A 7 százalékos örökség

A választási költségvetések politikai logikája egyszerű: az előnyök még a szavazás előtt jelennek meg, a számlát viszont sokszor már a következő kormánynak kell kifizetnie. Magyarország 2026-ban éppen ilyen helyzettel szembesült. A korábban 3,7 százalékra tervezett költségvetési hiány néhány hónap alatt a különböző becslések szerint 6–7 százalék fölé emelkedett, miközben az új kabinetnek saját választási ígéreteit is teljesítenie kellene.

A Háttérgyár Füzet azt vizsgálja, hogyan lehet egy ilyen költségvetést rendbe hozni anélkül, hogy a kiigazítás recessziót, újabb inflációs hullámot vagy súlyos társadalmi feszültséget okozna.

Az elemzés bemutatja, hogyan alakult ki a magyar költségvetés jelenlegi helyzete, milyen szerepet játszottak benne a választás előtti adókedvezmények, béremelések, nyugdíjintézkedések, támogatások és az elmaradó vagy bizonytalan uniós források. Külön foglalkozik az államadósság és a magas kamatkiadások problémájával, valamint azzal, miért nem mindegy, hogy egy kormány egyetlen év alatt vagy többéves pályán próbálja leszorítani a hiányt.

A füzet legfontosabb része a nemzetközi összehasonlítás.

Lengyelország azt mutatja meg, hogyan lehet egy kormányváltás után rangsorolni a választási ígéreteket, miközben az állam továbbra is jelentős összegeket fordít bérekre, jóléti programokra és honvédelemre.

Románia arra figyelmeztet, milyen következményekkel járhat, ha a költségvetési korrekciót túl sokáig halogatják. A kilenc százalék fölé emelkedő hiány után Bukarest adóemelésekre, bér- és nyugdíjbefagyasztásra kényszerült, miközben a gazdaság növekedése szinte eltűnt.

Franciaország példája azt bizonyítja, hogy még egy nagy és erős gazdaságban is egyre drágábbá válik a tartósan magas deficit, ha a politikai rendszer képtelen elfogadni egy hiteles konszolidációs programot.

Görögország a legsúlyosabb figyelmeztetés: ha a befektetők elveszítik bizalmukat az állam finanszírozhatóságában, a kormány már nem maga döntheti el, milyen gyorsan és milyen eszközökkel csökkenti a kiadásokat.

Portugália ezzel szemben azt mutatja, hogy többéves kiigazítással, gazdasági növekedéssel és következetes költségvetési politikával még egy súlyos adósságválságból is vissza lehet térni stabil pályára.

Az elemzés külön fejezetben idézi fel Magyarország 2010 utáni konszolidációját is: a bankadót, az ágazati különadókat, a magánnyugdíjpénztári vagyon állami rendszerbe vonását és azokat a döntéseket, amelyekkel néhány év alatt három százalék alá került a hiány. A történet ugyanakkor arra is rámutat, hogy a gyors költségvetési eredmény és a hosszú távon egészséges gazdasági szerkezet nem feltétlenül ugyanaz.

A füzet három lehetséges magyar forgatókönyvet állít fel: fokozatos és hiteles konszolidációt, elhúzódó halogatást, illetve egy román típusú kényszerkorrekciót. Arra is választ keres, milyen sorrendben érdemes hozzányúlni az állami beruházásokhoz, adókedvezményekhez, különadókhoz, támogatásokhoz és választási ígéretekhez.

A fő következtetés szerint Magyarországnak nincs szüksége sokkterápiára, de nincs ideje évekig várni sem. A legkevésbé kockázatos út egy előre meghirdetett, többéves hiánycsökkentési program lehet, amely évről évre javítja az egyenleget, miközben védi a gazdasági növekedést, az oktatást, az egészségügyet és a hosszú távon megtérülő beruházásokat.

A hét százalék körüli hiányból ki lehet jutni. A kérdés az, hogy a korrekció költségét ki, mikor és milyen formában fizeti meg.