Határvita robbanthat új törésvonalat az Unióban
Róma és Madrid válaszlépései mutatják, milyen gyorsan válhat egy migrációs válság pártpolitikai erőpróbává. Ha Berlin és Párizs külön oldalra sodródik, a schengeni ellenőrzések ügye az egész közösség működését béníthatja.
A Ceutában kialakult migrációs válság napok alatt olyan európai konfliktussá terebélyesedett, amelynek már alig van köze ahhoz, hányan jutottak át a marokkói határon. Az ügy súlypontja áthelyeződött Róma és Madrid viszonyára, és ezzel együtt arra a régi kérdésre, amelyet az Európai Unió újra meg újra elodáz: mi történik akkor, ha a tagállamok a közös szabályokat saját belpolitikai logikájuk szerint kezdik alkalmazni.
Olaszország arra hivatkozva vezetett be ellenőrzéseket a Spanyolországból érkezőkkel szemben, hogy a ceutai események veszélyt jelentenek a schengeni térség biztonságára. Madrid szerint ez jogilag és politikailag is indokolatlan, mivel Ceuta különleges státusú terület, az ott irregulárisan belépők nem mozoghatnak szabadon Európában. A spanyol kormány ezért viszonossági alapon ellenőrzéseket rendelt el az Olaszországból érkező utasoknál.
Ettől a pillanattól kezdve a vita már jóval veszélyesebb. A schengeni rendszer működése azon alapul, hogy a belső határellenőrzés kivételes eszköz marad, amelyet világos biztonsági indokkal, korlátozott ideig és egyeztetett módon alkalmaznak. Ha két nagy tagállam politikai válaszcsapásként kezd élni vele, precedens születik. Holnap egy másik kormány találhat magának hasonló indokot, majd egy harmadik válaszolhat ugyanígy. A szabad mozgás ettől nem egyik napról a másikra omlik össze, de elveszíti azt a magától értetődő jellegét, amely az európai integráció egyik legkézzelfoghatóbb eredménye.
Az olasz érvelés mögött persze valódi probléma áll. Az Európai Unió külső határainak védelme közös ügy, és egy tagállam hibái más országokra is hatással lehetnek. A 2015-ös menekültválság óta világos, milyen gyorsan alakulhat ki másodlagos migráció, és azt is tudjuk, mennyire nehéz közös megoldást találni, ha a tagállamok bizalma megrendül. Ebből azonban még nem következik, hogy minden látványos határválság automatikusan feljogosítja a partnereket saját büntetőintézkedésekre. Különösen akkor nem, ha az intézkedés gyakorlati jelentősége csekély, politikai üzenete viszont annál nagyobb.
Giorgia Meloni számára a keménység demonstrálása belpolitikai érdek is. Jobbról folyamatos nyomás alatt áll, és a migráció továbbra is az egyik legerősebb mozgósító téma Olaszországban. Pedro Sánchez eközben saját túléléséért küzd. A ceutai képek az ellenzék kezébe adtak egy témát, amely könnyen felülírhatja a gazdasági eredményekről szóló kormányzati narratívát. Így mindkét félnek megvan az oka arra, hogy engedékenység helyett határozottságot mutasson. Ez a belpolitikai racionalitás európai szinten azonban könnyen irracionális következményekhez vezet.
A legnagyobb veszély az, hogy a konfliktus pártcsaládok közötti szembenállássá alakul. A Spanyolországgal szembeni fellépést sürgető levélhez huszonkét ország csatlakozott, döntő többségük jobbközép vezetésű. Németország aláírta, Franciaország nem. Ez önmagában figyelmeztető jel. Az Európai Unió sok válságot képes túlélni, de amikor Berlin és Párizs tartósan eltérő irányba húz, a kompromisszumok rendszerint sokkal nehezebben születnek meg.
Ursula von der Leyen bizottsági elnök számára különösen kellemetlen helyzet alakult ki. A Bizottság politikai egyensúlya eleve kényes. A testületben ott ül a spanyol szocialista Teresa Ribera és az olasz Raffaele Fitto, a Meloni-féle jobboldal egyik legfontosabb európai embere. Ha a két kormány közötti vita intézményes törésvonallá válik, az könnyen átterjedhet a Bizottság belső működésére, majd az Európai Parlamentre is, ahol az Európai Néppárt és a szocialisták együttműködése továbbra is elengedhetetlen von der Leyen többségéhez.
Ezért lenne különösen fontos, hogy a Bizottság ne puszta szóvivői közleményekkel próbálja átvészelni a válságot. A schengeni szabályok éppen azért tartalmaznak közösségi eljárásokat, hogy a tagállamok ne egymás ellenében, politikai ultimátumokkal rendezzék a vitáikat. Ha Brüsszel most nem vállal aktív közvetítő szerepet, azzal hallgatólagosan elfogadja, hogy a belső határok kérdése politikai fegyverré válhat.
A ceutai válság tehát jóval nagyobb ügy annál, mint amit a földrajzi mérete indokolna. A tét az, hogy Európa képes-e a migrációt közös biztonsági problémaként kezelni, vagy végleg ideológiai táborokra bontja. Ha az utóbbi történik, minden újabb határincidens alkalmat adhat a kölcsönös büntetésre, a schengeni kivételek szaporítására és az uniós intézmények megkerülésére.
Ebben az értelemben Róma és Madrid veszélyes játéka már az egész Európai Unió egyik legfontosabb vívmányát érinti. A konfliktus rövid távon talán népszerűséget hozhat mindkét kormánynak. Hosszabb távon viszont azt taníthatja meg a tagállamoknak, hogy ha politikai érdekük úgy kívánja, a közös szabályokat nyomásgyakorlásra is lehet használni. Ennél kevés veszélyesebb üzenet létezik egy olyan közösségben, amelynek működése végső soron a kölcsönös bizalmon alapul.