Szétesett a magyar múzeumok digitális rendszere

A magyar múzeumok digitalizációja hosszú ideig látványos fejlesztési ígéret volt: online gyűjtemények, közös keresőfelületek, 3D-modellek, virtuális kiállítások és mesterséges intelligenciával támogatott kutatás jelentek meg a szakmai célok között. A friss szakmai helyzetkép azonban azt mutatja, hogy a rendszer alapjai továbbra is rendezetlenek. Vannak intézmények, amelyek korszerű gyűjteménykezelő szoftvert használnak, digitalizáló műhelyt működtetnek és nemzetközi projekteket vezetnek, más múzeumokban viszont még a papíralapú nyilvántartás pontossága, az adatmezők egységessége és az alapvető informatikai háttér is problémát okoz. A különbségek már akkora méretűek, hogy országos múzeumi digitalizáció helyett inkább egymás mellett működő helyi rendszerekről lehet beszélni.

A probléma egyik gyökere az, hogy a digitalizációt sokáig elsősorban darabszámokban mérték. A korábbi Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia ambiciózus célszámokat írt elő arra, hogy az intézmények milyen arányban növeljék a digitálisan hozzáférhető tartalmaikat. Ez politikailag könnyen kommunikálható módszer: százalékok, rekordok és növekvő adatbázisok jelennek meg a jelentésekben. A múzeumi szakemberek viszont arra figyelmeztettek, hogy a puszta mennyiség nem sokat ér, ha a tárgyakhoz kapcsolódó leírások pontatlanok, a metaadatok következetlenek, vagy a digitális kép nem kapcsolódik szabályosan az intézmény hivatalos nyilvántartásához.

Ez különösen fontos a múzeumi világban, ahol egy tárgy leírása jóval összetettebb lehet egy egyszerű címnél és leltári számnál. Egy régészeti leletnél a lelőhely, a réteg, az anyag, a kor, a restaurálási állapot és a szakirodalmi hivatkozások is lényegesek. Egy néprajzi tárgynál a használat módja, készítője, gyűjtési körülményei és helyi elnevezése is fontos lehet. Ha ezek az adatok eltérő logika szerint kerülnek be különböző rendszerekbe, az adatbázisok később nehezen kapcsolhatók össze. A modern technológia képes különböző szoftvereket összekötni, de csak akkor, ha a mögöttük lévő adatstruktúra és fogalomhasználat megfelelően szabályozott.

A könyvtárak és levéltárak ebből a szempontból előrébb járnak. Nem azért, mert az ő feladatuk feltétlenül könnyebb, hanem mert évtizedek óta nagyobb súlyt kap a szabványos leírás, az egységes terminológia és a szakemberek képzése. Egy könyvtáros számára természetes, hogy egy dokumentum leírására részletes szabályrendszer vonatkozik, és ugyanazt a fogalmat más intézményben is hasonlóan használják. A múzeumi területen ez az egységes nyelv sokkal kevésbé alakult ki. Előfordul, hogy két intézmény ugyanazt a kifejezést mást jelentéssel használja, vagy ugyanazt a tárgytípust eltérő részletességgel írja le.

A korábbi országos stratégia egyik hibája az volt, hogy a látványos szolgáltatások gyors megjelenését sürgette, miközben az adatkezelési alapok sok helyen hiányoztak. Online portált, oktatási felhasználást és digitális hozzáférést akkor lehet jól építeni, ha a mögöttes nyilvántartás megbízható. Ha viszont az alapadatok hiányosak, a digitalizáció lényegében a régi hibákat viszi át egy új rendszerbe. A számítógép gyorsabbá teszi a keresést, de nem javítja ki automatikusan a pontatlan leltárkönyvet.

Az elmúlt években több módszertani anyag is készült, köztük a Fehér Könyv és a Múzeumi Spektrum, de ezek ajánlásai nem épültek be következetesen az ágazat működésébe. A szakmai tudás tehát sokszor rendelkezésre állt, a végrehajtás maradt el. Készült egy újabb stratégiai anyag is, a KDS 2.0, ám ennek végrehajtása nem indult el megfelelő finanszírozással. Közben intézményi átalakítások történtek, létrejött a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, és felmerült az úgynevezett egyablakos digitalizációs rendszer gondolata is.

Az egyablakos modell lényege az lett volna, hogy könyvtári, levéltári, múzeumi és audiovizuális digitalizálási folyamatokat egyetlen központból irányítsanak. A koncepció szervezési szempontból vonzó lehet, szakmailag viszont komoly kérdéseket vet fel. A négy terület eltérő típusú anyagokat kezel, más leírási módszerekkel és más szabványokkal dolgozik. Egy könyv, egy levéltári irat, egy film és egy régészeti tárgy nem kezelhető ugyanazzal a szakmai logikával. A közös keresésnek és adatcserének van értelme, az alapnyilvántartások erőltetett egységesítése viszont információvesztést okozhat.

A szoftverek körüli helyzet különösen jól mutatja a szabályozási bizonytalanságot. Több múzeum olyan korszerű, könnyen használható digitális rendszerre állt át, amelyben rögzíteni és publikálni tudta adatait, de később kiderült, hogy a program nem felel meg minden olyan jogszabályi követelménynek, amely a hivatalos elektronikus nyilvántartás kiváltásához szükséges. Voltak intézmények, amelyek éveken át párhuzamosan vezették papíron és digitálisan ugyanazokat az adatokat, majd az audit során szembesültek azzal, hogy a teljes átállásra nincs lehetőségük.

A helyzetet súlyosbította, hogy az auditok rendszere is hosszú időre lelassult, miközben a nyilvántartási rendelet korszerűsítése elhúzódott. A jelenlegi szabályozás több mint húszéves alapokon áll, és nehezen kezeli például a digitálisan születő tartalmakat, az audiovizuális gyűjteményeket vagy azt az esetet, amikor egy már auditált múzeum új szoftverre szeretne váltani. Az intézmények ezért gyakran várakozó állapotba kerültek: tudják, hogy a rendszer változni fog, de nem tudják pontosan, mikor és milyen irányban.

A szakmai helyzetkép ugyanakkor működő modelleket is bemutat. A Néprajzi Múzeum 2020 óta több székelyföldi múzeumban segített kiépíteni mobil digitalizáló stúdiókat. A program lényege nem az volt, hogy budapesti szakemberek helyben mindent elvégezzenek, hanem hogy eszközt, módszertant és képzést adjanak a helyi intézményeknek. A partner múzeumok így önállóan tudják folytatni a munkát. Több mint huszonötezer tárgy feldolgozásánál járnak, és hasonló modell iránt magyarországi intézmények is érdeklődnek.

A Néprajzi Múzeum saját rendszerében 2025-ben vezette be a MuseumPlus integrált gyűjteménykezelő szoftvert, amelyet a magyar jogi és szakmai környezethez is hozzá kellett igazítani. Ez jól mutatja, hogy a digitalizáció nem egy dobozos informatikai termék megvásárlása. Egy új rendszer bevezetéséhez adatállományokat kell tisztítani, munkafolyamatokat kell újraszervezni, munkatársakat kell képezni, és biztosítani kell, hogy a szoftver hosszú távon is használható maradjon. A technikai beruházás csak egy része a teljes költségnek.

A Magyar Nemzeti Múzeum közben látványos digitális projekteket is készít. Az Attila-kiállítás bezárása után teljes virtuális változatot tett közzé, amelyben a látogató online bejárhatja a termeket, a kiemelt tárgyakról pedig részletes információt olvashat. Korábban a Seuso-kincset 3D-ben digitalizálták, Visegrád királyi palotájáról pedig virtuális modellt készítettek. Ezek a projektek azt bizonyítják, hogy a magyar intézményekben megvan a szakértelem a magas szintű digitális bemutatáshoz.

Az idei MuseumDigit konferencia november végén már kifejezetten a mesterséges intelligenciát, az adatplatformokat, az immerzív technológiákat és a digitális gyűjteménygondozást helyezi középpontba. Ez jól mutatja a helyzet kettősségét. Miközben a nemzetközi szakmai diskurzus az MI-alapú kutatásról, automatikus képfelismerésről és új látogatói élményekről szól, a magyar múzeumok egy részének még a stabil nyilvántartási és jogi alapokat kell rendeznie. A legmodernebb technológia és az évtizedes adminisztratív lemaradás ugyanabban az ágazatban van jelen.

Az újrakezdéshez ezért kevés egy újabb országos digitalizálási kampány. Szükség van egyértelmű minisztériumi felelősségre, működő szakfelügyeletre, korszerű nyilvántartási rendeletre, újraindított auditokra, képzésre és olyan közös szakmai szabványokra, amelyek mellett az intézmények saját gyűjteményi sajátosságai is megmaradnak. A digitalizáció akkor válik valódi kulturális infrastruktúrává, ha nem projektként, hanem a múzeumi alapmunka részeként kezelik.

A tét azért nagy, mert a digitális gyűjtemények már nem kiegészítő szolgáltatások. Kutatók, diákok, pedagógusok és a külföldi közönség egyre gyakrabban online találkozik először egy múzeummal. A mesterséges intelligencia korszakában az is felértékelődik, hogy az intézmények milyen minőségű, megbízható és géppel feldolgozható adatot tesznek közzé. Ha ez a háttér rendezetlen, a magyar kulturális örökség digitális láthatósága is töredezett marad. A következő évek legfontosabb feladata ezért nem újabb látványos számok előállítása, hanem az alapok rendbetétele.