A vers, amely próbára tette Amerika szabadságát

1955. október 7-én este a san franciscó-i Six Gallery nevű művészeti galériában öt költő lépett fel egy közös esten. A házigazda Kenneth Rexroth volt, a fellépők között Gary Snyder, Philip Lamantia, Philip Whalen és Michael McClure szerepelt. Az est csúcspontját mégis az utolsó előtti szám jelentette: egy 29 éves, New Jerseyből származó, Columbia Egyetemen végzett fiatalember, Allen Ginsberg előadta új, még cím nélküli költeményét. A teremben ült Jack Kerouac, aki bort osztogatott a közönségnek, és Lawrence Ferlinghetti, a City Lights könyvesbolt és kiadó tulajdonosa. Ginsberg hosszú, ziháló sorokban, szinte transzba esve szavalta a szöveget, amely azzal a sorral kezdődött, hogy „Láttam, ahogy nemzedékem legjobb elméit megőrülve, éhesen, hisztérikusan, meztelenül tönkreteszi...”. A közönség őrjöngött. Ferlinghetti másnap táviratot küldött Ginsbergnek: „Üdvözlünk egy nagy pályafutás elején. Kérem a kéziratot.”

A költemény, amely végül az Üvöltés címet kapta, 1956 őszén jelent meg a City Lights Pocket Poets sorozatának negyedik köteteként. A könyv vékony, fekete-fehér füzet volt, ára egy dollár. Ginsberg a verset Carl Solomonnak ajánlotta, egy barátjának, akit a költő együtt kezelt egy elmegyógyintézetben. A mű három részből és egy lábjegyzetből állt. Az első rész katalogizálta a beatnemzedék tagjainak életét: a kábítószer-fogyasztást, a homoszexuális kapcsolatokat, a szegénységet, a mentális betegségeket, a jazzklubokban töltött éjszakákat. A második rész Molochhoz, az ókori kánaánita tűzistenséghez szólt, akit Ginsberg az anyagiasság, a konformizmus és a háború gépezetének szimbólumaként használt. A harmadik rész Carl Solomonhoz címzett levél volt, a lábjegyzet pedig kijelentette, hogy minden a világon szent, beleértve a testrészeket is név szerint.

A stílus Whitman hosszú sorait és a dzsessz szinkópáit ötvözte. Ginsberg „lélegzet-egységekre” bontotta a sorokat: minden sor egyetlen belégzésre íródott. A nyelv nyers, káromkodásokkal és explicit szexuális utalásokkal teli volt. A költő nem ismert tabut: a versben szerepelt a maszturbáció, a homoszexualitás, a kábítószer-használat és az elmebetegség. Ez a nyíltság tette a művet irodalmi forradalommá, ugyanakkor célponttá is.

Az Egyesült Államok 1956-ban Eisenhower elnöksége alatt állt. Az országot a McCarthy-féle kommunistaellenes boszorkányüldözés utóhangja és a szürke flanelöltönyös konformizmus jellemezte. A beatnemzedék éppen ezzel a középosztálybeli egyenletességgel szemben lázadt. Ginsberg költeménye ennek a lázadásnak a kiáltványa volt, egyben a költő saját homoszexualitásának nyílt megvallása.

A botrány nem váratott sokat magára. 1957. március 25-én a san franciscó-i kikötő vámhatósági tisztviselői 520 példányt foglaltak le a Londonból érkező szállítmányból. A könyvet obszcénnek minősítették. A vámhatóság indoklása szerint a mű durva nyelvezete és a szexuális tartalom veszélyes volt a közönségre. Egy tisztviselő megjegyezte: „Nem akarná, hogy a gyerekei rábukkanjanak.” Ferlinghetti, aki előre számított a cenzúrára, még a per előtt felvette a kapcsolatot az Amerikai Polgári Szabadságjogi Unióval. A vámhatósági eljárás után a helyi rendőrség is lépett. 1957. június 3-án két civilruhás tiszt vásárolt egy példányt a City Lights könyvesboltban. Shigeyoshi Murao, a bolt vezetőjét letartóztatták, mert eladta nekik a könyvet. Ezután Ferlinghetti ellen is elfogatóparancsot adtak ki. Mindkettőjüket obszcén irodalom terjesztésével vádolták.

A per 1957 nyarán zajlott a San Franciscó-i Felsőbíróságon. Az ügyészség célja az volt, hogy bizonyítsa: az Üvöltés és más versek című kötet obszcén, és nincs helye a nyilvánosságban. A vádat Ralph McIntosh helyettes kerületi ügyész képviselte. A védelem az ACLU támogatásával dolgozott, Jake Ehrlich ügyvéd vezetésével. A bíró Clayton W. Horn volt.

A védelem kilenc irodalmi szakértőt hívott tanúskodni. Mark Schorer, a Kaliforniai Egyetem professzora, Luther Nichols, a San Francisco Chronicle könyvkritikusa, és más költők, szerkesztők, egyetemi oktatók álltak ki a vers mellett. Mindannyian egyetértettek abban, hogy az Üvöltésnek irodalmi értéke van, hogy Ginsberg őszinte szándékkal írta, és a durva szavak a témához illeszkednek. Schorer szerint a vers „jelentős megjegyzést tesz az emberi tapasztalatról”. A védelem benyújtotta a New York Times Book Review, a San Francisco Chronicle és a Nation kritikáit is bizonyítékként.

A bírósági ítéletet 1957. október 3-án hirdették ki. Horn bíró elutasította az obszcenitás vádját. Indoklásában kifejtette: „Nem hiszem, hogy az Üvöltés társadalmi haszontól mentes lenne.” A bíró részletesen elemezte a mű szerkezetét. Az első rész egy rémálomszerű világot mutat be, a második rész vádolja a modern társadalom azon elemeit, amelyek elpusztítják az emberi természet legjobb tulajdonságait: az anyagiasságot, a konformizmust és a háborúhoz vezető gépesítést. A harmadik rész egy egyén képét festi, aki a szerző általános állapotának konkrét megtestesítője. A lábjegyzet kijelenti, hogy minden szent a világon, beleértve a testrészeket név szerint is, és a szent életre szóló felhívással zárul.

Horn bíró hangsúlyozta, hogy az obszcenitás meghatározása függ a helytől, az időtől, a közösség gondolkodásától és az uralkodó erkölcsöktől. Idézte Oliver Wendell Holmes bírót: „A szó nem kristály, átlátszó és változatlan. Az élő gondolat bőre, és színe, tartalma nagyon változhat a körülményektől és az időtől függően.” Horn hozzátette: „Az Üvöltés szerzője azért használta ezeket a szavakat, mert úgy vélte, hogy ábrázolása megköveteli azokat, mint jellemzőek. Az emberek azt állítják, hogy nem szükséges ilyen szavakat használni, és mások ízlésebbek lennének. A válasz az, hogy az élet nem egyetlen formulába van zárva, ahol mindenki ugyanúgy cselekszik vagy egy adott mintához igazodik. Két ember nem gondolkodik egyformán; mindannyian ugyanabból a mintából készültünk, de különböző mintázatokban. Lenne-e sajtó- vagy szólásszabadság, ha az embernek szókincsét üres, ártalmatlan eufemizmusokra kellene csökkentenie? A szerzőnek valódinak kell lennie a tárgy kezelésében, és meg kell engedni, hogy gondolatait és ötleteit a saját szavaival fejezze ki.”

A bíró végül kimondta: „A legjobb cenzúra-módszer az emberek, mint a közvélemény önmaguk őrzői, és nem a kormány.” Az ítélet kimondta, hogy ha egy műnek a legcsekélyebb társadalmi haszna is van, akkor nem lehet obszcénnek minősíteni, mert az amerikai alkotmány első és tizennegyedik kiegészítése, valamint Kalifornia alkotmánya védi.

Az Üvöltés perének híre bejárta az országot. A Time és a Life magazin is beszámolt róla. Az ítélet lehetővé tette Henry Miller Tropic of Cancer és D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című, addig cenzúrázott műveinek amerikai megjelenését. A per a beatmozgalmat országos ismertségre emelte, és San Franciscót a szabad szellemiség Mekkájává tette. Ginsberg később a hatvanas évek ellenkultúrájának egyik ikonjává vált, részt vett a vietnámi háború elleni tüntetéseken, és a hippimozgalom szellemi atyjaként tartották számon.

A cenzúra mechanizmusa az Üvöltés esetében több szinten működött. Először a vámhatóság léphetett fel az importált könyvek ellen, majd a rendőrség büntetőeljárást indíthatott a terjesztők ellen, végül a bíróság döntött a mű sorsáról. Ez a háromszintű rendszer jól mutatta, hogyan próbálta az állam a morális védelmet hivatkozási alapként használni a szólásszabadság korlátozására. A vád lényege nem a politika vagy a vallás elleni támadás volt, hanem az erkölcsi sérthetetlenségre hivatkozás. Az ügyészség nem vitatta a vers politikai üzenetét, hanem a nyelvezetét és a szexuális tartalmat támadta.

Magyar vonatkozásban érdemes megemlíteni, hogy a Horthy-korszakban is létezett hasonló, bár kevésbé centralizált cenzúra. 1921-ig és 1939-től 1944-ig előzetes sajtócenzúra működött, a két időszak között pedig a belügyminiszter ideiglenesen vagy végleg betilthatta a lapokat, ha azok veszélyeztették a fennálló államhatalmat. József Attila Tiszta szívvel című verse 1925-ben botrányt kavart Szegeden, és Horger Antal professzor megakadályozta, hogy a költő tanári oklevelet kapjon. Bár ezt nem nevezték hivatalosan betiltásnak, a hatás hasonló volt: a hatalom büntetőintézkedéssel sújtotta a művészt, mert a vers tartalma nem illett az uralkodó erkölcsi és politikai rendbe.

Az Üvöltés esete máig tanulságos. 1997-ben egy bostoni rádióállomás műsorra tűzte a verset, ám az FCC szabályai miatt végül nem sugározhatták. 2007-ben, az ítélet ötvenedik évfordulóján a Pacifica Radio New York-i állomása, a WBAI attól tartott, hogy FCC-bírságot kap, ha lejátsszák, ezért inkább internetes streamen közvetítették. 2019-ben egy coloradói gimnáziumban szülők tiltakoztak a vers ellen, mondván, hogy káros a diákokra. Az ügyészség végül elutasította a feljelentést, hivatkozva a mű irodalmi értékére és az 1957-es ítéletre.

Ginsberg költeménye ma már az amerikai irodalom alapműve. Több mint egymillió példányban jelent meg, fordították számos nyelvre, és a 20. századi költészet egyik legfontosabb alkotásaként tartják számon. A cenzúra kísérlete nem pusztította el, hanem éppen ellenkezőleg: legendává tette. Az Üvöltés perének ítélete máig precedens marad: egy mű nem lehet obszcén, ha van mondanivalója, és a legjobb cenzor a közönség maga, nem a kormány.