Rilke – A költő, aki megtanította Európát a magányra

Rainer Maria Rilke 1926. december 29-én halt meg. Száz évvel később talán közelebb áll hozzánk, mint valaha. Egy olyan korban, amikor szinte lehetetlen egyedül maradni, amikor állandóan üzenetek, képernyők és mások véleménye vesz körül bennünket, különös erővel hat az a költő, aki azt tanította: az embernek meg kell tanulnia elviselni, sőt termékennyé tenni a magányt.

A Háttérgyár nagyszabású irodalmi portréja nem egyszerűen Rilke életrajzát mondja el. Azt követi végig, hogyan alakult át egy prágai fiú, René Rilke a modern európai költészet egyik legkülönösebb alakjává, és miként lett életművének központi kérdése az ember belső világa.

A könyv elvezet Rilke nehéz katonaiskolai éveitől Lou Andreas-Saloméhoz, aki egyszerre volt szerelme, szellemi társa és életének egyik legfontosabb alakítója. Végigkíséri az oroszországi utakat, amelyekből Az áhítat könyve vallásos költészete született, majd Worpswedét, Clara Westhoffot és Rilke házasságát. Párizsban Auguste Rodin tanítja meg arra, hogy a költőnek mindenekelőtt látnia kell; ebből a tapasztalatból születnek az Új versek tárgyversei, köztük A párduc és az Archaikus Apolló-torzó.

De Rilke Párizsa nem csupán a művészet városa. A Malte Laurids Brigge feljegyzései már a modern metropolisz szorongását, a betegséget, a szegénységet és a személytelenné váló halált mutatja meg. Innen vezet az út a Duinói elégiák angyalaihoz és az emberi mulandóság nagy kérdéseihez.

Külön fejezet foglalkozik a Levelek egy ifjú költőhöz máig ható gondolataival. Rilke szerint az alkotónak nem kívülről kell várnia az igazolást. A szerelem sem arra való, hogy két ember eltűnjön egymásban: az igazi kapcsolatnak meg kell őriznie mindkettőjük belső szabadságát. A bizonytalanságot pedig nem mindig kell azonnal megszüntetni – vannak kérdések, amelyekkel előbb együtt kell élni.

A kötet nem idealizálja Rilkét. Bemutatja az egyedüllét költőjének különös ellentmondását is: miközben a magányt az emberi kiteljesedés feltételének tekintette, egész életében nők, barátok, arisztokraták, mecénások és levelezőtársak sűrű hálózata vette körül. Szó esik házasságáról, apaságáról, az első világháborúról, hosszú alkotói válságáról és arról a rendkívüli 1922-es időszakról, amikor Muzot-ban befejezte a Duinói elégiákat, és megszülettek a Szonettek Orpheuszhoz.

A könyv Rilke képzőművészethez fűződő kapcsolatát is feltárja: Rodin és Cézanne mellett az újonnan előkerült Rilke-rajzok is egy olyan alkotót mutatnak, aki nemcsak szavakban, hanem képekben is gondolkodott.

A történet végül Svájcba, Rilke utolsó éveihez, betegségéhez és halálához vezet. A centenáriumi év azonban nem lezárás, hanem új kérdés kezdete: miért olvassuk még mindig Rilkét?

Talán azért, mert nem azt ígéri, hogy megszüntethetjük a félelmet, a veszteséget vagy a magányt. Inkább arra tanít, hogyan lehet ezeket az emberi élet részévé tenni – és hogyan lehet a mulandó világból költészetet teremteni.