Öreg csövek, elfolyó milliárdok a vízhálózatban

A szentendrei vízhiány az idei nyár egyik leglátványosabb figyelmeztetése lett arra, hogy az ivóvízellátás biztonsága nem kizárólag attól függ, van-e Magyarország alatt és mellett elegendő víz. Július végén a város magasabban fekvő részein több száz, később több ezer ember tapasztalt ellátási zavart, lajtoskocsikra és rendkívüli korlátozásokra is szükség volt. Augusztus 12-én a Duna Menti Regionális Vízmű továbbra is arra figyelmeztetett, hogy a tartósan rekordalacsony dunai vízállás nehezíti a termelést, miközben a térség fogyasztása ismét nőtt. A rendszer egyszerre kapott terhelést a hőségtől, a szárazságtól, a vízbázisok romló teljesítményétől és a hálózat korlátaitól.

Ebben a helyzetben jelentette be Gajdos László élő környezetért felelős miniszter az 51 milliárd forintos országos ivóvízhálózat-fejlesztési programot. A keretre önkormányzatok és víziközmű-szolgáltatók pályázhatnak, a cél a rekonstrukció mellett a vízveszteség csökkentése, a távleolvasás, a nyomásmenedzsment és az automatizált üzemeltetés terjesztése. A program iránya szakmailag nehezen vitatható. A nagyságrend viszont azonnal megmutatja, mekkora adósság halmozódott fel az ágazatban: a 2024-ben nyilvánosságra hozott számvevőszéki adatok szerint a 2023 és 2037 közötti gördülő fejlesztési tervekben a hálózatok rekonstrukciójára összesen 3775 milliárd forintos finanszírozási igény szerepelt.

Ez az összeg nem egyetlen, központilag jóváhagyott beruházási számla, hanem a szolgáltatók és az ellátásért felelős szereplők terveinek összesített nagyságrendje. Mégis érzékelteti az arányokat. Éves átlagban mintegy 250 milliárd forintos rekonstrukciós szükségletet jelez, vagyis az új 51 milliárdos program önmagában a teljes felhalmozott igénynek csak kis részét tudja kezelni. Ez nem érv a program ellen, inkább azt mutatja, hogy többéves, kiszámítható finanszírozás nélkül a mostani beavatkozás csak az első lépés lehet.

Az Állami Számvevőszék 2024-es jelentése súlyos képet adott az örökölt rendszerről. A vizsgált szolgáltatóknál 2017-ben 53 792, 2022-ben 42 519 csőtörést regisztráltak az ivóvízhálózatban. A kitermelt víz körülbelül egynegyede közüzemi vízveszteségként jelent meg, ennek becsült éves értéke meghaladta a 17 milliárd forintot. A mennyiséget a számvevőszék úgy érzékeltette, hogy az a Balaton víztérfogatának 8,8 százalékát töltené meg. A veszteség egyik okaként kifejezetten az eszközök elhasználódottságát és a rekonstrukciók elmaradását nevezte meg.

Gajdos László mostani közlése szerint a magyarországi vezetékhálózat átlagéletkora 51 év, és a hálózati veszteség ma is körülbelül 25 százalék. Vannak még azbesztcement- és régi vascsövek is. Az átlag persze elfedi a helyi különbségeket: akadnak korszerű rendszerek és olyan térségek, ahol évtizedek óta halasztják a nagyobb cseréket. A hálózat öregedése sem 2010-ben kezdődött. Sok vezeték már az Orbán-kormányok előtt elérte vagy megközelítette azt a kort, amikor rendszeres cserére lett volna szükség. A politikai felelősség ettől még nem tűnik el, mert 2010 és 2026 között tizenhat év állt rendelkezésre arra, hogy a rekonstrukció tartós finanszírozását megszervezzék.

A Fidesz-kormányok víziközmű-politikájának egyik központi eleme a 2013-as rezsicsökkentés volt. A lakossági díjak befagyasztása rövid távon népszerű intézkedésnek bizonyult, de a rendszer bevételi oldalát egy olyan időszakban merevítette be, amikor az üzemeltetési, energia- és bérköltségek emelkedtek, a hálózat pedig tovább öregedett. A problémát tovább növelte a közműadó és az ágazat széttagolt tulajdonosi-szolgáltatói szerkezete. A számvevőszék később arra jutott, hogy a díjrendszer és a korlátozott bevételek kockázatot jelentettek a pénzügyi és műszaki fenntarthatóságra. Ebből nem következik, hogy minden csőtörés közvetlenül a rezsicsökkentés következménye lenne. Az viszont igen, hogy a politika hosszú ideig alacsonyan tartotta a fogyasztói árat anélkül, hogy ezzel párhuzamosan mindenhol biztosította volna a szükséges pótlólagos rekonstrukciós forrást.

A helyzet súlyosságát az is mutatja, hogy maga az előző kormányzat is egyre nagyobb összegekről és egyre hosszabb cserelistáról beszélt a ciklus vége felé. 2024-ben kormányzati közlés szerint a mintegy 95 ezer kilométeres hazai hálózatban 22,7 százalék körüli volt a vízveszteség, évi több mint százmillió köbméter víz tűnt el a rendszerben, és nagyjából 40 ezer kilométernyi vezetékszakasz szorult cserére. Ugyanekkor már elindult az ágazat állami konszolidációja, emelkedett a rekonstrukcióra fordított összeg, és a nem lakossági díjrendszer átalakításával is próbáltak több pénzt vinni a szolgáltatókhoz. Ezek fontos korrekciók voltak, de későn érkeztek ahhoz, hogy az évtizedes lemaradást rövid idő alatt ledolgozzák.

A Szentendre környéki helyzet különösen élesen mutatja a halogatás árát. Gajdos László pénteken azt állította, hogy a kezében van egy 2022-es szakmai anyag, amely már akkor a térség hálózatának fejlesztését sürgette az ellátási zavarok megelőzése érdekében. Ennek teljes szakmai tartalmát és az abból következő konkrét beruházási kötelezettségeket külön is érdemes nyilvánosságra hozni. Ha valóban azonosították a kritikus pontokat, azt is meg kell mutatni, mely fejlesztések maradtak el, miért maradtak el, mennyibe kerültek volna, és ki döntött a halasztásról. A politikai vita csak akkor lesz több kölcsönös vádaskodásnál, ha a tervhez tételes beruházási mérleg társul.

A mostani vízhiány ugyanakkor nem írható kizárólag a vezetékek számlájára. A Duna rendkívül alacsony vízállása csökkentette a parti szűrésű kutak és vízbázisok teljesítőképességét, a hőség pedig megugrasztotta a fogyasztást. A hegyvidéki településrészeken a nyomásviszonyok és a tározókapacitás miatt egy túlterhelt rendszerben először a magasabban fekvő utcák érzik meg a hiányt. Ezért a hálózati rekonstrukció mellé termelőkapacitás, tározás, nyomásfokozás, tartalék betáplálási lehetőség és fogyasztásmenedzsment is kell. A klímaváltozás miatt az a méretezés, amely húsz-harminc éve még elegendőnek látszott, egyre több helyen bizonyulhat kevésnek a nyári csúcsnapokon.

A korszerű technika sokat segíthet. A távleolvasás gyorsabban jelezheti a szokatlan fogyasztást és a rejtett szivárgást, a zónás nyomásmenedzsment mérsékelheti a csőhálózat terhelését, az automatizált felügyelet pedig hamarabb észlelheti a hibát. Ettől azonban a száz kilométerszámra cserére érett csövek nem újulnak meg. Egy idős hálózatnál a digitális eszköz arra is jó, hogy pontosabban megmutassa, hol kellene fizikailag beavatkozni. A rekonstrukció legdrágább része továbbra is a földmunka, a vezetékcsere, a szerelvények, a gépészet és az utak helyreállítása marad.

A 2026-os aszály ezért pénzügyi kérdéssé is teszi a vízbiztonságot. A víziközmű olyan infrastruktúra, amelynek romlását hosszú ideig el lehet rejteni, mert a csövek döntő része a föld alatt fut. Amíg folyik a víz a csapból, kevés politikai hasznot hoz több tízmilliárdot elkölteni olyan vezetékekre, amelyeket a választó soha nem lát. A csőtörés, a nyomásvesztés vagy a többnapos vízhiány pillanatában viszont kiderül, hogy az elhalasztott beruházás nem megtakarítás volt, hanem későbbre tolt számla.

Az új kormány most azt ígéri, hogy elkezdi kifizetni ezt a számlát. Az 51 milliárdos program akkor lehet hiteles kezdet, ha nyilvános állapotfelmérés, települési prioritási lista és többéves finanszírozási pálya követi. Érdemes lenne évente közölni, hány kilométer kritikus vezetéket cseréltek ki, hogyan változott a hálózati veszteség, mennyi csőtörés történt, mely térségekben nőtt a tartalékkapacitás, és mekkora részt sikerült ledolgozni a gördülő fejlesztési tervekben szereplő igényből. A vízhálózat állapota így végre mérhető, állandó közpolitikai teljesítménnyé válhatna, ahelyett hogy csak akkor kerül a címlapokra, amikor már üres a csap.