Történelmi nyomozó - A vörös hercegnő halála

1981. július 21-én hajnali két órakor meghalt Bulgária egyik legbefolyásosabb embere. Ljudmila Zsivkova mindössze 38 éves volt, tagja a Bolgár Kommunista Párt Politikai Bizottságának, az ország kulturális életének mindenható irányítója – és Todor Zsivkovnak, Bulgária évtizedeken át regnáló vezetőjének lánya. A hivatalos orvosi közlemény szerint a túlterheltségtől meggyengült politikusnő állapota július 20-án hirtelen rosszabbodott, agyvérzést kapott, majd légzési és keringési elégtelenség következtében meghalt. Az ügyet lezárták.

Csakhogy a kommunista rendszer bukása után más történetek is napvilágra kerültek. Volt testőre szerint Ljudmilát már kora este megtalálták a fürdőben, egy másik szemtanú viszont jóval későbbi időpontra emlékezett, és azt állította, hogy akkor még életben volt. Előkerült a Dormopan nevű altató története, szó esett megsemmisített iratokról, különös utolsó napokról és egyre romló lelkiállapotról. A boncolásban részt vevő patológus évtizedekkel később vízbefúlásról beszélt. A teljes boncolási jegyzőkönyv és a toxikológiai eredmények azonban nem váltak hozzáférhetővé.

A vörös hercegnő halála nem abból indul ki, hogy összeesküvés történt. A Történelmi nyomozó sorozat új kötete egymás mellé helyezi a négy legfontosabb magyarázatot: a természetes halált és az agyvérzést, a baleseti fulladást, az öngyilkosságot, valamint a gyilkosság és a KGB-beavatkozás elméletét. Mit támasztanak alá a korabeli dokumentumok? Miben mondanak ellent egymásnak a későbbi tanúk? Milyen tényeket hallgatott el a bolgár állam, és mikor kezdődik az a terület, ahol már csak feltételezések maradnak?

A nyomozás közben egy rendkívüli nő élete is kibontakozik. Ljudmila Zsivkova nem egyszerűen a diktátor kiváltságos gyermeke volt. Történelmet tanult, Oxfordban is megfordult, majd villámgyors politikai karriert futott be. Bulgária kulturális diplomáciáját Indiától Mexikóig terjesztette ki, az UNESCO világában mozgott, és egy kis szocialista országból nemzetközileg látható kulturális hatalmat akart teremteni. Nevéhez kapcsolódott a Béke Zászlaja gyermekprogram és az 1981-es, 1300 éves bolgár államiságot ünneplő monumentális rendezvénysorozat is.

Személyisége ugyanakkor nehezen illett a kommunista vezetőkről kialakult képbe. Egy 1973-as súlyos autóbaleset után egyre jobban érdekelte a jóga, az indiai filozófia, a teozófia és a Roerich család „Élő Etika” néven ismert gondolatvilága. Miközben a hivatalosan ateista állam egyik legmagasabb rangú vezetője volt, belső harmóniáról, spirituális fejlődésről, szépségről és a „harmonikusan fejlett személyiségről” beszélt. Bulgária nemzeti múltját is olyan erővel állította kultúrpolitikája középpontjába, ami később táptalajt adott annak a legendának, hogy Moszkvában egyre gyanakvóbban figyelték.

De valóban veszélyessé vált a Szovjetunió számára? Todor Zsivkov valóban utódjának szánta a lányát? Léteztek azok a titokzatos „erők”, amelyekről közeli munkatársai később beszéltek? És ha a KGB meg akarta ölni, miért nem maradt fenn sem parancs, sem azonosítható végrehajtó, sem egyértelmű titkosszolgálati nyom?

A könyv korabeli bolgár sajtóanyagokat, későbbi vallomásokat, történészi kutatásokat és Ljudmila saját írásait állítja egymás mellé. Megmutatja azt is, hogyan alakította át a kommunista propaganda a váratlan halált hivatalos gyásszá, majd miként lett Ljudmilából szinte politikai szent. 1989 után ugyanez a történet fordított irányban kezdett működni: a korábbi kultusz helyét átvette a gyanú, az elhallgatott részletek köré pedig egyre újabb legendák épültek.

A vörös hercegnő halála ezért több egy tisztázatlan haláleset történeténél. Közelkép a késői szocialista Bulgáriáról, a Zsivkov-dinasztiáról, a kommunista elit kiváltságairól, a kultúrpolitika és a hatalom kapcsolatáról, valamint arról, hogyan keletkeznek a történelmi összeesküvés-elméletek. A források alapján a könyv végül mérleget is von: a KGB-merényletnél jóval kevesebb feltételezést igényel egy természetes rosszullétből következő baleseti fulladás. A teljes bizonyosság azonban továbbra is hiányzik – részben azért, mert az a rendszer, amelyben Ljudmila meghalt, már 1981-ben eldöntötte, mennyit tudhat meg az igazságból a nyilvánosság.