A festmény, amelyet négyszer is elloptak

A londoni Dulwich Picture Gallery online katalógusában ma egy különösen nyugodt arcú, alig harminc centiméter magas férfiportré szerepel. Rembrandt 1632-ben festette Jacob de Gheyn III-at: a fiatal férfi sötét ruhában, fehér gallérral fordul a néző felé, ajka mintha éppen megszólalásra nyílna. A kép első pillantásra nem úgy fest, mint amelyhez betörések, rendőrségi csapdák, amszterdami közvetítők, tetőablakon leereszkedő tolvajok és egy német pályaudvari csomagmegőrző története tartozik. Pedig kevés festménynek jutott ennyire mozgalmas utóélet.

A Jacob de Gheyn III portréját négyszer lopták el ugyanabból a londoni múzeumból: 1966-ban, 1973-ban, 1981-ben és 1983-ban. Mind a négyszer visszakerült. A különös sorozat miatt a művet a Guinness-rekordok között a legtöbbször ellopott festményként tartják számon, az angol sajtó pedig régóta „takeaway Rembrandt”, vagyis nagyjából „elvitelre kész Rembrandt” néven emlegeti. A becenév egyszerre tréfás és pontos. A tölgyfalapra festett portré mindössze 29,9 × 24,9 centiméteres: kisebb, mint sok mai laptop képernyője, ezért keret nélkül különösen könnyű elrejteni egy táskában vagy kabát alatt.

A kép azonban jóval több egy műkincstolvajokhoz kapcsolódó anekdotánál. A története arról is szól, hogyan változott meg a múzeumok biztonsága a huszadik század második felében, és arról a paradoxonról, hogy minél híresebb egy ellopott mű, annál nehezebb pénzt csinálni belőle.

KÉT BARÁT, KÉT PORTRÉ

Rembrandt 1632-ben, pályájának gyorsan emelkedő szakaszában festette meg Jacob de Gheyn III és barátja, Maurits Huygens portréját. A két kép azonos évben és csaknem azonos méretben készült, egymás párdarabjaként. De Gheyn festő, rajzoló és rézmetsző volt; Huygens a holland Államtanács titkáraként dolgozott. A Dulwich Picture Gallery katalógusa szerint De Gheyn gyűjtötte is Rembrandt műveit.

A festmény hátoldalán lévő felirat nem puszta tulajdonosi jelzés. Arra utal, hogy De Gheyn halála után portréját Huygensre hagyta. Amikor De Gheyn 1641-ben meghalt, a két kép ezért ismét egy kézbe került. Huygens azonban kevesebb mint egy évvel élte túl barátját. A két portré a 18. századig maradt együtt, később útjaik szétváltak: Maurits Huygens képmása ma a Hamburger Kunsthalle gyűjteményében található, Jacob de Gheyné pedig Sir Francis Bourgeois 1811-es hagyatékával került Dulwichba.

A Dulwich Picture Gallery maga is művészettörténeti különlegesség. A Sir John Soane tervei alapján készült épület 1817-ben nyílt meg, és a világ első, eleve nyilvános képtárnak tervezett múzeumépületeként tartják számon. Éppen ez teszi még feltűnőbbé, hogy másfél évszázaddal később mennyire könnyen támadható volt.

NYOLC KÉP TŰNT EL EGYETLEN ÉJSZAKA ALATT

Az első nagy csapás 1966. december 31-én hajnalban érte a galériát. A betörők egy ritkán használt ajtó paneljén keresztül jutottak be, és nyolc régi mestert vittek el. Három Rembrandt, három Rubens, továbbá Gerrit Dou és Adam Elsheimer egy-egy műve került a zsákmányba. Köztük volt a kis Jacob de Gheyn-portré is.

A rablás akkori mércével is óriási ügynek számított: a nyolc mű összértékét több millió fontra becsülték. A történet azonban nem úgy végződött, mint a legtöbb legendás műkincsrablás. A festmények napokon belül előkerültek. A korabeli és későbbi beszámolók szerint egy részüket a galéria környékén találták meg, más darabok egy közeli temetőben bukkantak fel. Michael Hall, egy munkanélküli mentősofőr volt az egyetlen tettes, akit elfogtak; öt év börtönbüntetést kapott.

A rablás egyik tanulsága utólag szinte banális: a múzeumok hosszú ideig úgy működtek, mintha a műtárgyak tekintélye önmagában is védelem volna. A riasztók, a tárgyankénti érzékelők, a falhoz rögzített keretek és a ma megszokott kamerarendszerek még nem voltak általánosak. Dulwich különösen sérülékenynek bizonyult, mert történelmi épületben működött, és gyűjteményének bemutatási hagyományai nem a huszadik századi biztonsági fenyegetésekhez igazodtak.

A második lopás 1973-ban már nem egy nagyszabású betörés része volt. A portré ismét eltűnt, majd visszakerült. A mű köré később valóságos folklór épült: a hiteles összefoglalók szerint a négy visszaszerzés egyikén a képet egy kerékpár hátulján találták meg, egy másik alkalommal pedig egy streathami temető padja alatt. A különböző népszerű elbeszélések az egyes epizódok részleteit gyakran összekeverik, ezért biztosabb annyit rögzíteni: a festmény második eltűnése tovább erősítette azt a felismerést, hogy kis mérete önmagában biztonsági kockázat.

A HARMADIK LOPÁSBÓL KRIMI LETT

1981. augusztus 14-én már fényes nappal vitték el a képet. A Dulwich Society korabeli beszámolót újraközlő részletes története szerint két férfi érkezett a galériába. Az egyik a személyzet figyelmét kötötte le, miközben a másik megszerezte a 12 × 10 hüvelykes portrét. Az akkori függesztési rendszer egyszerű képakasztó drótból és kampókból állt, részben azért, hogy tűz esetén a képeket gyorsan ki lehessen menteni.

Ezután a történet már valóban úgy alakult, mintha forgatókönyvíró találta volna ki. Giles Waterfield igazgatót egy magát Muellernek nevező német közvetítő kereste meg Amszterdamból, és pénzt kért a kép visszaszerzéséért. A rendőrség bekapcsolódott, Waterfield pedig a nyomozókkal együtt beleegyezést színlelt. Fényképeket kértek a festményről, találkozók szerveződtek, szóba került egy fiktív amerikai gyűjtő és még hamis banki dokumentum ötlete is.

A csapda szeptember elején zárult be. A rendőrök Londonban körbezártak egy taxit, és a benne talált nagy aktatáskában ott volt a Rembrandt. A kép kevesebb mint három hét után tért vissza a galériába. Több szereplőt elítéltek, a titokzatos közvetítőt viszont később felmentették.

A rablás után Dulwich szigorított a biztonságon. Sok képet már a falhoz csavaroztak, némelyiket külön riasztóval látták el. Úgy tűnhetett, hogy a „takeaway Rembrandt” korszaka véget ért.

Nem ért véget.

HÁROM PERC SEM VOLT ELÉG

1983 májusának végén betörők a tető felől jutottak be az épületbe. Egy tetőablakon keresztül ereszkedtek le, a Jacob de Gheyn-portrét pedig erővel választották le a falról. A riasztás működött, a rendőrség rendkívül gyorsan, mintegy három percen belül a helyszínre ért, a tettesek azonban addigra eltűntek a festménnyel.

Ez lett a négy lopás közül a leghosszabb. A kép több mint három évig nem került elő. A fordulat 1986 októberében jött: a nyugat-németországi Münster főpályaudvarának csomagmegőrzőjében azonosították a Rembrandtot. A korabeli híradások szerint a csomagot már szeptemberben adták fel megőrzésre. Hogy ki vitte oda, és miért mondott le végül a képről, nem vált teljesen világossá.

A portré ismét hazatért.

A négy sikeres lopás sorozata ezzel lezárult. Fontos pontosítás, hogy az olykor emlegetett „ötödik lopás” nem történt meg. 2019 novemberében valóban betörtek a Dulwich Picture Gallerybe, és két Rembrandt-képet próbáltak elvinni a Rembrandt’s Light című időszaki kiállításról. A galéria biztonsági rendszere és a rendőrség gyors reakciója miatt azonban egyik festmény sem hagyta el a múzeum területét. Ennél is fontosabb, hogy Jacob de Gheyn III portréja nem szerepelt azon a kiállításon, tehát nem lehetett az akció célpontja. A festmény dokumentált lopásainak száma ma is négy.

MIÉRT LOPNAK EL EGY ELADHATATLAN REMBRANDTOT?

A műkincslopás egyik legnagyobb félreértése, hogy egy híres kép ellopásával a tolvaj automatikusan hozzájut annak piaci értékéhez. A valóság ennek majdnem az ellenkezője. Egy Rembrandt, Vermeer vagy Picasso annyira jól azonosítható, hogy nyílt műkereskedelmi forgalomban gyakorlatilag lehetetlen észrevétlenül értékesíteni. Az aukciósházak, műkereskedők, biztosítók és hatóságok ma adatbázisokat használnak a kétes eredetű tárgyak kiszűrésére.

Az Art Loss Register jelenleg több mint 700 ezer elveszett, ellopott vagy vitatott eredetű tárgy adatait kezeli, és évente több százezer műtárgypiaci ellenőrzést végez. Az FBI külön Art Crime Teamet működtet; a 2004-ben létrehozott egység azóta több mint húszezer műtárgyat szerzett vissza, összesen egymilliárd dollárt meghaladó értékben.

Egy világhírű festmény ezért különös zsákmány. A feketepiaci értéke jóval kisebb lehet annál, amit egy biztosító vagy múzeum becsülne rá. A tolvajok olykor váltságdíjban, közvetítői jutalékban, alkuhelyzetben vagy a bűnözői világon belüli csereértékben reménykednek. Minél nagyobb azonban a nyilvánosság, annál szűkebb a mozgástér. Jacob de Gheyn III története szinte tankönyvi példája ennek: a képet négyszer sikerült elvinni, de egyszer sem sikerült tartósan pénzzé tenni vagy eltüntetni.

A KIS KÉP NAGY HÍRNEVE

A festmény művészeti értékét persze igazságtalan volna a lopásokra redukálni. Rembrandt az emberi arc megfigyelésének egyik legnagyobb mestere volt, és a kis portré éppen közvetlensége miatt különleges. De Gheyn nem reprezentatív pózban, rangját hangsúlyozó kellékek között jelenik meg. A festő szűk képkivágásban, finom fényben, szinte beszélgetőtársként mutatja meg.

Még érdekesebb, hogy Constantijn Huygens, Maurits testvére egykor úgy tréfálkozott a portré hasonlóságán: ha De Gheyn valóban így nézett volna ki, a kép tökéletes volna. A megjegyzés azt mutatja, hogy már a kortársak sem pusztán fényképszerű hasonlóságot vártak Rembrandttól; személyiséget, jelenlétet, karaktert kaptak.

A modern utóélet pedig új jelentésréteget rakott a képre. A portré ma már egyszerre Rembrandt-mű és a múzeumbiztonság történetének egyik különös emléke. Négy lopása megmutatja, mennyit változott a közgyűjtemények védelme alig néhány évtized alatt: a könnyen leemelhető képektől az egyedi riasztókig, kamerákig, adatbázisokig és nemzetközi rendőri együttműködésig.

A történet végére még egy mai pontosítás kívánkozik. A Dulwich Picture Gallery hivatalos online katalógusa jelenleg azt jelzi, hogy a Jacob de Gheyn III-portré nincs kiállítva. A mű továbbra is a gyűjtemény része, de aki ma azért menne Dulwichba, hogy saját szemével lássa a „takeaway Rembrandtot”, nem számíthat biztosan arra, hogy ott találja a falon.

Talán ez a legszebb irónia egy olyan festménynél, amelyet évtizedeken át újra és újra elvittek: most nem tolvajok miatt hiányzik a falról. Egyszerűen a múzeum döntött úgy, hogy éppen nincs kiállítva.