Pusztító rakétahiány fenyegeti a Nyugat védelmét

Az ukrán főváros lakói ismét a metróállomások mélyén és a föld alatti garázsokban kénytelenek meghúzni magukat, ahogy az orosz hadsereg éjszakáról éjszakára fokozza a csapásokat. Ez a kép azonban már rég nem csupán Kijev helyi tragédiája, hanem a teljes nyugati szövetségi rendszer védelmi hálóján tátongó rés látható jele. Az Economist friss elemzése arra mutat rá, hogy a légvédelmi rakéták kritikus hiánya felmorzsolja Ukrajna ellenállási képességét, miközben világossá teszi az amerikai és európai védelmi ipar évtizedes elmaradásait. A szövetségesek felkészületlenül állnak egy nagyarányú, hosszan tartó katonai konfliktussal szemben, mivel a békeévekben tervezett gyártási kapacitások képtelenek kiszolgálni a modern hadviselés rendkívüli lőszerigényét.

Az ukrán légvédelem hatékonyságának romlása drámai gyorsasággal következett be a nyár folyamán. Míg márciusban az orosz ballisztikus rakéták közel hetven százalékát sikerült megsemmisíteniük a kijelölt célpontok elérése előtt, ez az arány júliusra mindössze húsz százalékra esett vissza. Augusztus elején pedig bekövetkezett a legrosszabb forgatókönyv: egy kiterjedt orosz támadási hullám során a védelmi rendszerek egyetlen ballisztikus rakétát sem tudtak lekapcsolni. A hadviselésben ezt az állapotot nevezik úgy, hogy a védelem elérte a teljes lőszerkimerültséget. Az orosz hadvezetés gyorsan felismerte a védőernyő elvékonyodását, és a saját rakétagyártás kapacitásainak növelésével párhuzamosan fokozta a nyomást a stratégiai fontosságú ukrán városokra és az energetikai hálózatra.

Ukrajna elkeseredetten igyekszik megvédeni polgári lakosságát és infrastruktúráját a közeledő tél előtt. Kijev legalább 300 Patriot elfogórakéta azonnali átadását kérte a nyugati partnerektől, ám a szövetségesek raktárai kiürültek, és a meglévő készletek átadására egyre kevesebb hajlandóság mutatkozik. A probléma hátterében az áll, hogy Washington saját lőszertartalékai is drasztikusan megcsappantak az utóbbi időszakban. A Center for Strategic and International Studies elemzése rámutat, hogy az Egyesült Államok a közel-keleti összecsapások során elhasználta a háború előtti Patriot-készletének közel kétharmadát. Az iráni rakéta- és dróntámadások elhárítása során elképesztő mennyiségű légvédelmi lőszert tüzeltek el, ami komoly stratégiai kockázatot teremtett az amerikai haderő számára más globális feszültségzónákban.

A Pentagon által felhasznált lőszerállomány pótlása a jelenlegi tervek és gyártási ütemezések mellett rendkívül lassú folyamatnak ígérkezik. A szakértői becslések szerint a háború előtti készletszint helyreállítása legkorábban 2029-re valósulhat meg, amennyiben a szükséges pénzügyi források akadálytalanul rendelkezésre állnak. Bár a Lockheed Martin és a védelmi minisztérium nagyszabású megállapodásokat kötött a kapacitások bővítésére, az ipari átállás évekig tart. A cél az, hogy a jelenlegi évi mintegy 600 darabos termelést hosszú távon évi kétezer PAC-3 rakétára emeljék, ám ez a nagyságrendi ugrás a legoptimistább forgatókönyvek szerint is csak a harmincas évek elejére válhat valósággá. A védelmi szektor lassú reakcióideje miatt a Nyugat belátható ideig lőszerhiányos állapotban marad.

A modern légvédelem matematika elvei rendkívül kegyetlenek a védekező fél számára. Egyetlen korszerű PAC-3 elfogórakéta ára eléri a négy-öt 1 000 000 dollárt, miközben a biztos találat érdekében a katonai protokollok szerint gyakran két rakétát indítanak egyetlen beérkező ellenséges célpontra. Ezzel szemben a támadók által tömegesen alkalmazott Shahed típusú önmegsemmisítő drónok előállítási költsége két nagyságrenddel alacsonyabb, gyakran egy használt autó árával vetekszik. Ez a gazdasági asszimmetria azt eredményezi, hogy a támadó fél még abban az esetben is jelentős pénzügyi és logisztikai győzelmet könyvelhet el, ha minden egyes indított lőszerét vagy drónját megsemmisíti a légvédelem. A drága elfogórakéták folyamatos pusztulása fenntarthatatlan anyagi terhet ró a védekező szövetségre.

A lőszerhiány közvetlen következményeit a szövetséges államok már a saját beszerzéseiknél is kénytelenek elszenvedni. Több európai és ázsiai partnerország arról számolt be, hogy a korábban megrendelt Patriot rendszerek és rakéták szállítása éveket csúszik. Svájc esetében az előzetes ütemtervekhez képest akár hétéves késéssel kell számolni a szállítások teljesítésénél, mivel az amerikai védelmi tárca előnyben részesíti a saját haderő újrarendezését. Hasonló aggodalmak fogalmazódtak meg Tajvanon is, ahol a száztagú rakétacsomag időben történő megérkezése vált kérdésessé. A gyártók nem tudnak garanciát vállalni a határidők betartására, ami tovább növeli a bizonytalanságot a csendes-óceáni térségben.

A feszültség kelet-ázsiai vetületei különösen aggasztóak a washingtoni stratégák számára. A Heritage Foundation átfogó számításai azt mutatják, hogy egy esetleges Kína elleni katonai konfliktus során az Egyesült Államoknak akár 19 000 Patriot rakétára lenne szüksége a kulcsfontosságú támaszpontok és flottaegyüttállások védelméhez. Ez a mennyiség több mint tizenkilencszerese annak a készletnek, amely a független elemzések szerint jelenleg ténylegesen bevethető állapotban az amerikai raktárakban megtalálható. A meglévő és a szükséges lőszermennyiség közötti tátongó szakadék rávilágít arra, hogy egy nagyhatalmi összeütközés esetén a nyugati légvédelem napokon belül elégséges lőszer nélkül maradhatna.

Az európai és amerikai hadiipar próbálkozásai ellenére a hiány rövid távú áthidalása szinte lehetetlen feladat elé állítja a katonai vezetőket. Bár indultak kezdeményezések az olcsóbb, úgynevezett Baby Patriot vagy egyéb kísérleti légvédelmi rakéták fejlesztésére, ezek a technológiák még az alapkutatási vagy tesztelési fázisban járnak. Az alternatív elfogóeszközök tömeggyártása legkorábban az évtized végén kezdődhet meg, így Ukrajna és a nyugati szövetségesek a következő években védtelenül maradhatnak a túlterheléses rakétatámadásokkal szemben. A légvédelmi készletek kimerülése így nem csupán Kijev harci képességeit korlátozza, hanem a teljes nyugati elrettentő erőt aláássa.