Nolan Odüsszeiája felébresztette Kínában Homéroszt

Christopher Nolan Odüsszeiája már hetekkel a kínai országos bemutató előtt kulturális eseménnyé vált. A filmet augusztus 14-től vetítik széles körben a kínai mozik, a jegyelővételek százezres nagyságrendet értek el, és az alkotásról jóval korábban megindult a vita, mint hogy a nézők többsége beülhetett volna rá. Nolan július végén Pekingben járt, a premiert körülvevő szokásos sztárforgatagból azonban egy mindössze tizenhét perces beszélgetés emelkedett ki. A kínai podcaster, Zhong Shu nem Matt Damonról, a látványról vagy az IMAX-technológiáról kérdezte a rendezőt, hanem Homéroszról, a civilizációk hanyatlásáról, a háború erkölcsi következményeiről, a görög istenekről és arról, mennyire formálta át a keresztény kultúra öröksége az ókori történetet. A felvételt napok alatt milliók nézték meg Kínában és külföldön, és hirtelen az is témává vált, miért tud egy több mint két és fél évezredes görög eposz ilyen erővel megszólítani egy mai kínai közönséget.

Zhong Shu nyitókérdése rögtön megadta a beszélgetés hangját. Azt kérdezte Nolantól, vajon egy alkonyodó civilizáció bárdjának tekinti-e magát. A gondolat abból indult ki, hogy Homérosz eposza a hősi világ emlékezetét őrzi, Nolan filmjének tónusa viszont sötétebb, tele van a háború utáni szétesés, a bűntudat és a rend megingásának tapasztalatával. A rendező maga is összekapcsolta ezt az Oppenheimerrel, amelyben a tudományos győzelem mögött már ott állt a civilizáció önpusztításának lehetősége. A beszélgetés ezután olyan fogalmakhoz jutott el, mint a hübrisz, a vezeklés és a xenia, vagyis az idegennel és a vendéggel szembeni kötelező tisztelet. Ezek a témák jóval közelebb vitték egymáshoz Homéroszt és a mai közéleti gondolkodást, mint bármilyen hagyományos filmes reklámkampány.

Az interjú nem azért keltett feltűnést, mert korábban senki sem kérdezett komolyan egy hollywoodi rendezőt. A hatása abból fakadt, hogy látványosan szembement a sztárinterjúk megszokott ritmusával. Zhong Shu úgy beszélt Nolannal, mintha egy egyetemi szeminárium vendége lenne. A rendező filmjeit az európai irodalmi és filozófiai hagyomány részeként kezelte, Batman és Oppenheimer pedig ugyanabban a gondolati térben jelent meg, mint Odüsszeusz. A nyugati közösségi médiában gyorsan elterjedt az a benyomás, hogy egy kínai kérdező nagyobb természetességgel mozog a görög klasszikusok világában, mint sok nyugati kulturális újságíró. A dicséret mellett rögtön megjelent a geopolitikai értelmezés is: egyes kommentátorok Kína kulturális magabiztosságának bizonyítékát látták a beszélgetésben, mások a Nyugat hanyatlásáról szóló burkolt üzenetet kerestek benne. Zhong Shu erre azzal válaszolt, hogy a megértést értelmetlen nemzeti versennyé alakítani. Egy kínai értelmiségi megszólalása önmagában még nem Peking hivatalos álláspontja.

A történet azért érdekesebb egy jól sikerült interjúnál, mert valóban létezik egy kínai klasszika-filológiai reneszánsz. A görög és latin szerzők tanulmányozása évtizedeken át néhány különösen elszánt tudós és kis egyetemi műhely ügye volt. Ennek egyik ismert alakja az osztrák Leopold Leeb, aki a kilencvenes években doktori tanulmányokra érkezett Pekingbe, majd Kínában maradt, és hosszú idő óta latint, ógörögöt, valamint a nyugati gondolkodás történetét tanítja a Renmin Egyetemen. Az utóbbi években a helyzet megváltozott. Több rangos kínai egyetem erősítette meg klasszikus tanulmányi programjait, új fordítások jelentek meg, a korábban szűk akadémiai közeghez tartozó szerzők pedig a művelt városi közönség körében is láthatóbbá váltak.

Zhong Shu pályája ennek az új érdeklődésnek szinte jelképe. Polgári nevén Zhuge Yiyang, politikai filozófiából doktorál a Boston College-on, közben Kínában milliós közönséget elérő podcastot készít klasszikus irodalomról, filozófiáról és kortárs kérdésekről. Már középiskolásként az Egyesült Államokban tanult ógörögül. Saját elmondása szerint családi indíttatása is volt: édesapja a kulturális forradalom idején nőtt fel, és lánya érzékelte benne annak traumáját, hogy régi műalkotások, szövegek és hagyományok egész világát pusztították el. Zhuge számára ezért a klasszikus örökség tanulmányozása egyszerre lett tudományos érdeklődés és válasz arra, mi történik egy társadalommal, ha megszakad a kapcsolata a saját múltjával. Plutarkhosz Moralia című gyűjteményének kínai fordítása váratlan könyvsiker lett, ami arra utal, hogy a jelenség jóval nagyobb egyetlen internetes sztár népszerűségénél.

A klasszikusok felé fordulást a kínai állam is felismerte és saját kulturális diplomáciájába illesztette. 2024-ben Pekingben rendezték meg az első Klasszikusok Világkonferenciáját, amelynek létrehozását a kínai és görög intézmények közötti együttműködésre építették. Hszi Csin-ping üdvözlő üzenetében a klasszikus civilizációk közötti párbeszédet és a kölcsönös tanulást hangsúlyozta. A második konferenciát 2026 júniusában Athénban tartották, és közben létrejött a Kínai Klasszikus Tanulmányok Iskolája is a görög fővárosban. A hivatalos retorika szívesen állítja egymás mellé Kínát és Görögországot mint ősi civilizációkat, amelyek a modernitás előtti, hosszú kulturális folytonosság képviselői. Ez Peking számára külpolitikai nyelv is: a mai Európával való kapcsolatot olyan kulturális rokonság képében lehet bemutatni, amely régebbi a jelenlegi politikai törésvonalaknál.

Az állami támogatás azonban nem magyarázza meg önmagában, miért olvasnak fiatal kínaiak Homéroszt, Plutarkhoszt vagy Hannah Arendtet. A kínai szellemi életben valódi és sokszor egymással vitázó értelmező közösségek alakultak ki. A nyugati klasszikus gondolkodás iránt érdeklődő körök egy része konzervatív következtetésekhez jut, mások éppen a különböző hagyományok összevetésére használják ugyanazokat a szövegeket. Különösen erős Leo Strauss hatása, akinek a modern liberalizmussal szembeni kritikája és a klasszikus politikai filozófiához való visszatérése több kínai gondolkodó számára vonzó kiindulópont lett. Ugyanakkor a klasszikus tanulmányok intézményesülése sem alakított ki egységes ideológiát. Az ókori görögség Kínában egyszerre lehet egyetemi kutatás, kulturális divat, civilizációs önértelmezés és politikai eszköz.

Az Odüsszeia különösen alkalmas arra, hogy ezeket a szálakat összekösse. A kínai közösségi médiában már Nolan filmjének bemutatója előtt terjedni kezdett az „odüsszeiai évek” kifejezés. Eredetileg a fiatal felnőttkor meghosszabbodó, bizonytalan önkeresését írta le: azt az időszakot, amikor valaki már maga mögött hagyta az iskola kötött világát, de még nem találta meg biztos helyét a munkában, a családban vagy a társadalomban. A kép Kínában különösen jól rezonált a fiatalok gazdasági és egzisztenciális bizonytalanságára, a nehéz munkaerőpiacra és a jövővel kapcsolatos szorongásra. Zhong Shu ugyanakkor éppen ezen a ponton vitatkozott a divatos metaforával. Odüsszeusz szerinte nem céltalanul keresi önmagát. Pontosan tudja, hová akar eljutni: haza Ithakába. A tízéves bolyongás ezért nem identitáskeresés, hanem küzdelem azért, hogy az ember megőrizze célját egy olyan világban, amely újra és újra eltéríti tőle.

Ez a különbség sokat elárul arról, miért működik ma az eposz Kínában. A hazatérés, a család, a kötelesség és a rend helyreállítása könnyen összekapcsolható kelet-ázsiai kulturális fogalmakkal is. A xenia, vagyis a vendégjog mögött álló kölcsönösség pedig a konfuciánus li, a megfelelő viselkedés és egymás iránti tisztelet szabályaival is párbeszédbe hozható. Az ilyen megfeleléseket persze veszélyes volna azonosságnak tekinteni: az ókori görög és a kínai hagyomány más történelmi tapasztalatból született. Éppen a különbségek teszik érdekessé az összevetést. Az Odüsszeia kínai sikere azt mutatja, hogy egy klasszikus mű akkor válik ismét elevenné, amikor az olvasók és nézők saját kérdéseiket merik feltenni neki, még akkor is, ha a válaszok nem egyeznek az eredeti kulturális közegével.

A történet másik oldala a kulturális aszimmetria. Kínában egy hollywoodi szuperprodukció képes arra, hogy fiatalok millióit terelje Homérosz, Plutarkhosz vagy az ókori politikai filozófia felé. Európában ezzel szemben ritka, hogy egy kínai irodalmi klasszikus filmes adaptációja hasonló intenzitású nyilvános vitát indítson el. A két kulturális tér internetes nyilvánossága is nagyrészt külön működik: Kínában az ellenőrzött belföldi hálózatot gyakran egyszerűen „belső internetként”, a korlátozottan elérhető nemzetközi hálózatot „külső internetként” emlegetik. Zhong Shu interjúja azért lett kivétel, mert átjutott ezen a határon, és mindkét oldalon önálló életre kelt. Mire Nolan filmje eljut a kínai mozik széles közönségéhez, már kialakult körülötte egy ritka kulturális vita arról, hogy kié Homérosz, mit jelent ma klasszikus műveltségről beszélni, és mennyire képes két távoli hagyomány valóban figyelni egymásra.