Veszélyben az olajút: fegyveres blokád a tengeren

Az olajexportőrökre váró tengeri logisztika az utóbbi időszakban rendkívül veszélyes vállalkozássá vált a Közel-Keleten. A kereskedelmi tartályhajók egy része az éjszaka leple alatt, kikapcsolt jeladókkal navigál az ománi partok közelében, hogy elrejtse mozgását az iráni haditengerészet elől. Más teherhajókat az amerikai katonai egységek kísérnek és védenek a nyílt vízen. A teheráni vezetés szigorú ellenőrzése alatt tartja a stratégiai tengeri átjárót, folyamatos fenyegetést jelentve a nemzetközi hajózásra, a kereskedelmi flották pedig rendszeresen kerülnek tűz alá a térségben.

A katonai konfliktus kirobbanása előtt naponta mintegy 20 millió hordó nyersolaj haladt át az Ománi-öblöt a Perzsa-öböllel összekötő tengeri szoroson. Ez a mennyiség a globálisan értékesített cseppfolyósított földgáz, vagyis az LNG teljes mennyiségének egyötödét tette ki. A piaci elemzők és iparági adatok szerint a jelenleg áthaladó tengeri szállítmányok volumene mindössze töredéke a korábbi értékeknek. A tengeri blokád feloldására rövid távon nincs reális esély, Oroszország és Irán regionális stratégiája, valamint Teherán felőrlő háborús hozzáállása elhúzódó válságot vetít előre az Egyesült Államokkal szemben.

Az Iráni Iszlám Köztársaság nem kívánja feladni a tengeri vízi út feletti ellenőrzést és az abból származó politikai nyomásgyakorlási lehetőséget. A teheráni diplomácia egyértelművé tette, hogy Washington ne tévessze össze a párbeszédre való nyitottságot a megadási szándékkal. Kazem Gharibabadi iráni külügyminiszter-helyettes nyilvánosan kijelentette, hogy a Hormuzi-szoros az iráni állam történelmi fennhatósága alá tartozott, jelenleg is az övé, és a jövőben is az ő ellenőrzésük alatt marad.

A washingtoni kormányzattal szövetséges öböl menti államok létfontosságú olajiparára nehezedő nyomás a harcok lezárulásával sem fog automatikusan megszűnni. A térség gazdag olajmonarchiái arra rendezkednek be, hogy a Hormuzi-szoros tartósan az iráni zsarolási kísérletek célkeresztjében marad. Emiatt milliárdos nagyságrendű tőkét fektetnek abba, hogy az energiaexportot alternatív útvonalakra, szárazföldi csővezetékekre és új infrastruktúrákra tereljék át. Ezzel párhuzamosan felgyorsították a stratégiai tárolók kiépítését olyan kulcsfontosságú importőr országokban, mint Japán, Dél-Korea és India, hogy válsághelyzetben biztosítottak legyenek a helyi tartalékok.

A szárazföldi elkerülő utak kiépítése rendkívül költséges és magas kockázatú folyamat. Szakértők mérsékelt bizalommal tekintenek a tervek teljes sikerére. A dubai székhelyű Argus Media energiapiaci elemzője, Bachar El-Halabi rámutatott, hogy a szoroson áthaladó korábbi olajmennyiséget nem lehet teljes egészében felváltani, a tengeri útvonal kiváltása helyett csupán a kockázatok csökkentésére van lehetőség. Az öböl menti közgazdászok olyan hosszú távú stratégiai jövőképről beszélnek, amelynek megvalósítása éveket vagy évtizedeket vehet igénybe.

Nem minden monarchia indul azonos esélyekkel az exportútvonalak átszervezésében. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek kedvezőbb földrajzi adottságaik révén hatékonyabban tudják diverzifikálni a szállítási irányaikat. A rijádi vezetés már most intenzíven használja a Kelet-Nyugat csővezetéket, amely a Vörös-tengeren fekvő Yanbu olajkikötőjébe továbbítja a nyersolajat. A szaúdi állam így naponta mintegy hétmillió hordó olaj szállítására képes a szárazföldön keresztül. Yassir Rumayyan, az állami Aramco olajvállalat vezetője ezt a vezetéket a királyság gazdasági életvonalának nevezte. Szaúd-Arábia a meglévő kapacitások bővítésén dolgozik, miközben egy második vezeték építését is tervezi a finomított olajtermékek számára.

Az iráni Forradalmi Gárda és a hozzá kapcsolódó regionális milíciák befolyása ugyanakkor a Vörös-tengerre is kiterjed. A Teherán által támogatott jemeni huszi lázadók drónokkal és rakétákkal veszélyeztetik a szaúdi tartályhajókat és a Bab al-Mandab tengerszorost, amely az Indiai-óceánt köti össze a Vörös-tengerrel. A lázadók korábban már mértek csapást a Yanbuban található olajinfrastruktúrára, maga a Kelet-Nyugat csővezeték is sebezhető a szárazföldi támadásokkal szemben.

Az Egyesült Arab Emírségek szintén felgyorsította a függőség csökkentését célzó projekteket. Abu Dhabi utasította az állami Adnoc olajvállalatot, hogy haladéktalanul folytassa az új, Fudzsajra kikötőjébe vezető csővezeték építését. A kikötő az Emírségek keleti partján, az Ománi-öbölben található, így kívül esik a Hormuzi-szoros ellenőrzött övezetén. A projekttel az emírségekbeli vezetés megduplázza a jelenlegi szárazföldi szállítási kapacitást.

A már működő Habshan-Fudzsajra vezetékén keresztül naponta legfeljebb 1,8 millió hordó olaj továbbítható. A szaúdi kikötőhöz hasonlóan azonban a fegyveres konfliktus során Fudzsajra infrastruktúráját is érték már támadások. Iránnak megvan a katonai képessége arra, hogy drónokkal és rakétákkal akadályozza ezt az exportútvonalat is, még ha ez komoly politikai következményekkel járna Teherán számára. Az Adnoc emellett 8,2 milliárd dolláros beruházást jelentett be a földgázüzletág bővítésére, és egy új cseppfolyósító terminál építését mérlegeli a keleti tengerparton.

A többi öböl menti energiaexportőr lényegesen nehezebb helyzetben van, mivel nem rendelkeznek a Hormuzi-szoroson kívüli tengerparttal. Katar számára egy új exportútvonal kiépítése óriási költséggel járna, hiszen hosszú vezetékeket kellene fektetnie a Vörös-tengerig, és új cseppfolyósító berendezéseket kellene létesítenie. Ez a lépés politikai kötelezettségekkel is járna, mivel a katalógusok alapján a gázvezetékeknek a szomszédos Szaúd-Arábia területén kellene áthaladniuk, ami növelné Doha függőségét Rijádtól. Bár a két állam kapcsolatai jelenleg kiegyensúlyozottak, a múltbeli feszültségek miatt Katar nyitott maradhat egy különálló megállapodásra is az iráni rejimmmel.

Kuvait hasonló kihívásokkal küzd. Tariq Sulaiman kuvaiti olajügyi miniszter bejelentése szerint az ország mérlegeli a csatlakozást a szaúdi hálózathoz vagy a Fudzsajrába vezető infrastruktúrához. A miniszter a vállalkozást óriási léptékűnek nevezte, kijelentve, hogy az új exportútvonalak kiépítése szorosabb együttműködést igényel az öböl menti államok között. Ez a koordináció kiterjed a Golf-együttműködési Tanács tagállamait összekötő vasúti megaprojektre és a kereskedelmi folyosók fejlesztésére is, amelyekhez szabadkereskedelmi megállapodásokra és egyszerűsített vámeljárásokra van szükség.

Az arab öbölállamok az iráni fenyegetés árnyékában sem alkotnak teljesen egységes blokkot. A nyugati diplomaták szerint a regionális vezetések pragmatikus megközelítést alkalmaznak, és az együttműködést saját, néha egymással ellentétes stratégiai érdekeiknek rendelik alá. A Hormuzi-szoros teljes megkerülése így komplex politikai feladat marad, amely alapjaiban határozza meg a globális energiabiztonság jövőjét.