Erdogan pártja negyedszázad alatt elnyelte a török demokráciát
Huszonöt éves fennállását ünnepli a török kormánypárt, miközben a teljes hatalmat birtokló elnök ellenfelei új politikai erőbe tömörülve próbálnak szembehelyezkedni a rendszerrel.
Mérföldkőhöz érkezett a modern Törökország történetét meghatározó Igazság és Fejlődés Pártja, amely negyedszázados fennállását ünnepli. A formációt Recep Tayyip Erdogan vezetésével alapították, és az elmúlt huszonöt év során a reformpárti mozgalomból az ország teljes államapparátusát lefedő hatalmi gépezetté vált. A jubileum idején a török belpolitikai élet újabb drámai fordulatot vett: a legfőbb ellenzéki alakulat, a Köztársasági Néppárt belső bírósági és politikai harcok következtében kettészakadt, és Özgür Ozel vezetésével 91 parlamenti képviselő megalapította a Yeni Parti névre keresztelt új formációt. A börtönben lévő korábbi isztambuli főpolgármester, Ekrem Imamoglu bejelentette csatlakozását az új párthoz, miután 17 év után kilépett korábbi pártjából, így az elnöki hatalomra törő ellenzéki erők teljesen új struktúrában kénytelenek felvenni a harcot az államfővel szemben.
Amikor a jelenlegi államfő 47 évesen, a börtönből való szabadulását követően egy ankarai szállodában bejelentette a politikai szervezet megalakulását, kijelentette, hogy Törökországban semmi sem lesz olyan, mint régen. Az akkori ígéret a korrupciótól, gazdasági válságoktól és katonai befolyástól terhelt török közélet megújításáról szólt. Az alapítók szándéka szerint az új alakulat gyűjtőpártként működött volna, amely magában foglalja a polgári konzervatív, a nacionalista és az mérsékelt iszlám irányvonalakat. A felvilágosodást jelképező világító izzó szimbólumával fellépő mozgalom az európai kereszténydemokrata pártok mintájára határozta meg önmagát, és kifejezett célként tűzte ki Törökország Európai Unióhoz való csatlakozását.
A kezdeti időszakban az Anatólia vallásos, vidéki kispolgárságát képviselő mozgalom széles körű támogatottságra tett szert. Ez a társadalmi réteg korábban kiszorult a hatalomból a világi, városi elit döntései miatt, amit jól példázott a fejkendőviselés állami intézményekben érvényesített tilalma. A kormánypárt azonban az első években nem kizárólag vallási alapon politizált, hanem gazdaságbarát, liberális intézkedéseket hozott, és hangsúlyozta a különböző életmódok iránti tiszteletet. Az alapító generáció meghatározó alakjai, köztük Abdullah Gül és Bülent Arinc fontos egyensúlyozó szerepet töltöttek be a belső döntéshozatalban, így az elnök az első évtizedben még nem gyakorolhatott korlátlan hatalmat.
A fordulópontot a 2011-es parlamenti választások jelentették, amikor a kormánypárt rekordméretű, csaknem ötvenszázalékos eredményt ért el. Ezt követően a politikai gyakorlat egyre inkább eltávolodott a korábbi választási ígéretektől. A 2013 nyarán kirobbanó Gezi parki tömegtiltakozások idején már egyértelművé váltak a belső feszültségek. Míg az akkori köztársasági elnök, Abdullah Gül a feszültségek csökkentésére törekedett, a miniszterelnök kemény kézzel lépett fel a tüntetőkkel szemben. Az elnöki rendszer kiépítésére irányuló terveket a párt több régi vezetője is bírálta, ám az elnök fokozatosan kiszorította a kritikus hangokat a hatalmi központokból.
Az alapító atyák és a belső ellenzék elhallgattatása szisztematikusan zajlott. A párton belüli reformkövetelések elutasítása miatt több kulcsfigura eltávolodott a szervezettől. Amikor a korábbi elnök mérlegelte a jelöltséget az államfővel szemben, a katonai vezetés közvetlen közbeavatkozása visszalépésre kényszerítette őt. A belső egység megbomlását jelzi, hogy a fontos tisztségeket betöltő alapítók közül sokan kizárás vagy önkéntes távozás útján elhagyták a mozgalmat. A 2017-es alkotmánymódosító népszavazás végleg felszámolta a parlamentáris demokrácia kereteit, és létrehozta az elnöki rendszert, amelyben az államfő egy személyben gyakorolhatja a végrehajtói hatalmat.
A jelenlegi helyzetben a kormánypárt közel 12 1 000 000 tagjával az ország legnagyobb politikai szervezete, amely köré kiterjedt személyi kultusz épült. Az államigazgatásban, a bírósági testületekben és a gazdasági szférában való előrelépés szinte elképzelhetetlenné vált a párthoz fűződő kapcsolatok vagy a párttagság nélkül. A hetvenes éveiben járó államfő újabb elnöki ciklusra készül, ami a következő évtizedre is biztosíthatja számára a hatalom megtartását. Az egykori reformmozgalom teljesen átalakult a vezető személyes választási gépezetévé, amely a független elemzők szerint az alapító vezető távozása esetén a jelenlegi formájában aligha maradna fenn.
A hatalmi koncentrációval szemben álló ellenzék eközben súlyos strukturális válságot él át. Az isztambuli ex-főpolgármester elleni korrupciós eljárások és vizsgálati fogság az ellenzéki választók széles körű felháborodását váltották ki. A politikus az ellene felhozott vádakat következetesen visszautasítja, és a börtönből üzenve jelentette be, hogy az újonnan alakult formáció színeiben folytatja a politikai küzdelmet. Az ellenzéki térfél átrendeződése jól mutatja, hogy az elnöki rendszerrel szembeni fellépés jogi és intézményi akadályokba ütközik, miközben a kormánypárt az állami erőforrásokat és a média túlnyomó részét felhasználva igyekszik fenntartani politikai egyeduralmát az országban.
A kormánypárt negyedszázados története jól példázza azt a folyamatot, amely során egy demokratikus intézményi reformokat ígérő politikai mozgalom fokozatosan lebontja a fékek és egyensúlyok rendszerét. Az anatóliai konzervatív tömegek felemelésével indult politikai kísérlet végül egyetlen vezető személye köré szerveződő állampárttá merevedett. A török társadalom megosztottsága, a gazdasági kihívások és az ellenzék újraszerveződési kísérletei jelzik, hogy a politikai stabilitás mögött mélyreható társadalmi és intézményi feszültségek húzódnak meg, amelyek a jövőbeli hatalomátadás kérdését is bizonytalanná teszik.