A Fidesz fennakadt a saját alkotmányos csapdáján
Az Alkotmánybíróság érdemi vizsgálat nélkül dobta vissza a KEKVA-k ügyében beadott ellenzéki indítványt. A döntés mögött egy 2013 óta élő korlát áll: a testület az alaptörvény-módosítások tartalmát főszabály szerint nem mérlegelheti.
Ritka politikai helyzet állt elő pénteken: az ellenzéki Fidesz–KDNP egy olyan alkotmánybírósági korlátba ütközött, amelynek alapvető kereteit még a saját kétharmados korszakában építette be az Alaptörvénybe. A testület érdemi vizsgálat nélkül utasította vissza a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokat, vagyis a KEKVA-kat érintő tizenhatodik alaptörvény-módosítás elleni indítványt. Ez jogilag jóval pontosabb megfogalmazás annál, mintha azt mondanánk, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányosnak találta az új szabályt. A bírák a rendelkezés tartalmáról nem mondtak ítéletet: azt állapították meg, hogy erre nincs hatáskörük.
A vita középpontjában a KEKVA-rendszer kivezetésének alkotmányos kerete áll. A júniusban elfogadott tizenhatodik módosítás megszüntette azt a korábbi konstrukciót, amely tartós alkotmányos helyet biztosított ezeknek az alapítványoknak. Az új szabály szerint a már működő szervezeteknél az állam gyakorolja az alapítói jogokat, törvény rendezheti a megszüntetésüket, és az államtól kapott vagyon, annak hozama, illetve az abból keletkezett helyettesítő vagyon az alapítvány megszűnésekor visszaszáll az államra. A végleges szöveg tehát nem minden vagyonelemet kezel automatikusan állami tulajdonként; a magánforrásból bekerült vagyon és a harmadik személyek jogainak védelme külön kérdés marad.
A Fidesz–KDNP képviselői azt próbálták elérni, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a módosítás KEKVA-kra vonatkozó részét. Érvelésük lényege az volt, hogy a rendelkezés nem általános, jövőre szóló alkotmányos normát alkot, hanem már létező, azonosítható alapítványokra szabott kivezető rendelkezés. Ebből arra jutottak, hogy felvethető: a szabály valóban alkotmánymódosításnak minősül-e, vagy egyedi döntést emeltek alkotmányos szintre. A beadvány készítői ezt elsősorban a jogforrás jellegével és a normativitás követelményeivel kapcsolatos kérdésként igyekeztek bemutatni.
A testület többsége ezt az utat lezárta. A pénteki döntés szerint attól, hogy az indítványozók jogforrás-minősítési problémaként írják le a kifogásukat, a vizsgálat végeredményben még a módosítás tartalmának ellenőrzéséhez vezetne. Az Alaptörvény 24. cikkének jelenlegi szabálya viszont az alkotmánymódosítások felülvizsgálatát lényegében az elfogadásra és kihirdetésre vonatkozó eljárási követelményekre korlátozza. Ha a parlament a szükséges többséggel, az előírt eljárásban fogad el és hirdet ki egy módosítást, az Alkotmánybíróság főszabály szerint nem mondhatja ki róla pusztán a tartalma alapján, hogy nem válhatott az Alaptörvény részévé.
Ennek a hatásköri korlátnak különös politikai jelentőséget ad a története. A 2010 után kialakított alkotmányos rendszer egyik állandó vitája az volt, hogy meddig terjedhet az Alkotmánybíróság ellenőrző szerepe egy kétharmados parlamenti többséggel szemben. A 2013-as negyedik alaptörvény-módosítás után került kifejezetten az Alaptörvénybe az a hatásköri keret, amely az Alaptörvény és módosításainak vizsgálatát az eljárási követelményekre szűkítette. Akkor ezt a Fidesz–KDNP parlamenti többsége alakította ki. Tizenhárom évvel később ugyanennek a szabálynak az egyik következménye az lett, hogy az ellenzékbe került Fidesz nem tudta elérni a számára sérelmes alkotmánymódosítás tartalmi felülvizsgálatát.
A helyzet azért tanulságos, mert az alkotmányos fékek gyengítése mindig hosszabb életű lehet annál a politikai többségnél, amely a változtatást végrehajtja. Amíg ugyanaz a párt rendelkezik alkotmányozó többséggel, kényelmesnek tűnhet, ha szűk a bírói kontroll. Hatalomváltás után ugyanaz a szűk kontroll már az új többséggel szemben fellépő ellenzék eszköztárát csökkenti. A pénteki végzés ezért jó példája annak, hogy az intézményi szabályokat érdemes úgy megalkotni, mintha egyszer a politikai ellenfél kezében is működniük kellene.
A határozat ráadásul korántsem volt teljesen egyhangú. Handó Tünde és Polt Péter különvéleményt írt. Mindketten úgy látták, hogy az Alkotmánybíróságnak legalább azt érdemben tisztáznia kellett volna, valódi alkotmánymódosításról van-e szó. Érvelésük szerint egy norma jogi jellegének vizsgálata nem feltétlenül azonos a tartalmi alkotmányossági kontrollal. Polt Péter arra helyezte a hangsúlyt, hogy az Alkotmánybíróság feladata az Alaptörvény alapvető fogalmainak értelmezése is, és a testület hitelességéhez hozzátartozik az alkotmányos határok megvilágítása. A többség ezt az érvelést nem fogadta el.
A döntés személyi háttere is figyelemre méltó. Polt Péter korábban hosszú ideig legfőbb ügyészként az Orbán-korszak egyik legfontosabb közjogi tisztségviselője volt, Handó Tünde pedig az Országos Bírósági Hivatal elnökeként vált a 2010 utáni igazságügyi rendszer meghatározó szereplőjévé. Most ők képviselték azt az álláspontot, amely nagyobb teret adott volna az ellenzéki Fidesz beadványának. A többségi döntés ettől még nem politikai ítélet a korábbi rendszerről: jogi értelemben egy hatásköri kérdést döntött el. Politikai következménye azonban világos.
Külön réteget ad az ügynek Baka András neve. A Fidesz–KDNP ugyanabban a nagy terjedelmű indítványban, amelyben a KEKVA-szabályt is támadta, másik érvelési körben hivatkozott a Baka kontra Magyarország strasbourgi ítéletre. Ezt nem szabad úgy értelmezni, mintha a Baka-ügy közvetlen jogi alapot adott volna a KEKVA-rendelkezés megtámadásához. A hivatkozás mégis erős történelmi iróniát hordoz. Baka András, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnöke annak idején azért fordult Strasbourgba, mert mandátuma idő előtt megszűnt az igazságügyi átalakítások után, miközben nyilvánosan bírálta több kormányzati reform irányát.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagykamarája 2016-ban Baka javára döntött. Megállapította többek között a bírósághoz fordulás jogának és a véleménynyilvánítás szabadságának sérelmét. Az ügy az európai jogállamisági viták egyik ismert magyar példájává vált. Baka Andrást 2026 augusztusában az Országgyűlés köztársasági elnökké választotta, miközben az Alkotmánybíróság előtt még több, a hatalomváltás utáni alaptörvény-módosítás ellen benyújtott fideszes indítvány is folyamatban van. Így ugyanaz a politikai közeg, amely másfél évtizede Baka eltávolítását eredményező átalakításokat vitte végig, ma részben az ő strasbourgi ügyének jogi tanulságaira is támaszkodik saját alkotmányos jogvédelmében.
A KEKVA-ügy ezzel még nem ért teljesen véget. Az Alkotmánybíróság külön eljárásban vizsgálja az alapítványok átalakításához kapcsolódó törvényi szabályokat is. Ott már más lehet a jogi helyzet, mert egy egyszerű törvény tartalmának alkotmányossági vizsgálatára a testületnek jóval szélesebb lehetősége van, mint magának az Alaptörvénynek a felülvizsgálatára. A pénteki végzés tehát egy fontos frontot zárt le, nem az egész vitát.
A Fidesz számára a tanulság kellemetlenül konkrét. Az alkotmányos rendszer 2010 utáni átépítése hosszú éveken át abból indult ki, hogy a kétharmados parlamenti többségnek széles mozgástere legyen, az alkotmánybíráskodás pedig bizonyos területeken szűkebb kontrollt gyakoroljon. Most a párt ugyanennek a modellnek az ellenzéki oldalán áll. A pénteki végzés azt mutatja, hogy az intézményi önkorlátozás hiánya nem tűnik el a kormányváltással: a korábban felállított falak az építőik útját is elzárhatják.