Válságos esztendők Maliban: a junta elhúzódó harca

Az elszántságtól megtört, mégis hajlíthatatlan Mohamed Youssouf Bathily, ismertebb nevén Ras Bath, támogatóinak hangos skandálása közepette haladt át a bamakói igazságügyi palota udvarán. A népszerű politikai krónikás feltartott ököllel mutatta mutatott ellenállást a bírósági épületben, ahol egy drágulásokkal foglalkozó rádióműsorban elhangzott kijelentései miatt tíz év börtönbüntetésre ítélték, amelyből három évet felfüggesztettek. Ugyanezen a tárgyaláson a vele együtt szereplő Rokia Doumbia influenszer hasonlóan szigorú büntetést kapott az állam tekintélyének megsértése és bűnszövetségben való részvétel vádjával. A bírósági ítélet világos jelzése a katonai vezetés elnyomó törekvéseinek, miközben pontosan hat esztendő telt el az államcsíny óta, amely alapjaiban változtatta meg a nyugat-afrikai ország politikai berendezkedését.

A hatalomátvétel napján, 2020 augusztusában Assimi Goïta ezredes vezetésével a katonák fellázadtak, őrizetbe vették Ibrahim Boubacar Keïta elnököt és több magas rangú politikust, majd lemondásra kényszerítették az államfőt és feloszlatták a törvényhozást. Az államcsíny egy kiterjedt népi tiltakozási hullámot követően következett be, amely a korrupcióval, az választási szabálytalanságokkal és a romló biztonsági helyzettel szembeni elégedetlenségből táplálkozott. A lakosság széles rétegei kezdetben megoldást láttak a katonai beavatkozásban az elhúzódó politikai és társadalmi válságra. A hadsereg eredetileg rövid átmeneti időszakot ígért, és vállalta, hogy tizennyolc hónapon belül szabad választásokat szervez az országban. Bár az új alkotmányt elfogadták, a választások megtartására vonatkozó ígéretek meghiúsultak, a menetrend pedig fokozatosan kitolódott az ország teljes békéjének megteremtésére hivatkozva.

A katonai igazgatás kezdeti időszakát az átfogó nemzeti konzultációk és a széles körű párbeszéd jellemezte, ám a folyamat az utóbbi években zártabbá és kirekesztőbbé vált. A politikai pártok tevékenységét korlátozták, a civil társadalom képviselőit kiszorították a döntéshozatalból, az ellenzéki szereplők mozgástere pedig minimálisra csökkent. Sok bíráló a hallgatást választotta vagy külföldi emigrációba kényszerült, aminek következtében az elnyomó légkör rátelepedett a mindennapi közéletre. A szakértői értékelések szerint hiteles demokratikus feltételek és a politikai szabadságjogok garantálása nélkül minden jövőbeni választási folyamat csupán puszta formalitás maradna, írta a Le Figaro.

A katonai rezsim egyik legmeghatározóbb intézkedése a szuverenitási törekvések kinyilvánítása volt, amely a hagyományos nemzetközi partnerekkel, elsősorban Franciaországgal való szakításban nyilvánult meg. A nemzeti fegyveres erők központi szerepbe helyezése a biztonságpolitikai stratégiában a korábbi függőségi viszonyok felszámolását célozta. Ez a váltás kezdetben óriási népszerűséget biztosított a juntának, mivel a lakosság körében erős igény mutatkozott az állami tekintély helyreállítására és a területi integritás védelmére. Ugyanakkor a diplomáciai kapcsolatok nyers megszakítása komoly nemzetközi elszigetelődéshez és a regionális feszültségek fokozódásához vezetett.

A biztonsági helyzet tekintetében a hadsereg igyekezett átvenni a kezdeményezést, amit az északi Kidal városának elfoglalása szimbolizált. Ezt a sikert az állami szuverenitás helyreállításaként tálalta a propaganda, ám a helyzet hamarosan drámai fordulatot vett. Az Azawad Felszabadítási Front és az Al-Kaida hálózatához köthető dzsihadista csoportok összehangolt és kiterjedt offenzívát indítottak, ami a stratégiai északi települések elvesztéséhez és súlyos katonai veszteségekhez vezetett. Az összehangolt támadások során a főváros közvetlen közelében lévő Kati katonai bázisát is elérték a harcok, ahol egy gépkocsis öngyilkos merényletben és az azt követő tűzharcban életét vesztette Sadio Camara védelmi miniszter, a junta egyik legbefolyásosabb alakja és az orosz közeledés fő építője. A miniszter halálát követően maga Assimi Goïta vett át a védelmi tárca irányítását.

A fegyveres fenyegetés földrajzi kiterjedése az utóbbi időszakban drasztikusan megváltozott. Míg a fegyveres összecsapások korábban az északi és középső országrészre korlátozódtak, a támadások elérték a déli területeket és a fővárost, Bamakót is. A civil lakosság továbbra is rendkívül magas árat fizet az elhúzódó konfliktusért, mivel a fegyveres csoportok és a biztonsági erők összecsapásainak kereszttüzébe kerül. A Wagner-csoport helyébe lépő orosz paramilitáris alakulat, az Africa Corps jelenléte és műveletei során elkövetett lakossági visszaélések tovább súlyosbították a belső feszültségeket, miközben a nemzetközi jogvédő szervezetek rendszeresen számolnak be a védtelen helyiek sérelmére elkövetett erőszakos cselekményekről.

A gazdasági mutatók tekintetében az ország összetett képet mutat. A nemzetközi szankciók és a diplomáciai elszigeteltség ellenére a gazdasági növekedés mérsékelt szinten maradt, az inflációt pedig sikerült bizonyos keretek között tartani. Az államháztartás és a bányászati szektor reformja terén történtek intézkedések, ám a fejlesztési projektek leállása és a mindennapos áramkimaradások súlyos terhet rónak a vállalkozásokra és a lakosság megélhetésére. A munkahelyek megszűnése és a vásárlóerő csökkenése miatt a mindennapi életfeltételek továbbra is rendkívül nehezek a többség számára.

A társadalmi támogatottság mértéke a kezdeti lelkesedéshez képest némileg mérséklődött, ám az állampolgárok jelentős része a korábbi politikai kaotikus állapotok emléke miatt továbbra is türelmet mutat a katonai vezetéssel szemben. A nemzetközi porondon a szakítási stratégia elszigetelte Bamakót a nyugati hatalmaktól, miközben új szövetségi struktúra jött létre a szomszédos Burkina Fasóval és Nigerrel közösen megalakított Sahel Államok Szövetsége révén, amelyeket szintén katonai junták irányítanak. Ugyanakkor a legújabb fejlemények a pragmatikusabb megközelítés jeleit mutatják, amit a szomszédos Algériával való diplomáciai kapcsolatok rendezése is jelez. A tartós rendezés kulcsa a megfigyelők szerint abban rejlik, hogy a hatalom képes lesz-e újraindítani a párbeszédet a belső politikai szereplőkkel, a civil szervezetekkel és a fegyveres csoportokkal.

A katonai rezsim előtt álló kihívások nem korlátozódnak a harctéri eseményekre, hanem a teljes államigazgatási struktúrát érintik. Az intézményi reformok elakadása, a képzett szakemberek elvándorlása és a külföldi segélyek elmaradása mind súlyosbítják a belső működési zavarokat. Az igazságszolgáltatási rendszer átpolitizáltsága és a sajtószabadság szigorú korlátozása miatt a társadalmi feszültségek nem tudnak intézményes csatornákon keresztül felszínre kerülni, ami növeli a spontán elégedetlenségi hullámok kockázatát.

A sajtó és a véleményformálók elleni szigorú hatósági lépések azt mutatják, hogy a junta rendkívül érzékenyen reagál minden belső bírálatra. A nyilvánosság teljes ellenőrzésére tett kísérletek ellenére a független hangok és a civil kezdeményezések nem tűntek el teljesen, csupán a szigorodó szabályozás miatt óvatosabb formákat vettek fel. A gazdasági nehézségek és az alapvető szolgáltatások akadozása miatt a lakosság mindennapi gondjai egyre inkább felülírják a nemzeti szuverenitásról szóló hivatalos retorikát, ami fokozza a nyomást a katonai vezetésen a tényleges eredmények felmutatása érdekében.

A regionális szövetségi rendszerek átalakulása új dinamikát hozott a nyugat-afrikai térségben. A Sahel Államok Szövetsége próbál közös védelmi és gazdasági platformot kialakítani, ám a tagállamok belső biztonsági problémái és az erőforrások hiánya korlátozzák a szervezet hatékonyságát. A szomszédos tengerparti államok aggodalommal figyelik a biztonsági vákuum terjedését, mivel a fegyveres csoportok jelenléte már a Guineai-öböl menti országok északi határvidékeit is fenyegeti. Ebben a komplex környezetben a bamakói vezetésnek egyszerre kell küzdenie a belső ellenzékkel, a fegyveres lázadókkal és a gazdasági elszigeteltséggel, ami tartós bizonytalanságot vetít előre a teljes régió számára.