Meloni belátta: Trumppal nehezebb, mint gondolta

Giorgia Meloni ritkán ad hosszú interjút külföldi lapnak, ezért külön súlya van annak, amit a New York Timesnak mondott az amerikai kapcsolatról. Az olasz miniszterelnök néhány hónappal ezelőtt még az európai vezetők közül az egyik legalkalmasabbnak tűnt arra, hogy hidat építsen Donald Trump és az Európai Unió között. Most már maga is arról beszél, hogy félreismerte ennek az együttműködésnek a nehézségét. Úgy vélte, a migrációról és a progresszív, általa „woke”-nak nevezett kulturális irányzatokról vallott hasonló nézetek miatt könnyebb dolga lesz az amerikai elnökkel. „A dolgok másként alakultak” – fogalmazott. A mondat azért is figyelemre méltó, mert szeptember 4-én Meloni több mint négy éve lesz megszakítás nélkül kormányfő, ezzel a köztársasági Olaszország leghosszabb ideig folyamatosan hivatalban lévő miniszterelnökévé válik.

A Trump-kapcsolat kezdetben valóban kivételesen ígéretesnek látszott. Meloni már az amerikai elnök 2025-ös beiktatása előtt felkereste őt Mar-a-Lagóban, majd az európai vezetők közül különösen látványosan igyekezett fenntartani a személyes csatornát Washingtonnal. Trump dicsérte őt, „fantasztikus” vezetőnek nevezte, és az olasz jobboldal számára kézenfekvő volt az ideológiai közelség hangsúlyozása. Róma közben abban reménykedett, hogy ez a kapcsolat gyakorlati hasznot is hozhat: tompíthatja az amerikai–európai kereskedelmi konfliktusokat, segíthet az ukrajnai háborúval kapcsolatos egyeztetésben, és növelheti Olaszország súlyát a transzatlanti szövetségben.

A különbségek azonban gyorsan felszínre kerültek. Meloni kitartott Ukrajna támogatása mellett, miközben Trump egyre élesebben bírálta az európai NATO-szövetségeseket. Az iráni háború újabb törést hozott: az olasz kormány nem támogatta az amerikai katonai fellépést olyan mértékben, ahogyan Washington elvárta volna, Trump pedig nyilvánosan bírálta Melonit. A viszonyt tovább rontotta, amikor az amerikai elnök támadta XIV. Leó pápát, mire az olasz miniszterelnök elfogadhatatlannak nevezte a kijelentéseit. Grönland ügyében is világossá tette, hogy Olaszország semmilyen amerikai erőalkalmazást nem támogatna. Ezek már olyan külpolitikai ügyek voltak, amelyekben a közös identitáspolitikai nyelv keveset számított.

A júniusi éviani G7-csúcstalálkozó után a személyes kapcsolat is látványosan megromlott. Trump azt állította, hogy Meloni „könyörgött” neki egy közös fényképért. A római válasz szokatlanul kemény volt: a miniszterelnök közölte, hogy sem Olaszország, sem ő nem könyörög. Az ügyben Antonio Tajani külügyminiszter még egy tervezett amerikai útját is lemondta, az olasz politikai elit pedig kormánypárti és ellenzéki oldalról egyaránt Meloni mellé állt. A New York Timesnak adott interjú idején a két vezető hetek óta nem beszélt egymással. Arra a kérdésre, hogy a nyári szünet után sor kerül-e újabb telefonbeszélgetésre, Meloni mindössze annyit mondott: „Meglátjuk.”

Ez a visszafogottság nagy változás ahhoz képest, ahogyan a miniszterelnök korábban saját szerepét felépítette. Meloni egy ideig azt próbálta bizonyítani, hogy ideológiai rokonsága miatt olyan hozzáférése van Trumphoz, amellyel más nagy európai vezetők nem rendelkeznek. Ma inkább azt hangsúlyozza, hogy az olasz külpolitika nem személyes barátságokon alapul. Az interjúban azt mondta, továbbra is alapvető fontosságúnak tartja a Nyugat egységét, és Olaszország stratégiáját nem a saját emberi kapcsolatai alapján alakítja. Ebben a mondatban már egy olyan kormányfő beszél, aki négy év hatalomgyakorlás után az intézményi kiszámíthatóságot fontosabbnak mutatja a politikai rokonságnál.

Meloni nem fordult szembe az Egyesült Államokkal, és nem kérdőjelezi meg Olaszország NATO-tagságát. Éppen ellenkezőleg: továbbra is az euroatlanti keretek fenntartását tekinti nemzeti érdeknek. A változás abban áll, hogy sokkal kevésbé kapcsolja ezt Trump személyéhez. Washingtonnal együtt akar működni, de nem akarja elfogadni azt a szerepet, amelyben Róma automatikusan igazodik az amerikai elnök minden döntéséhez. A miniszterelnök ezt saját politikai történetéhez is illeszti. A New York Timesnak azt mondta, mindig zavarta az „alárendelt Olaszország” képe, és „a büszkeség forradalmát” szeretné végrehajtani. A Trump-vitákban így a nemzeti önérzet hangsúlyozása részben belpolitikai eszközzé is vált.

A hosszú interjú másik fontos szála Meloni politikai gyökereiről szólt. Tizenöt évesen csatlakozott a posztfasiszta Movimento Sociale Italiano ifjúsági világához a római Garbatellában. Saját elmondása szerint a politikai érdeklődését erősen befolyásolta Giovanni Falcone és Paolo Borsellino maffiaellenes bírák 1992-es meggyilkolása. Az MSI akkor a politikai rendszer peremén állt, Meloni pedig ebből a közegből jutott el előbb a parlamentig, majd miniszteri tisztségig, végül a 2012-ben alapított Fratelli d’Italia élére és a kormányfői posztra.

Ezt az örökséget továbbra sem tagadja meg teljesen. Giorgio Almirante, az MSI egykori vezetője jelentős alak maradt a politikai önértelmezésében. Meloni szerint Almirante egyik fontos tanítása az volt, hogy méltósággal is lehet küzdeni akkor, amikor valaki nagyon távoli, marginális pozícióból indul. A miniszterelnök ugyanakkor következetesen elutasítja azt a vádat, hogy fasiszta nosztalgiát képviselne. Első kormányfői parlamenti beszédében az 1938-as faji törvényeket az olasz történelem egyik legsötétebb fejezetének nevezte, és elítélte a diktatúrát. Az „antifasiszta” önmeghatározást azonban ma sem vállalja, mert ezt saját fiatalkori tapasztalatai alapján a baloldal politikai identitásához köti.

A New York Times beszélgetésében a fasizmust „különösen összetett történetnek” nevezte, és azt fejtegette, hogy egy korszakot utólag másként látunk, mint azok, akik benne éltek. Ez a megfogalmazás újra megmutatja, milyen keskeny ösvényen halad. Kormányfőként intézményes, nyugati szövetségesként akar megjelenni, miközben nem akarja elveszíteni azt a politikai közösséget sem, amelynek identitásában a történelmi olasz jobboldal hagyománya tovább él. A Fratelli d’Italia jelképe ma is őrzi az MSI örökségéhez kötődő trikolór lángot.

Az amerikai lap ezt a politikai átalakulást a radikális jobboldal „melonizálódásaként” írja le. A kifejezés azt a folyamatot jelöli, amelyben egy rendszerellenesnek vagy szélsőségesnek tartott politikai erő megtartja identitáspolitikai témáinak jelentős részét, közben elfogadja a kormányzás intézményi szabályait, a NATO kereteit, az európai együttműködés gyakorlati szükségességét és a költségvetési fegyelem korlátait. Meloni sikere azért lett európai példa, mert pártja a 2010-es évek eleji néhány százalékos támogatottságból jutott az olasz politika központjába úgy, hogy a vezetőjének nem kellett liberális vagy centrista politikussá válnia.

A modell működésének azonban ára van. Minél inkább elfogadott kormányzati szereplővé válik Meloni Brüsszelben és Washingtonban, annál több teret próbálnak elfoglalni tőle jobbra. Ezt testesíti meg most Roberto Vannacci. A volt tábornok a Lega politikusaként került az Európai Parlamentbe, majd saját formációt, a Futuro Nazionalét építette fel. Programjában megjelent a „remigráció”, a hagyományos családpolitika radikálisabb változata, a honosított állampolgárok jogállásának szigorítása és az Oroszországgal való kapcsolatok újragondolása. Egy augusztusi Winpoll-felmérés 7,8 százalékot mért pártjának, amivel a felmérésben a Fratelli d’Italia mögött már a második legerősebb jobboldali formáció volt, megelőzve a Forza Italiát és a Legát.

Vannacci ezért Meloni számára több egy hangos riválisnál. Azt a választói réteget célozza, amely úgy érzi, hogy a kormányfő a hatalom megtartása érdekében túlságosan alkalmazkodott az Európai Unióhoz és a nyugati intézményrendszerhez. A volt tábornok arra épít, hogy a jobboldali szavazók egy része keményebb migrációs, kulturális és külpolitikai álláspontot akar. Meloni válasza az, hogy az identitáspolitikai témákat továbbra is sajátjának tekinti, közben a kormányzóképességet teszi meg fő különbségnek. Azt akarja megmutatni, hogy a határvédelem, a tradicionális értékek és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása összeegyeztethető azzal, hogy Olaszország kiszámítható NATO-tag, uniós alapító állam és a G7 egyik meghatározó országa maradjon.

A kormányfő az utóbbi hónapokban több ügyben is elhatárolódott Vannaccitól. Amikor a volt tábornok környezetében olyan mesterséges intelligenciával készített videó jelent meg, amely ellenzéki politikusok kivégzését ábrázolta, Meloni egyértelmű távolságot tartott. A nőgyilkosságról szóló törvény vitájában is jelezte, hogy a kormány álláspontja eltér Vannacciétól. Ugyanakkor a jobboldali táboron belül senki sem hagyhatja figyelmen kívül egy 7–8 százalékos párt megjelenését, különösen a 2027-es parlamenti választás közeledtével. Vannacci maga nyitva hagyja az együttműködés lehetőségét, miközben folyamatosan jobbról támadja a kormányt.

Meloni politikai stratégiája ezért két irányból kerül nyomás alá. Trump azt mutatta meg neki, hogy az ideológiai közelség nem jelent automatikus szövetséget a külpolitikában. Vannacci pedig azt próbálja bizonyítani, hogy a kormányzati felelősségvállalás közben elveszhet a radikális lendület, amely a Fratelli d’Italiát felemelte. A miniszterelnök válasza mindkét kihívásra hasonló: saját politikai identitását megtartva igyekszik a nemzeti érdeket és az intézményi stabilitást előtérbe állítani.

Ebben a kísérletben a gazdasági mérlegnek is nagy szerepe lesz. Meloni az interjúban a foglalkoztatás javulását, az infláció mérséklődését, az illegális érkezések csökkenését, az egészségügyi kiadások emelkedését és az olasz állampapír-felár kedvezőbb alakulását sorolta eredményként. Elly Schlein, a Demokrata Párt vezetője ezzel szemben a mindössze 0,5 százalékos növekedést, a reálbérek gyengülését, a magas energiaárakat és a közegészségügy gondjait emelte ki. A következő választás így arról is dönt majd, hogy a választók a stabilitást vagy a mindennapi életükben érzékelt hiányosságokat tartják-e fontosabbnak.

A New York Times-interjúból egy olyan Giorgia Meloni képe rajzolódik ki, aki a politikai rendszert már belülről, az egyik legrégebben hivatalban lévő olasz kormányfőként alakítja és védi saját pozícióját. A Trump-kapcsolat lehűlése ennek a fejlődésnek látványos állomása: az olasz vezető megtapasztalta, hogy a közös kulturális ellenségképek keveset érnek, amikor háborúról, vámokról, Grönlandról, Ukrajnáról vagy a NATO jövőjéről kell dönteni. Közben odahaza azt kell bizonyítania, hogy a kormányzati józanság nem jelenti a jobboldali identitás feladását. Ezen múlik, hogy a „melonizálódás” tartós politikai modell lesz-e, vagy átmeneti állomás egy még radikálisabb olasz jobboldal felé.