Sötét árnyék vetül Nelson Mandela egykori örökségére

Volt idő, amikor a Dél-afrikai Köztársaság fekete lakossága szinte osztatlan szimpátiát és tiszteletet élvezett az afrikai kontinens egészén. Az faji elkülönítésre épülő apartheid elleni küzdelem évtizedeiben az afrikai államok mély szolidaritásban egyesültek. Menedéket nyújtottak a fegyveres ellenállás üldözött aktivistáinak, pénzt gyűjtöttek a szabadságharchoz, nemzetközi fórumokon követelték a rasszista pretoriai rendszer felszámolását, és lezárták légterüket az apartheid-rezsim repülőgépei előtt. Amikor 1994-ben véget ért a faji elnyomás korszaka, és Nelson Mandela lett az ország első fekete elnöke, az egész kontinensen a pánafrikanizmus győzelmeként ünnepelték a történelmi fordulatot. Azt a gondolatot látták megvalósulni, amely szerint az afrikai nemzetek akkor a legerősebbek, ha a legszorosabban együttműködnek egymással.

Ez a történelmi emlékezet mára a múlté lett. A Dél-afrikai Köztársaság megítélése az afrikai kontinensen talán még soha nem volt annyira kedvezőtlen, mint napjainkban. A változást azok a képsorok és tudósítások váltották ki, amelyek bejárták a nemzetközi médiát: hónapok óta tüntetők ezrei vonulnak utcára a dél-afrikai nagyvárosokban az illegális bevándorlók ellen. Önkénteskből álló fegyveres csoportok és utcai őrjáratok állnak meg a kórházak és az iskolák bejáratánál, tartózkodási engedélyeket és személyazonosító okmányokat követelve a belépni kívánóktól. Sok helyen a nyomásgyakorlás fizikai erőszakba csapott át. Több afrikai országból származó bevándorló életét vesztette a támadásokban, üzleteiket feltörték és felgyújtották.

Az események hatására közel kétszázezer migráns kényszerült elhagyni a Dél-afrikai Köztársaságot az elmúlt időszakban. Saját kormányaik állami mentesítő repülőjáratokkal evakuálták állampolgáraikat, többek között Ghánába, Nigériába, Malawiba és Mozambikba. Afrika-szerte a pánafrikai szolidaritás helyett afrofóbiát emlegetnek a déli állammal kapcsolatban. A szomszédos és távolabbi afrikai országok vezetői nyíltan hálátlansággal vádolják Pretoriát. A dél-afrikai nagykövetek egymás után kapták meg a hivatalos tiltakozó jegyzékeket állomáshelyeiken, míg a közösségi médiában bojkottfelhívások terjednek a dél-afrikai vállalatok és termékek ellen. Ghána kormánya hivatalosan kezdeményezte, hogy az Afrikai Unió tartson rendkívüli vitát a dél-afrikai idegengyűlöleti erőszakról.

A pretoriai kabinet számára a nemzetközi felháborodás rendkívül kellemetlen helyzetet teremtett. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely a rendszerváltás óta folyamatosan kormányozza az országot, évtizedeken át a pánafrikai ügy bajnokaként pozicionálta magát. Cyril Ramaphosa államfő rendszeres nyilatkozatokban próbálja hűteni a kedélyeket, kijelentve, hogy a Dél-afrikai Köztársaság nem rasszista állam, és a kormány határozottan elutasítja a xenofóbia és az intolerancia minden formáját. A pretoriai vezetés külön kiadványokban részletezi azokat a szolgálatokat, amelyeket az ország a kontinensért tett: békefenntartó csapatokat állomásoztatnak a válságzónákban, közvetítőként lépnek fel a legsúlyosabb fegyveres konfliktusokban, egyetemeiken afrikai diákok tízezreit képzik, a dél-afrikai cégek pedig a kontinens legnagyobb befektetői közé tartoznak.

Ezzel párhuzamosan a dél-afrikai kormány diplomáciai ellentámadásba is átlendült. A ghánai kezdeményezésre válaszul Pretoria azt javasolta, hogy az Afrikai Unió ne kizárólag a dél-afrikai incidenseket tárgyalja, hanem folytasson átfogó vitát a kontinensen belüli migrációs kihívásokról. Pretoria álláspontja szerint egy rendkívüli csúcstalálkozón kellene górcső alá venni azokat a strukturális problémákat, amelyek a tömeges elvándorláshoz vezetnek. A Déli-afrikai Fejlesztési Közösség tárgyalásain is központi témává emelték a migrációt. A tanácskozások helyszíne Durban, az idegengyűlöleti demonstrációk egyik fő központja, ahol jelen vannak azon államok képviselői is, ahová a legtöbb elmenekült migráns visszatért. Egyedül Zimbabwéba több mint száztizenhatezer állampolgár tért vissza a dél-afrikai feszültségek miatt.

Pretoria szándéka világos: szeretné eltolni a vita súlypontját az elkerülhetetlen kihívásokra, amelyekkel mint a kontinens első számú célországa szembesül. Noha a Dél-afrikai Köztársaság súlyos belső problémákkal küzd, és a munkanélküliségi ráta meghaladja a 33 százalékot, mégis az afrikai kontinens legnagyobb és legfejlettebb gazdaságát működteti. Ez a gazdasági fölény óriási vonzerőt jelent a jobb megélhetést kereső migránsok számára. Az ENSZ becslései szerint akár hárommillió ember is tartózkodhat az országban hivatalos tartózkodási engedély nélkül.

A bevándorlók többsége a közvetlen szomszédos államokból érkezik, amelyek gazdaságilag jóval szegényebbek vagy politikailag instabilabbak. Ugyanakkor az egyik leghosszabb afrikai migrációs útvonal is a Dél-afrikai Köztársaságban végződik: évente ezrek kelnek át a kontinensen a konfliktusok sújtotta Afrika-szarv térségéből, főként Etiópiából és Szomáliából. A pretoriai kormány szerint a nemzetközi fórumokon ezeket a mélyebb folyamatokat kell megérteni. A sok afrikai államban uralkodó tarthatatlan életfeltételek tömegeket kényszerítenek elvándorlásra, a déli nagyvárosokban elszállásolt, elszegényedett helyi fekete lakosság pedig közvetlen veszélyként éli meg az újonnan érkezők jelenlétét.

A társadalmi attitűdök felmérései sokatmondó képet mutatnak. Az afrikai kutatóintézetek felmérései szerint a dél-afrikai állampolgárok a leginkább elutasítóak a bevándorlással szemben a kontinensen. Egy friss kutatásban a megkérdezett dél-afrikaiak mindössze 17 százaléka vélte úgy, hogy a bevándorlás pozitív hatást gyakorol a gazdaságra. Ezzel szemben a 38 afrikai országot magában foglaló kontinentális átlag 45 százalék volt. Ez a mélyre nyúló elutasítás magyarázza az utcai megmozdulások gyors eszkalációját.

Ugyanakkor nem a Dél-afrikai Köztársaság az egyetlen afrikai állam, amely jelentős számú bevándorlót fogad be. Míg Európában elsősorban az észak felé tartó migrációs útvonalakra figyelnek, az afrikai elvándorlók több mint nyolcvan százaléka a kontinensen belül marad. Elefántcsontparton, Nyugat-Afrika egyik legfejlettebb államában arányaiban még több bevándorló él, mint a déli államban. A háborús menekültek befogadásában is más államok vállalják a legnagyobb terhet: a közép-afrikai Csád például több mint egymillió embert fogadott be a szomszédos Szudánban dúló polgárháború elől menekülve.

Egyetlen más afrikai országban sem érezte azonban a helyi lakosság annyira fenyegetve magát a külföldiek jelenlététől, mint a Dél-afrikai Köztársaságban. Ez az ellenszenv vezetett oda, hogy az egykori elnyomott állam ma az afrofóbia vádjával szembesül saját kontinensén. A mélyben meghúzódó gazdasági és társadalmi feszültségek nem enyhülnek, s a politikai vezetés egyelőre nem találja a hatékony megoldást a belső stabilitás és a nemzetközi tekintély megőrzésére.

A helyzetet tovább bonyolítja a fiatalok körében tapasztalható drámai munkanélküliség, amely a húszas éveikben járók körében a hatvan százalékot is eléri. Az elszegényedett külvárosi negyedekben és a bádogvárosokban az alapvető közszolgáltatások – mint az áramellátás, a tisztálkodásra alkalmas ivóvíz vagy a közbiztonság – összeomlása mindennapos tapasztalat. Ebben a közegben a populista politikai erők és a helyi önbíráskodó mozgalmak könnyen találják meg a bűnbakokat a külföldi állampolgárokban. A politikai elit jelentős része maga is hozzájárult a hangulat szításához, amikor a választási kampányokban az engedély nélkül tartózkodó külföldiekre hárította a felelősséget a munkahelyek hiányáért és a közkórházak túlterheltségéért.

A nemzetközi közösség és a szomszédos államok nyomása miatt Cyril Ramaphosa kormánya kénytelen volt a katonaságot is bevetni a rendfenntartás érdekében a legveszélyeztetettebb tartományokban. A rendőrség és a védelmi erők fellépése ellenére az erőszakos incidensek megelőzése rendkívül nehéznek bizonyul. A migránsok üzleteit ért rablások, az éjszakai gyújtogatások és a spontán utcai összecsapások állandó rettegésben tartják a külföldi közösségeket. Sok évtizede ott élő, törvényesen tartózkodó családok döntöttek úgy, hogy feladják egzisztenciájukat és visszatérnek szülőföldjükre, mert a személyes biztonságukat már senki nem garantálja.

A diplomáciai következmények már most számottevőek. A pretoriai vezetés afrikai vezető szerepe megrendült, s a regionális gazdasági integráció folyamata is megtorpant. Az Afrikai Unió és a regionális blokkok határozottabb lépéseket sürgetnek az emberi jogok védelmében és a gyűlöletkeltés leállítására. A Dél-afrikai Köztársaság így sajátos csapdába került: miközben belső gazdasági válságát képtelen gyorsan orvosolni, a külső migrációs nyomás és a belföldi idegengyűlölet fokozódása elszigeteli attól a kontinenstől, amelynek egykor a reménysége és vezetője volt.