Száz éve formálja Szentendrét a Régi Művésztelep

A szentendrei Régi Művésztelep alapításának századik évfordulója idén jóval többet jelent egy művészettörténeti dátumnál. A Ferenczy Múzeumi Centrum Művésztelep 100 című, október 25-ig látogatható tárlata több mint 200 műtárgy, archív dokumentum, fénykép és makett segítségével mutatja be, miként vált az 1926-ban létrejött alkotóközösség Szentendre arculatának egyik meghatározó elemévé. A jubileum ezekben a hetekben új figyelmet kapott: a helyi lap friss összeállítása a kiállítás kétéves előkészítését és a telep történetének kevésbé ismert fordulatait is feltárta, miközben a városban több kapcsolódó kiállítás és fiatal művészeknek szóló program fut. A száz év története így nem lezárt emlékezésként jelenik meg, hanem annak vizsgálataként, hogyan lehet egy művészeti hagyományt működő intézményként fenntartani.

A történet 1926-ban nyolc fiatal festővel kezdődött. Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László egy korábbi tüdőszanatórium épületeiben kapott műtermet. Szentendre akkor még egészen más város volt, mint amelyet ma a turisták ismernek. A Duna-parti település gazdasági és társadalmi szerkezete az első világháború, a forradalmak és Trianon után átalakulóban volt, a városvezetés pedig új fejlődési irányokat keresett. Az idegenforgalom és a modernizáció mellett a művészek jelenléte is olyan lehetőségnek tűnt, amely új képet adhatott Szentendréről.

Az alapítók számára viszont nem városmarketing-projektről volt szó. Olcsó műtermet, közösséget és festői környezetet kerestek. A Duna, a szűk utcák, a szerb templomtornyok, a dombok, a kertek és a város körüli táj bőséges témát kínált. Az első generáció művészete többféle forrásból táplálkozott, de közös pont volt a nagybányai festészet öröksége és a plein air hagyomány. A mostani kiállítás ezért Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla és Réti István műveit is bevonja az előzmények bemutatásába. A kurátorok nem azt állítják, hogy létezett egységes „szentendrei stílus”, inkább azt mutatják meg, hogyan dolgoztak egymás mellett különböző irányokat követő művészek, akikre ugyanaz a hely és alkotói közeg hatott.

A telep történetéhez hamarosan olyan alkotók kapcsolódtak, akik már a magyar modernizmus meghatározó figurái lettek. Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Korniss Dezső és mások munkásságában Szentendre nem háttérként, hanem saját vizuális problémaként jelent meg. Barcsay számára a város szerkezete, utcáinak és házainak geometrikus rendje vált fontos motívummá. Korniss és Vajda Lajos a helyi építészeti és népművészeti elemeket a modern európai képzőművészet nyelvével kapcsolta össze. A harmincas évek szentendrei művészete így egyszerre volt helyi és nemzetközi, hagyománykereső és avantgárd.

A százéves történet egyik tanulsága éppen az, hogy a telep soha nem működött változatlan intézményként. A politikai rendszerek, az állami művészetpolitika és a tulajdonviszonyok folyamatosan alakították. A két világháború közötti egyesületi modell után az államszocialista korszakban egészen más feltételek között dolgoztak az alkotók. A művésztelepek ekkor az állami kultúrpolitika intézményi hálózatának részévé váltak: műtermeket és bizonyos fokú egzisztenciális biztonságot kínáltak, cserébe működésüket állami szervezetek felügyelték. A szentendrei közösség ugyanakkor képes volt megőrizni saját folytonosságát, és újabb generációkat befogadni.

A jubileumi kiállítás ezért hangsúlyosan foglalkozik a társadalmi és kultúrpolitikai háttérrel. Az archív fotók és dokumentumok nem díszítő kellékek a festmények mellett, hanem annak bizonyítékai, hogy az alkotói szabadság mindig konkrét intézményi feltételek között létezett. Ki használhatott műtermet, hogyan lehetett bekerülni a közösségbe, ki volt az ingatlan tulajdonosa, milyen támogatást kapott a telep, és milyen elvárások kapcsolódtak ehhez: ezek a kérdések ugyanúgy alakították a történetet, mint az egymást követő művészeti irányzatok.

A rendszerváltás utáni időszak különösen élesen mutatta meg, mennyire sérülékeny lehet egy történelmi művészeti helyszín. 1995-ben a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány a telep kiürítését rendelte el, és felmerült az értékes ingatlan eladása. A döntés helyi tiltakozást váltott ki. Művészek, városi szereplők és civil támogatók szerveződtek, mert világossá vált, hogy a műtermek megszűnésével egy olyan folytonosság törne meg, amely addig hetven éven át fennmaradt. A konfliktusból érdekvédelmi szerveződés és később új szakmai programok születtek. A telep megmaradt, vagyis a centenárium egyik fontos előzménye egy harminc évvel ezelőtti sikeres kulturális önvédelem.

Ez a történet ma különös aktualitást ad a jubileumnak. Magyarországon sok műterem, alkotóház és kulturális ingatlan sorsa függ a fenntartói döntésektől, az ingatlanpiaci nyomástól és a közpénzek elosztásától. Egy művésztelep értéke nehezen mérhető kizárólag négyzetméterárban vagy látogatószámban. Olyan munkakörnyezetet jelent, amelyben hosszú idő alatt kapcsolatok, szakmai hatások, közös emlékezet és helyhez kötődő tudás alakul ki. Ha egy ilyen hely megszűnik, az épület más célra használható, de a több generáción át létrejött alkotói hálózat nem állítható elő gyorsan máshol.

Szentendre esete azért is különleges, mert a művésztelep idővel a város egész identitását befolyásolta. A település ma Magyarország egyik legismertebb művészvárosa, múzeumokkal, galériákkal, alkotói műhelyekkel és erős kulturális turizmussal. Ez azonban nem egyetlen döntés eredménye volt. A húszas években befogadott festők, a későbbi modernista generációk, a Ferenczy család öröksége, a Vajda Lajoshoz, Barcsay Jenőhöz, Czóbel Bélához és más alkotókhoz kötődő gyűjtemények fokozatosan hozták létre azt a kulturális sűrűséget, amely ma a város egyik fő vonzereje.

A művészvárosi státusznak közben van egy kényes oldala is. A siker könnyen turisztikai márkává egyszerűsítheti azt, ami eredetileg élő művészeti közeg volt. A galériák, szuvenírboltok és fesztiválok önmagukban még nem biztosítják, hogy kortárs alkotók valóban dolgozni tudjanak a városban. A centenárium egyik legfontosabb kérdése ezért az, hogy Szentendre képes-e továbbra is művészek munkahelye maradni, vagy a művészeti múlt elsősorban kulturális fogyasztási termékké válik. A Régi Művésztelep működése ebből a szempontból kulcsfontosságú, mert valódi alkotóhelyet őriz a történeti imázs mögött.

A mai tagok között Baksai József, Bereznai Péter, Buhály József, Martin Henrik és Szakács Imre neve is szerepel, és a közösség művészeti nyelve ugyanolyan sokféle, mint korábban. A jubileumi tárlat tudatosan nem húz határt a „nagy korszakok” és a jelen közé. A száz év akkor értelmezhető folyamatként, ha a ma dolgozó alkotók is ugyanennek a történetnek a részei. Ez fontos kurátori döntés, mert a művészettörténeti jubileumok hajlamosak a múltat kanonizálni, miközben a jelen bizonytalanságait háttérbe szorítják.

A centenáriumi év fiatalokra építő programja, a NESTArt Szentendrei Nyári Művészbázis ugyanezt a folytonosságot próbálja továbbvinni. A Vajda Múzeumban és a város művészeti közegében a legfiatalabb generáció kap bemutatkozási és alkotási lehetőséget. Ennek kulturális jelentősége nagyobb egy nyári programénál. A történeti művésztelepek akkor maradhatnak életképesek, ha nem kizárólag saját múltjukat gondozzák, hanem kapcsolatot teremtenek azokkal, akik még pályájuk elején járnak. A hagyomány átörökítése ebben az esetben nem stílusutánzást, hanem intézményi hozzáférést jelent.

A MűvészetMalom három épületszárnyát betöltő kiállítás ezért egyszerre művészettörténeti összegzés és intézményi önvizsgálat. Közel száz alkotó munkáin keresztül mutatja meg, hogy a „szentendreiség” soha nem volt változatlan forma. A telep túlélte a háborút, diktatúrákat, tulajdonosváltásokat, művészetpolitikai fordulatokat és egy felszámolási kísérletet is. Közben maga a város is átalakult: a falusias Duna-parti településből agglomerációs és turisztikai központ lett.

A századik évforduló legfontosabb állítása ezért nem az, hogy Szentendre milyen gazdag képzőművészeti múlttal rendelkezik. Ennél érdekesebb, hogy a múltból működő struktúra maradt. A műtermekben ma is készülnek művek, a közösségnek vannak új tagjai, és az örökség körül új kutatás, kiállítás és vita születik. A Régi Művésztelep akkor léphet át hitelesen a második évszázadába, ha ezt az élő jelleget sikerül megőriznie. A centenárium így nem végpont, hanem annak próbája, hogy a magyar kultúrpolitika, a város és a művészek közösen képesek-e még száz évre értelmet adni ugyanennek a helynek.