A betegszállítás vakfoltjaira világított rá Hatvan

Vezetőváltással folytatódott a Hatvani Albert Schweitzer Kórházban annak az ügynek az utóélete, amely egy idős beteg halálával végződött. Tótth Árpád, az Országos Kórházi Főigazgatóság vezetője felmentette Szedlák Miklós György főigazgatót, a feladatokat augusztus 27-től Valentinné dr. Papp Violetta orvosigazgató látja el megbízott vezetőként. Az OKFŐ hivatalos közlése szerint a kórház részese volt egy beteg halálával végződő nem kívánatos eseménynek; a vizsgálat az intézménynél és a betegszállítást végző szolgáltatónál is folyik. Két betegszállító munkatársát ideiglenesen eltiltották a betegellátáshoz kapcsolódó munkától.

A nyolcvanéves asszony július végén került kórházba, majd a kezelés után betegszállító vitte haza. A család szerint az évek óta ágyhoz kötött, demenciával élő nő állapotához nem megfelelő módon történt a szállítás, és mire hazaérkezett, már nem reagált. Ezek a hozzátartozók állításai; az eljárásoknak kell tisztázniuk, mikor és milyen közvetlen okból halt meg a beteg, megfelelő volt-e a kórházi elbocsátás, helyesen rendelték-e meg a szállítást, és a szolgáltató dolgozói a szabályok szerint jártak-e el. A rendőrségi, szakfelügyeleti és egészségügyi vizsgálatok lezárása előtt egyik szereplő felelőssége sem tekinthető bizonyítottnak.

Az eset mégis ráirányítja a figyelmet egy kevéssé látható rendszerre. A betegszállítás nem taxi, de nem is azonos a mentéssel. Egészségügyi szolgáltatás, amelynek külön szabályai vannak, és amelyet közfinanszírozott esetben orvos rendel el. A jogszabály szerint az orvosnak kell meghatároznia a szállítás módját, az indokló diagnózist, a sürgősséget, a felvétel és az átadás helyét, továbbá azt is, szükséges-e szakápolói kíséret. Ezzel lényegében a kórház vagy más ellátó határozza meg, milyen állapotú beteget milyen feltételek mellett lehet útnak indítani.

A részletek különösen fontosak. Ülőbeteg-szállító kocsival olyan ember vihető, aki szállítás közben nem igényel őrzést vagy mentőápolói felügyeletet, tiszta tudatú, önállóan vagy segítséggel járóképes, és állapota nem indokolja a fekvő helyzetet. Fekvőbeteg-szállításnál is követelmény, hogy a páciens ne igényeljen folyamatos megfigyelést, ugyanakkor egészségi állapota indokolja a fekvő helyzetet. Ha valaki szállítás közben egészségromlás veszélyének van kitéve, és ehhez egészségügyi szakszemélyzetre lehet szükség, már magasabb ellátási szint, adott esetben mentési feladat indokolt. A beteg állapotának helyes felmérése ezért az egész folyamat kulcsa.

A hatvani ügy egyik tisztázandó pontja éppen ez az átmenet. A család szerint az asszony évek óta nem járt, állapota miatt teljes segítségre szorult. Ha ez a vizsgálat során is igazolódik, akkor azt kell kideríteni, milyen szállítási mód szerepelt a megrendelésben, milyen állapotot rögzített a dokumentáció, és a betegszállítók mit tapasztaltak az átvételkor. A szabályozás nem arra épül, hogy a jármű személyzete új diagnózist állítson fel; ugyanakkor nem hajthatja végre mechanikusan a feladatot akkor sem, ha a beteg láthatóan nincs szállítható állapotban.

A kórház és a betegszállító közötti átadás ezért az ellátás egyik legérzékenyebb pontja. A kórházi osztályon még orvosok és ápolók közvetlen felügyelete alatt van a beteg, otthon pedig már a család vagy a szociális ellátás veszi át. Közöttük néhány tíz perc vagy akár több óra olyan időszak következik, amikor a szállító személyzet felel a biztonságos mozgatásért és az állapotváltozás felismeréséért. Ha a dokumentáció hiányos, ha az információ nem jut el a jármű személyzetéhez, vagy ha az átadás formálissá válik, a hibák könnyen egymásra rakódhatnak.

A jogszabály erre az esetre is ad utasítást. Ha a beteg állapota szállítás közben rosszabbodik, és a személyzet úgy ítéli meg, hogy mentésre van szükség, azonnal értesítenie kell az Országos Mentőszolgálat irányítását. A segítség megérkezéséig meg kell tennie a tőle elvárható beavatkozásokat, majd a mentőegység utasításai szerint kell eljárnia. Ennek gyakorlati értéke természetesen azon múlik, hogy a dolgozók felismerik-e időben a vészhelyzetet, rendelkeznek-e a szükséges képzettséggel és eszközökkel, illetve a munkaszervezés hagy-e időt a beteg tényleges állapotának ellenőrzésére.

Magyarországon a betegszállítást több szolgáltató végzi, miközben az irányításban az OMSZ-nak központi szerepe van. A rendszer logikája az, hogy a nem sürgős, megfigyelést nem igénylő szállításokat ne mentőautók végezzék, mert az életmentő kapacitást a sürgős esetekre kell fenntartani. Ez szakmailag és gazdaságilag is indokolható. A választóvonal azonban csak akkor működik, ha valóban megbízhatóan el lehet dönteni, mely beteg tartozik egyik vagy másik kategóriába. Egy idős, elesett, több betegséggel élő ember állapota rövid idő alatt is változhat, ezért a kategóriák közötti átjárást gyorsan kell kezelni.

A felelősségi lánc több szereplős. Az elbocsátásról és a szállítás módjáról az ellátó orvos dönt, a kórház feladata a dokumentáció és az átadás, a betegszállító szolgáltató felel a megfelelő járműért, a személyzetért és a végrehajtásért, az irányító rendszer pedig a feladatok szervezéséért. Ezt egészíti ki a fenntartói és hatósági ellenőrzés. Egy súlyos esemény vizsgálatakor ezért nem elegendő azt keresni, ki volt az utolsó ember, aki a beteg mellett állt. A folyamat minden pontját vissza kell bontani: ki mit tudott, mit rögzített, mit adott tovább, és milyen döntést hozott.

Az ilyen ügyekből sokkal több tanulság vonható le, ha a vizsgálat nem áll meg a személyi felelősségnél. Érdemes megnézni, mennyire egységesek az elbocsátási protokollok, hogyan adják át a beteget a szállítónak, van-e kötelező állapotellenőrzés indulás előtt, miként dokumentálják a problémát, ha a szállító nem ért egyet a megrendeléssel, és milyen gyakran fordul elő menet közbeni rosszullét. A betegbiztonsági rendszerek célja éppen az lenne, hogy a ritka, súlyos eseményeket úgy elemezzék, hogy abból országos működési változtatás szülessen.

Különösen fontos a család tájékoztatása. Idős, demenciával élő vagy mozgásképtelen ember esetében a hozzátartozó gyakran több információval rendelkezik a beteg szokásos állapotáról, mint az őt néhány órán át ellátó intézmény. Ez nem helyettesíti az orvosi döntést, de segítheti annak megítélését, hogy a beteghez képest mi számít szokatlan tünetnek, hogyan lehet biztonságosan mozgatni, és van-e otthon olyan személy, aki át tudja venni. A jó átadás így háromoldalú kapcsolat: kórház, szállító és fogadó család vagy intézmény között.

A hatvani tragédia vizsgálata végül konkrét felelősséget is megállapíthat, de rendszerszinten már most világos, miért kell komolyan venni az ügyet. Az ellátás minősége nem ér véget a kórházi ajtónál, és nem kezdődik újra csak akkor, amikor a beteg megérkezik az otthonába. A kettő közötti út ugyanannak a betegbiztonsági láncnak a része. Ha a szabályok, a dokumentáció és az emberi felelősség ezen a rövid szakaszon nem kapcsolódnak össze, éppen a legelesettebb betegek kerülnek a legnagyobb kockázatba.