Súlyos hibákat találtak a színháztörténeti múzeumban

Súlyos szakmai és működési hiányosságokat tárt fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium rendkívüli szakfelügyeleti vizsgálata. A tárca a hvg.hu megkeresésére közölte, hogy a vizsgálat lezárult, a szakfelügyeleti jelentéseket és a minisztérium javaslatait augusztus 6-án megküldték az intézmény fenntartójának. A címzett Vidnyánszky Attila, a Színház- és Filmművészetért Alapítvány kuratóriumi elnöke volt. A minisztérium a szükséges fenntartói intézkedések megtételét kérte, és a nyilvánosságra került részletek szerint Bodolay Géza igazgató vezetői kompetenciájának vizsgálatát is indokoltnak tartja.

Az ügy azért jelentős, mert az OSZMI országos gyűjtőkörű szakmúzeumként a magyar színháztörténet egyik legfontosabb közgyűjteménye. A Krisztina körúti épületben működik az audiovizuális archívum, a bábtár, az emléktár, a fotótár, a képzőművészeti gyűjtemény, a kézirattár, a könyvtár és cikkarchívum, a szcenikai gyűjtemény, a színházi adattár, a színlap- és kisnyomtatványtár, a táncarchívum és a topográfiai gyűjtemény. A Stromfeld Aurél úton található Bajor Gizi Színészmúzeum pedig az intézet állandó kiállítóhelye. A gyűjtemények nemcsak látogatói attrakciót jelentenek: kutatók, színháztörténészek, dramaturgok, rendezők, egyetemisták és családtörténeti kutatók is használják őket.

Éppen ezért különösen súlyos, ha egy szakfelügyeleti vizsgálat a műtárgyak nyilvántartásában, kezelésében, raktározásában vagy a szakmai munkafolyamatokban talál hibákat. Egy színháztörténeti gyűjtemény jelentős része ugyanis pótolhatatlan egyedi dokumentumokból áll. Kéziratok, levelezések, jelmez- és díszlettervek, fotók, színlapok, hang- és filmfelvételek, személyes hagyatékok, színpadi tárgyak és bábok őrzik olyan előadások emlékét, amelyekből sokszor semmi más nem maradt fenn. Ha ezek elvesznek, megsérülnek vagy azonosíthatatlanná válnak, a veszteséget pénzzel nem lehet egyszerűen pótolni.

A minisztériumi vizsgálat előzménye, hogy az új kulturális vezetés több közgyűjteményben is soron kívüli szakmai ellenőrzést rendelt el. A döntést dolgozói panaszok, szakmai jelzések és az intézmények működésével kapcsolatos aggályok előzték meg. Az OSZMI esete azért került különösen gyorsan reflektorfénybe, mert a vezetés körüli konfliktus már korábban nyilvánosságot kapott. Bodolay Géza kinevezését a szakmán belül többen bírálták, és a sajtóban az is megjelent, hogy Vidnyánszky Attila támogatása fontos szerepet játszott abban, hogy az intézmény élére került.

Az intézmény szervezeti helyzete az elmúlt években többször változott. Az OSZMI 2021. november 30. után vált ki a Petőfi Irodalmi Múzeumból, és nonprofit kft.-ként folytatta működését. Saját 2024-es éves beszámolója szerint országos gyűjtőkörű múzeumként továbbra is a magyar színművészet hagyományainak felkutatása, tudományos feldolgozása és bemutatása a feladata. A dokumentum külön hangsúlyozza a gyűjteménygyarapítást, adatfeldolgozást, raktározást, tudományos tevékenységet, kutatószolgálatot és a nyilvános szakkönyvtár működtetését. Ezek éppen azok a területek, ahol egy szakfelügyeleti vizsgálat a szakmai minimum teljesülését ellenőrzi.

A közgyűjtemények működése kívülről gyakran kevésbé látványos, mint egy színházi bemutató vagy kiállítás. A legfontosabb munka sokszor a raktárakban történik. Minden műtárgynak pontos azonosító, leltári szám, leírás, proveniencia és raktári hely szükséges. A beérkező anyagokat szabályosan át kell venni, fertőtleníteni vagy restaurálni kell, ha szükséges, majd megfelelő hőmérsékletű és páratartalmú környezetben kell tárolni. A digitális nyilvántartásnak és a papíralapú dokumentációnak egymással összhangban kell állnia. Ha ez a lánc megszakad, előfordulhat, hogy egy tárgy fizikailag ugyan megvan, de később nem lehet biztosan megállapítani, honnan származik, milyen jogi státuszban van vagy melyik hagyaték része.

A színházi anyagok különösen sérülékenyek. A papír savasodhat, a régi fényképek kifakulhatnak, a mágnesszalagok és videokazetták hordozóanyaga öregszik, a jelmezeket moly, penész vagy rossz páratartalom károsíthatja. A díszlet- és makettgyűjtemények nagy helyigényűek, a bábok és maszkok pedig sokféle anyagból készültek, ezért eltérő konzerválást igényelnek. Az audiovizuális archívumoknál külön sürgető kérdés a digitalizálás: számos régi hordozó lejátszásához már alig van működő berendezés, így a tartalom megmentésének határideje technikai értelemben is közeledik.

A mostani vizsgálat ezért nem pusztán személyzeti vita. Ha valóban rendszerszintű hiányosságok vannak a műtárgyvédelemben és nyilvántartásban, az a magyar kulturális örökség kezelésének kérdését veti fel. A fenntartónak arra kell választ adnia, hogy a problémák mikor alakultak ki, milyen erőforrás hiányzott a megelőzésükhöz, és mely vezetői döntések járultak hozzájuk. Ugyanilyen fontos megkülönböztetni a hosszú ideje fennálló strukturális gondokat azoktól, amelyek a jelenlegi vezetés alatt jelentkeztek vagy súlyosbodtak.

A felelősségi viszonyokat bonyolítja az alapítványi fenntartói modell. Az OSZMI működése az elmúlt évek kultúrpolitikai átszervezéseinek részeként került olyan szervezeti környezetbe, amelyben a közfeladatot ellátó intézményeknél az állami finanszírozás, a szakmai autonómia és a fenntartói jogosítványok sajátos módon keverednek. A minisztérium szakfelügyeleti jogkört gyakorolhat, de a mindennapi munkáltatói és fenntartói döntések más szereplőhöz tartozhatnak. Ezért a minisztérium most javaslatot tesz és intézkedést kér, a személyi döntést azonban a fenntartónak kell meghoznia.

Vidnyánszky Attila szerepe emiatt kulcsfontosságú. A Nemzeti Színház vezérigazgatójaként és több kulturális testület meghatározó szereplőjeként az elmúlt másfél évtized magyar kultúrpolitikájának egyik legerősebb intézményépítője volt. Az OSZMI ügye most azt mutatja meg, hogyan működik a fenntartói felelősség akkor, amikor egy hozzá kapcsolódó intézményben maga az állami szakfelügyelet tár fel súlyos hiányosságokat. A kérdés nem az, hogy a fenntartó politikailag kinek a bizalmát élvezi, hanem az, milyen konkrét lépéseket tesz a gyűjtemények biztonsága, a szakmai normák és az intézményi működés helyreállítására.

Bodolay Géza vezetői kompetenciájának vizsgálata önmagában még nem jelent automatikus felmentést. A fenntartónak mérlegelnie kell a szakfelügyeleti jelentés megállapításait, az igazgató válaszát, az esetleges munkajogi és szakmai felelősséget, valamint azt is, hogy a hibák javíthatók-e a jelenlegi vezetéssel. Ha vezetőváltás történik, az sem oldja meg egyik napról a másikra a raktározási, nyilvántartási vagy személyzeti gondokat. Ehhez részletes intézkedési terv, határidők, felelősök és adott esetben pluszforrás szükséges.

Az OSZMI története közben azt is jól mutatja, miért fontos a közgyűjteményi szakmai kontroll. Egy színház előadásáról a közönség azonnal ítéletet mond: látja a színpadon, működik-e. Egy archívumnál a rossz döntés következménye gyakran csak évekkel később derül ki, amikor egy kutató nem talál egy dokumentumot, egy fotó tönkremegy, egy hagyaték nyilvántartása hiányos, vagy egy adathordozó már nem olvasható. Mire a veszteség láthatóvá válik, sokszor késő.

A mostani vizsgálat akkor ér valamit, ha nem marad személyi leszámolás vagy politikai kommunikáció. A szakfelügyeleti megállapításokból olyan nyilvános, ellenőrizhető intézkedési programnak kell következnie, amelyből kiderül, mit kell rendbe tenni, mikorra és milyen forrásból. A magyar színháztörténeti gyűjtemény nem egyetlen igazgató vagy kuratórium tulajdona. Több mint egy évszázad színházi emlékezetét őrzi, ezért a rendezés mércéje az lesz, biztonságban vannak-e a gyűjtemények, hozzáférnek-e a kutatók, és helyreáll-e az intézmény szakmai működésébe vetett bizalom.