés nagyrészt az olcsón előállítható drónokra és hibrid eszközökre épül.
Ugyanakkor a teheráni vezetés tisztában van azzal, hogy a lakossági elégedetlenség eszkalációja komoly belső biztonsági kockázatot jelent. Ha a gazdasági ellehetetlenülés miatt újabb tömegtüntetések törnek ki a nagyvárosokban, a rejim várhatóan a korábban már alkalmazott mintát követi majd: erőszakos fellépéssel, az internethálózat lekapcsolásával és a szervezők letartóztatásával kísérli meg elfojtani a tiltakozásokat. A karhatalmi elnyomás azonban hosszú távon nem képes helyettesíteni az alapvető élelmiszer-ellátást és a pénzügyi kiszámíthatóságot.
A nemzetközi szankciós nyomás és a katonai blokád így olyan örvénybe sodorja az iráni társadalmat, amelyből nehéz kiutat találni. Mivel a diplomáciai tárgyalásokon Teherán továbbra is ragaszkodik a szankciók teljes és feltétel nélküli eltörléséhez, a kompromisszumos megállapodás esélyei egyelőre csekélyek. A tartós háborús gazdálkodás és a devizakészletek felélése viszont fokozatosan felemészti az ország belső tartalékait, ami a belső feszültségek állandósulásához vezet a teljes közel-keleti régióban.
A belső piac leépülése a szomszédos államokkal való kereskedelmi kapcsolatokat is megszakítja. Az iraki, afgán és kaukázusi exportpozíciók elvesztése tovább szűkíti az iráni vállalkozások mozgásterét, elvágva a hazai gazdaságot a regionális értékláncoktól. A tőkeáramlás leállása és a valutatartalékok kimerülése miatt a helyi ipar még a meglévő kapacitásait sem képes szinten tartani, ami a szakképzett munkaerő elvándorlását és a feketegazdaság további térnyerését eredményezi.
A teheráni döntéshozóknak így azzal a kihívással kell szembenézniük, hogy a katonai elrettentési stratégia fenntartása mellett miként biztosítsák a lakosság alapvető ellátását. A belső feszültségek növekedése és a gazdasági mutatószámok folyamatos romlása azt mutatja, hogy a háborús kimerülés nemcsak a frontvonalakon, hanem a hátország mindennapjaiban is visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. A teheráni rezsim jövője nagymértékben azon múlik, hogy képes lesz-e kezelni ezt a halmozódó belső válságot.