Trump fenyegetése két tűz közé szorította Ománt

Omán évtizedeken át abból kovácsolt diplomáciai előnyt, hogy a Közel-Kelet egymással szemben álló hatalmaival is képes volt beszélni. A kis szultanátus amerikai katonai partner, jó kapcsolatokat ápol az Öböl arab államaival, és közben nyitva tartotta csatornáit Irán felé. Ez a gondosan őrzött egyensúly most veszélybe került. Maskat és Teherán a Hormuzi-szoros hajózásáról tárgyal, Donald Trump amerikai elnök pedig nyilvánosan katonai megtorlással fenyegette meg Ománt arra az esetre, ha Washington érdekeivel szembemenne.

A konfliktus középpontjában a világ egyik legfontosabb tengeri átjárója áll. A Hormuzi-szoroson halad át a Perzsa-öböl olaj- és cseppfolyósított földgáz-exportjának jelentős része. Irán az amerikai–iráni háború során fenyegetésekkel és hajók elleni támadásokkal nagyrészt megbénította a normális forgalmat, és azt követeli, hogy a kereskedelmi hajók az általa kijelölt, iráni partokhoz közeli útvonalat használják.

Omán földrajzi helyzete miatt nem maradhat kívül a vitán. A szoros két partján Irán és Omán felségvizei találkoznak, ezért bármilyen tartós hajózási rendszerhez szükség van Maszkat közreműködésére. Az ománi és iráni tárgyalások egyik terve szerint tranzitdíjat szednének az áthaladó hajóktól. Washington ezt elfogadhatatlan engedményként értelmezi Teheránnak.

Trump reakciója szokatlanul éles volt egy régi amerikai partnerrel szemben. Az elnök egy amerikai televíziós interjúban arról beszélt, hogy ha Omán akadályozza az Egyesült Államokat, súlyos katonai következményekkel számolhat. Később közösségi médiás bejegyzéseiben is támadta a szultanátust. A retorika azért is feltűnő, mert Washington korábban éppen Omán közvetítői szerepét használta ki több iráni tárgyalási folyamatban.

Maszkat hivatalosan visszafogottan reagált. Ez megfelel az ománi diplomácia hagyományának: a szultanátus rendszerint kerüli a nyilvános szócsatákat, és háttércsatornákon próbálja kezelni a konfliktusokat. A mostani helyzet azonban nehezebb, mert az ország már nem külső közvetítőként ül a tárgyalóasztalnál. Saját területe, kikötői, felségvizei és biztonsága vált a vita részévé.

Az Egyesült Államok számára Omán katonailag is fontos. Az amerikai fegyveres erők hozzáférnek ománi kikötőkhöz és légibázisokhoz, amelyek stratégiai értéke különösen nagy a Perzsa-öbölben zajló háború idején. Washington számára ezért különösen kellemetlen, hogy egyik legfontosabb regionális logisztikai partnere Teheránnal külön megállapodást keres.

Irán viszont éppen az amerikai jelenlét miatt tekinti Ománt potenciális katonai célpontnak. A konfliktus során iráni rakéták már ománi területet is elértek. Teherán logikája szerint azok a bázisok, amelyekről amerikai műveleteket támogatnak, a háborús infrastruktúra részét képezik. Maszkat így egyszerre kerül nyomás alá attól a nagyhatalomtól, amely biztonsági partnerének számít, és attól a szomszédtól, amellyel a földrajzi adottságok miatt együtt kell élnie.

A szultanátus közvetítői szerepe korábban komoly nemzetközi értéket adott neki. Omán fontos háttércsatorna volt az Egyesült Államok és Irán között az atomalku előkészítése idején, és több regionális válságban is közvetített. A jelenlegi háború azonban szűkíti ezt a mozgásteret. Nehéz semleges mediátorként fellépni, amikor a tárgyalások tárgya részben saját felségterület és saját biztonság.

Az ománi társadalomban is növekszik a feszültség. Az arab közvéleményben erős ellenérzést váltottak ki az amerikai fenyegetések, és egyre többen követelik, hogy az Öböl kormányai határozottabban utasítsák vissza Washington nyomását. Ez belpolitikai kihívást jelent Maszkatnak: a vezetés fenn akarja tartani az amerikai biztonsági kapcsolatot, miközben nem engedheti meg, hogy a lakosság szemében alárendelt partnernek tűnjön.

A Hormuzi-szoros körüli vita a világgazdaság számára is közvetlen kockázat. Ha a hajózás tartósan korlátozott marad, az olaj, a földgáz és a műtrágya szállítása drágul. A biztosítók magasabb háborús kockázati díjakat számítanak fel, a hajótulajdonosok pedig kerülő útvonalakat vagy hosszabb várakozást választanak. A költségek végül az energia- és élelmiszerárakban is megjelenhetnek.

Európa számára a gázellátás különösen érzékeny kérdés. A kontinens az orosz vezetékes gáz visszaszorítása óta nagyobb mértékben támaszkodik a globális LNG-piacra. Katar jelentős exportőr, szállítmányainak útvonala pedig a Hormuzi-szoroshoz kötődik. Egy tartós fennakadás ezért az európai gázárakat is gyorsan megmozgathatja.

Omán számára nincs könnyű választás. Ha teljesen Washington mögé áll, iráni katonai és politikai megtorlást kockáztat. Ha Teheránnal köt külön megállapodást, elveszítheti az Egyesült Államok bizalmának egy részét, és akár amerikai nyomásgyakorlás célpontjává válhat. Ha pedig kivár, a hajózási válság és a regionális háború gazdasági terhei nőnek.

A következő napokban ezért nem kizárólag az számít, milyen szövegben állapodik meg Maszkat és Teherán. Legalább ilyen fontos, hogy Washington hajlandó-e elfogadni Omán önálló közvetítői mozgásterét. A szultanátus évtizedeken át abból profitált, hogy mindenkivel beszélt. A mostani háborúban éppen ez a képessége vált a legnagyobb kockázatává.