Ötszáz év után is politikai csatatér Mohács emléke

A Frankfurter Allgemeine Zeitung nagy terjedelmű írásban foglalkozik a mohácsi csata ötszázadik évfordulójával, és már a felütésben arra emlékeztet: Mohács a magyar történelmi tudatban különleges helyet foglal el. A lap a közismert mondást idézi, amely szerint „több is veszett Mohácsnál”, s ebből kiindulva mutatja be, miként lett az 1526-os vereségből egyszerre történelmi cezúra, nemzeti trauma és a mindenkori politika számára újraértelmezhető jelkép.

A német napilap szerint a Fidesz az elmúlt években előszeretettel nyúlt ehhez a történelmi emlékezethez. Orbán Viktor politikájában a mohácsi vereség egyik visszatérő tanulsága az volt, hogy a magyarok már ötszáz évvel ezelőtt is magukra maradtak Európa védelmében, amikor az Oszmán Birodalom seregei megindultak észak felé. A lap úgy látja, ez a történelmi kép jól illeszkedett a volt miniszterelnök migrációellenes retorikájába is: a muszlim országokból érkező bevándorlás elutasítását gyakran helyezte olyan keretbe, amelyben Magyarország ismét a kontinens védőbástyájaként jelenik meg.

A FAZ ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Mohács jelentősége jóval szélesebb ennél. Az 1526. augusztus 29-i vereség a középkori Magyar Királyság végét jelképezi, és olyan korszakot nyitott meg, amelyet idegen hatalmak uralma, az ország felosztása és folyamatos nagyhatalmi függés határozott meg. A lap szerint ez a tapasztalat mélyen beépült a magyar történelmi emlékezetbe, és később más traumák, mindenekelőtt Trianon értelmezésére is hatott.

A mostani jubileum ezért katonai évfordulónál jóval többet jelent. A Frankfurter Allgemeine Zeitung részletesen ismerteti a szombati megemlékezések programját: Magyar Péter miniszterelnök televízióban közvetített beszédet mond Mohácson, ezt mise, koszorúzás, majd az 1526-ban elesett és az elmúlt évek feltárásai során megtalált magyar katonák maradványainak újratemetése követi. A megemlékezés része a hagyományőrzők hadijátéka is, amely egyes csataalakzatokat idéz fel.

A lap számára azonban legalább ilyen érdekes, hogy Magyar Péter is tudatosan használja a történelmi szimbolikát. A cikk szerint a Tisza vezetője már választási kampánya kezdetétől arra törekedett, hogy a nemzeti jelképek értelmezését ne hagyja a Fidesz kizárólagos területének. A FAZ ezt olyan politikai versenyként írja le, amely egyszerre szól a múlt értelmezéséről és arról, ki hitelesebb képviselője a magyar nemzeti hagyománynak. A Fidesz hosszú időn keresztül magát állította be a nemzeti érdek kizárólagos védelmezőjeként, Magyar Péter viszont éppen ezt a politikai monopóliumot igyekezett megtörni.

A német lap hosszasan rekonstruálja magát a csatát is. I. Szulejmán szultán trónra lépése után újraindította az oszmán terjeszkedést Európa felé, 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, öt évvel később pedig serege ismét északra vonult. II. Lajos király csak nehezen tudott hadsereget mozgósítani. A Magyar Királyságot az 1514-es parasztháború következményei, a társadalmi bizalmatlanság és a főúri érdekellentétek is gyengítették.

A FAZ felidézi azt a régi történészi vitát is, hogy a magyar főurak közül egyesek szándékosan késlekedtek-e csapataik mozgósításával. Különösen Szapolyai János erdélyi vajda szerepe vált később gyanússá, hiszen jelentős hadereje nem érkezett meg időben Mohácsra. A lap ugyanakkor óvatos az utólagos ítélettel: máig nincs bizonyítva, hogy Szapolyai tudatosan hagyta volna magára II. Lajost. A korabeli távolságok, a hírek lassú terjedése és a gyors oszmán előrenyomulás éppúgy magyarázhatják késését.

A csatatéren a magyar hadsereg a FAZ összegzése szerint kevesebb mint harmincezer emberrel próbálta feltartóztatni a mintegy hetvenezer fős oszmán haderőt. A magyar nehézlovasság gyors támadással akarta kihasználni, hogy a szultán serege még nem rendeződött teljesen csatarendbe, az oszmánok azonban fegyelmezetten visszahúzódtak, majd tüzérségi tűzbe vonták a támadókat. A menekülők közül sokan a mocsaras terepen vesztették életüket. II. Lajos holttestét csak két hónappal később találták meg.

A vereséget követő évtizedek történetét a lap a magyar államiság széteséseként mutatja be. Szulejmán még 1526 szeptemberében eljutott Budára, majd visszavonult, három évvel később pedig már Bécset ostromolta. A magyar koronáért Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd küzdött egymással. Szapolyai az oszmánokra támaszkodott, Ferdinánd pedig dinasztikus jogon lépett fel, és a magyar elit egy részének támogatását is megszerezte.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung itt a jelenkori magyar politika számára is ismerős mintát vél felfedezni. A cikk megjegyzi: Szapolyai magatartásában egyes értelmezések szerint már megjelent az a stratégia, amelyben Magyarország saját mozgásterének növelése érdekében a nagyhatalmak között próbál egyensúlyozni. Más nézőpontból ugyanez inkább alkalmazkodásnak, sőt alárendelődésnek látszik. A lap nem mondja ki, hogy ez közvetlen történelmi párhuzam lenne a jelenhez, a megfogalmazás mégis egyértelműen felidézi az Orbán-korszak külpolitikai vitáit.

Szapolyai halála után Magyarország három részre szakadt: a nyugati királyi Magyarország Habsburg-uralom alá került, az ország középső részét az Oszmán Birodalom foglalta el, Erdély pedig széles belső önállóságot őrző, a szultánnak adót fizető fejedelemséggé vált. A Habsburgok csak a második bécsi ostrom, 1683 után tudták fokozatosan visszafoglalni a magyar területek nagy részét.

A FAZ innen vezeti tovább a történetet 1867-ig, amikor a kiegyezés Magyarországnak széles önállóságot biztosított az Osztrák–Magyar Monarchián belül. Alig fél évszázaddal később azonban következett a lap által a magyar emlékezet másik nagy traumájaként bemutatott Trianon. Az első világháborút lezáró békeszerződés következtében a történelmi Magyarország területének mintegy kétharmada a szomszédos államokhoz került, és körülbelül hárommillió magyar került az új határokon kívülre. A lap megjegyzi, hogy a határon túli magyar közösségek helyzete máig meghatározó eleme a magyar politikának.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung írásának egyik legfontosabb állítása így az, hogy Mohács nem lezárt történelmi esemény. A vereség emlékezete ötszáz év elteltével is része annak a történetnek, amelyet Magyarország saját helyzetéről, Európához és a nagyhatalmakhoz fűződő viszonyáról mesél magának. A csata értelmezése ezért rendre összekapcsolódik a jelen vitáival: azzal, hogy Magyarország magára hagyott határvédőnek, a nagyhatalmak között lavírozó kis országnak vagy Európa szerves részének tekinti-e magát.

A jubileumi megemlékezés a FAZ olvasatában azt is jelzi, hogy a történelmi emlékezet fölötti vita a kormányváltással sem ért véget. Inkább új szereplővel folytatódik. Magyar Péter nem engedi át a nemzeti történelmet a Fidesznek, miközben a korábbi kormánypárt saját identitásának fontos elemét veszítette el azzal, hogy a nemzeti szimbolika többé nem kizárólag az ő politikai nyelve. Mohács így fél évezreddel a csata után ismét arról szól, miként beszél Magyarország önmagáról.