Szinte mindent jóváhagytak: a megfigyelések mérlege

Összesen 18 906 alkalommal engedélyeztek az igazságügyi miniszterek nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtést 2010 és 2026 között, miközben mindössze ötven kérelmet utasítottak el. Néher András tiszás országgyűlési képviselő közérdekű adatigényléssel kérte ki a korábbi, 2002 és 2010 közötti adatokat is. A Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok nyolc éve alatt 6040 engedély született. A két időszak eltérő hossza miatt a nyers összeg félrevezető lenne: az összehasonlítható adat az éves átlag. Ez az Orbán-kormányok alatt 1181, az előző nyolc évben 755 volt, vagyis a növekedés 56 százalék. A Redditen joggal hívták fel a figyelmet arra, hogy a két teljes időszakot ábrázoló oszlopdiagram önmagában ezt nem mutatja meg.

Már az elején fontos egy másik különbségtétel is. A 18 906 az engedélyezett esetek száma, nem az érintett személyeké. Az adatból nem derül ki nyilvánosan, pontosan hányan voltak érintettek, milyen módszert alkalmaztak, mennyi ideig tartott egy-egy művelet, hányszor hosszabbították meg, és pontosan milyen nemzetbiztonsági indokra hivatkozott a szolgálat. Ebből a számból önmagában azt sem lehet bizonyítani, hogy a műveletek politikai célúak voltak. Az viszont már önállóan is sokatmondó, hogy a miniszteri kérelmek mintegy 99,7 százalékát jóváhagyták. A rendszer elvileg kontrollt épített a szolgálatok fölé, a statisztika alapján ez a szűrő a gyakorlatban szinte soha nem mondott nemet.

Az 56 százalékos emelkedést sem érdemes automatikusan rendőrállami bizonyítékként kezelni. A két korszak biztonsági és technológiai környezete radikálisan eltért. A 2000-es évek első évtizedéhez képest elterjedtek az okostelefonok, a titkosított üzenetküldők, a felhőszolgáltatások, a közösségi hálózatok és a kifinomult kémprogramok. Európát közben terrortámadások sorozata érte, megerősödött a kiberkémkedés, az orosz agresszió után pedig a hibrid műveletek és a külföldi befolyásolás is a szolgálatok mindennapi feladatai közé került. Teljesen életszerű tehát, hogy egy modern titkosszolgálat több technikai műveletre képes, mint húsz évvel korábban.

Egyes vélekedések szerint az 56 százalékos növekedés technikai értelemben akár mérsékeltnek is tekinthető: ma jóval nagyobb mennyiségű kommunikáció rögzíthető és géppel feldolgozható, ezért megszűntek a régi kapacitáskorlátok. Az érvnek van technikai alapja, jogállami szempontból viszont éppen az ellenkező tanulság következik belőle. Attól, hogy olcsóbb és könnyebb valakit lehallgatni, a művelet nem válik indokoltabbá. A szükségesség és az arányosság követelménye nem lazulhat azért, mert a szoftver gyorsabban keres kulcsszavakat vagy automatizáltan dolgoz fel adatokat. Minél erősebb az állam technikai képessége, annál erősebb független ellenőrzésre van szükség.

Magyarországon éppen ezen a ponton volt régi és súlyos probléma. A nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtésnek az a köre, amelyről a mostani adatok szólnak, nem büntetőeljárási lehallgatás. Bűnügyi nyomozásnál bírói engedély szükséges, ebben a rendszerben viszont az igazságügyi miniszter adta meg a hozzájárulást. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága már 2016-ban, a Szabó és Vissy kontra Magyarország ügyben kimondta, hogy a vizsgált magyar szabályozás nem tartalmazott elegendő biztosítékot a visszaélések ellen. A bíróság külön kifogásolta, hogy az engedélyezés teljes egészében a végrehajtó hatalmon belül maradt, a szabályok nagyon széles személyi kört tehettek célponttá, és hiányzott a szigorú szükségességet vizsgáló, hatékony bírói kontroll.

Ezért a legaggasztóbb adat valójában az ötven elutasítás 18 906 jóváhagyás mellett. Az 56 százalékos emelkedésnél ez közvetlenebbül mutatja az engedélyezési rendszer működését. Remport Ádám, a TASZ kutatója szerint a gyakorlatilag százszázalékos engedélyezési arány azt jelzi, hogy a miniszteri ellenőrzés nem működött valódi fékként. Egy kormánytag eleve nem független azoktól a politikai vezetőktől, akiknek kabinetjében dolgozik. Ha a szolgálatok politikailag érzékeny ügyben kérnek engedélyt, az egész konstrukció azon múlik, hogy ugyanazon végrehajtó hatalom egyik tagja megállítja-e a másik irányítása alatt működő állami apparátust. Az adatok szerint erre rendkívül ritkán került sor.

A politikai célú visszaélés gyanúját az Orbán-korszak konkrét ügyei teszik igazán súlyossá; az összesített statisztika ehhez önmagában kevés. A Pegasus-botrányban több mint háromszáz magyar telefonszám került elő a kiszivárgott nemzetközi adatbázisból; az azonosított célpontok között újságírók, ügyvédek, üzletemberek és ellenzéki szereplők is voltak. Fontos pontosság: egy telefonszám szereplése a kiszivárgott listán önmagában még nem bizonyítja, hogy az adott készüléket sikeresen feltörték. Több esetben a technikai vizsgálat igazolta a Pegasus jelenlétét vagy a behatolás nyomait. A botrány így dokumentált példát adott arra, hogy Magyarországon politikailag és közéletileg érzékeny szereplők is kémprogramos célkijelölésbe kerültek.

A Pegasus-ügyből ugyanakkor nem következik, hogy a 18 906 engedély mindegyike, vagy akár többsége politikai művelet lett volna. A titkosszolgálatok legitim céljai közé tartozik a kémelhárítás, a terrorizmus, a külföldi befolyásolás, a kibertámadások, a szervezett bűnözéshez kapcsolódó nemzetbiztonsági fenyegetések és az ország alapvető gazdasági érdekeinek védelme. A jogállami mérce nem az, hogy egy állam végez-e titkos információgyűjtést. Az számít, hogy a cél jogszerű és kellően pontos-e, a beavatkozás szükséges és arányos-e, valamint létezik-e olyan független szerv, amely a kormány akaratától elkülönülten képes nemet mondani.

A magyar modell az Orbán-korszak utolsó éveiben szervezetileg is erősen központosodott. A 2022-es kormányzati átalakítás után a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok – az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Információs Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és a Nemzeti Információs Központ – a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetiroda irányítási rendszerébe kerültek. A szolgálatok közötti koordináció önmagában szakmailag indokolható: a terrorizmus, a kémkedés vagy a kibertámadások nem tartják tiszteletben a hivatali határokat. A kockázat akkor nő meg, amikor a nagyfokú központosításhoz gyenge külső ellenőrzés társul, és a legsúlyosabb beavatkozások engedélyezése is a végrehajtó hatalmon belül marad.

Európában nincs egyetlen kötelező szervezeti modell. Németország inkább szétosztja a hatalmat. A szövetségi alkotmányvédelmi hivatal mellett mind a 16 tartománynak van saját alkotmányvédelmi szerve, a szövetségi hírszerzés, a katonai elhárítás és a belső elhárítás külön intézmény. A Bundestag parlamenti ellenőrző testülete vizsgálja a szövetségi szolgálatok működését, a levél-, posta- és távközlési titok korlátozásánál pedig a G10 Bizottság önálló, utasítástól független ellenőrző szerepet kap. A német rendszer sem mentes a vitáktól és botrányoktól, a lényeg mégis az, hogy a szolgálat, a politikai irányítás és az ellenőrzés nem egyetlen döntési láncban olvad össze.

Nagy-Britanniában szintén külön szolgálat az MI5, az MI6 és a GCHQ, eltérő miniszteri felelősséggel. Az MI5 a belügyminiszterhez, az MI6 és a GCHQ a külügyminiszterhez kötődik, miközben a kormányzati koordináció természetesen erős. A leginkább beavatkozó hírszerzési jogosítványoknál úgynevezett kettős zár működik: a miniszteri engedély mellett egy független Judicial Commissioner, vagyis bírói biztos jóváhagyása is kell. Emellett az Investigatory Powers Commissioner hivatala felügyeli a titkos jogosítványok alkalmazását. A modell lényege, hogy a politikai felelősséget nem szünteti meg, de mellé kötelező bírói ellenőrzést épít.

Franciaország azt mutatja, hogy még erős központi irányítás mellett is kiépíthető érdemi ellensúly. Hat nagy hírszerző szolgálat működik különböző minisztériumokhoz kötve, a titkos technikák alkalmazását végső soron a miniszterelnök engedélyezi. A kérelem előbb a független Nemzeti Hírszerzéstechnikai Ellenőrző Bizottság, a CNCTR elé kerül, amely előzetesen vizsgálja a szükségességet és az arányosságot, utólag pedig a végrehajtást is ellenőrzi. A bizottság 2026 júniusában közzétett beszámolója szerint 2025-ben 25 332 személy került valamilyen hírszerzési technika hatálya alá, és 100 813 technikai kérelmet bíráltak el. Ezek a számok a magyar adatokkal közvetlenül nem összevethetők, mert más a lakosságszám, a jogi kategória és a számbavétel módja.

A francia adat különösen tanulságos, mert cáfolja azt a leegyszerűsítést, hogy a nyugati titkosszolgálatok főként potenciális iszlamista terroristákat figyelnek. 2025-ben a francia megfigyeltek 30 százalékánál a szervezett bűnözés megelőzése szerepelt indokként, 24,5 százaléknál a terrorizmus, 24,8 százaléknál külpolitikai érdek vagy külföldi beavatkozás, 13,2 százaléknál pedig kiemelt gazdasági, ipari és tudományos érdek. Egy személy több jogcímen is szerepelhetett, ezért az arányok összege száz százalék fölé mehet. A terrorizmus tehát a célok egyike, nem kizárólagos magyarázat. A puszta francia darabszám ráadásul sokszorosa a magyarnak, ebből mégsem következik automatikusan gyengébb jogállamiság. A döntő különbséget az adja, hogy milyen pontosan meghatározott célokra, milyen független kontroll mellett és milyen nyilvános elszámoltathatósággal használják a titkos eszközöket.

Ez a nemzetközi összehasonlítás a magyar 18 906 engedélyt is más megvilágításba helyezi. A magas szám önmagában nem rendkívüli egy modern államban, amely kémelhárítással, terrorizmussal, szervezett bűnözéssel, külföldi befolyásolással és kibervédelemmel foglalkozik. Az 56 százalékos emelkedés önmagában nem mondja meg, hogy romlott-e a jogállam. Sokkal erősebb figyelmeztető jel a majdnem automatikus miniszteri jóváhagyás, a független előzetes kontroll hiánya, a célok utólagos ellenőrizhetetlensége és az a dokumentált tapasztalat, hogy az Orbán-korszakban politikailag érzékeny szereplők is bekerültek kémprogramos célkijelölésbe.

A következő lépés ezért nem az lehet, hogy automatikusan bűncselekménynek minősítsék mind a 18 906 engedélyt, és az sem, hogy a technológiai fejlődésre hivatkozva elintézzék az adatokat. Érdemi átvilágítás kellene: szolgálatonként, évenként és jogcímenként megvizsgálni a kérelmek alakulását; elkülöníteni az új kérelmeket a hosszabbításoktól; feltárni, hány külön személyt érintettek; és független szervvel ellenőriztetni azokat az ügyeket, amelyekben újságíró, ügyvéd, politikus vagy más, demokratikus közéleti szereplő került célkeresztbe. Az államtitok természetesen korlátozza a nyilvánosságot, de nem lehet akadálya annak, hogy erre feljogosított bírák vagy ellenőrző testületek utólag megállapítsák, történt-e visszaélés.

A titkosszolgálatoknak egy demokráciában szükségük van titokra, gyorsaságra és korszerű technikára. Ugyanilyen szükségük van olyan ellenőrzésre, amely képes nemet mondani. A most nyilvánosságra került magyar adatsor legfontosabb üzenete ezért nem az, hogy minden művelet politikai volt. Azt mutatja, hogy 16 éven át rendkívül sok súlyos beavatkozásról döntött egy olyan engedélyezési rendszer, amely szinte kivétel nélkül igent mondott. Egy jogállamban éppen az ilyen hatalom mellett kell láthatóvá és hitelessé tenni a fékeket.