Német szálat fedeztek fel az Eichmann-perben

Sokáig tartotta magát az a történelmi tévhit, hogy az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-per kizárólag a náci háborús bűnös felelősségre vonásáról és a zsidó közösség ellen elkövetett tömeggyilkosságok szigorú feltárásáról szólt. Egy most megjelent, korábban titkosított levéltári iratokra támaszkodó történelmi munka szerint azonban a színfalak mögött komoly diplomáciai és hírszerzési művelet zajlott. Klaus-Dietmar Henke neves német történész új könyvéből kiderül, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormánya, a Szövetségi Hírszerző Szolgálaton keresztül, sikeresen beépített egy ügynököt Adolf Eichmann jogi védőcsapatába.

A titkos akció közvetlen célja egyáltalán nem a halálgyár egykori főszervezőjének megmentése vagy felmentése volt, hanem a bonni politikai elit védelme. Konrad Adenauer kancellár kormánya attól tartott, hogy az izraeli bírósági eljárás nyilvánossága előtt olyan információk kerülnek felszínre, amelyek súlyosan kompromittálhatják a fiatal nyugatnémet államvezetés kulcsfiguráit. Az elsődleges védendő személy Hans Globke volt, aki Adenauer jobbkezeként a Kancelláriai Hivatalt vezette államtitkári rangban. Globke nem volt ismeretlen a történészek előtt: a nemzetiszocialista diktatúra idején jogászként dolgozott a belügyminisztériumban, és tevőlegesen részt vett az 1935-ös nürnbergi faji törvények hivatalos jogi kommentárjának megfogalmazásában.

A szövetségi kormány számára életbe vágó volt, hogy Globke neve és a náci múltban vállalt szerepe ne váljon a jeruzsálemi tárgyalás központi témájává. Ennek érdekében a BND beszervezte Dieter Wechtenbruch fiatal jogászt, aki Eichmann vezető ügyvédjének, Robert Servatiusnak a közvetlen munkatársaként és asszisztenseként tevékenykedett a védelemben. Wechtenbruch a hírszerzésnél a Laqueur, valamint a V-7461 fedőnevet kapta, és folyamatosan tájékoztatta a bonni szerveket a védőcsapat belső stratégiájáról, a rendelkezésre álló dokumentumokról és a várható vallomásokról.

A művelet részleteit feltáró kötet adatai rámutatnak arra, hogy a kancelláriai hivatal és a hírszerzés teljes egyetértésben cselekedett. Wechtenbruch feladata volt ügyelni arra, hogy semmilyen olyan dokumentum vagy tanúvallomás ne kerüljön a jeruzsálemi bíróság elé, amely rávilágíthatott volna a náci államapparátusban egykor kulcspozíciót betöltő, de a háború után a nyugatnémet közigazgatásban karriert befutó tisztviselők felelősségére. A fiatal ügyvéd folyamatos kapcsolatban állt a BND-vel, beszámolt Servatius lépéseiről, és közvetítette a bonni kéréseket a védelem taktikai döntéseihez.

Az eljárás során a nyugatnémet kormánynak nemcsak az izraeli vádhatóság esetleges nyilatkozataitól kellett tartania, hanem attól a propaganda-hadjárattól is, amelyet a Kelet-Németországot irányító szocialista rejim indított Bonn ellen. Kelet-Berlin folyamatosan azzal vádolta Adenauer rendszerét, hogy menedéket nyújt a háborús bűnösöknek, és melegágya a nácitlanítás elmaradásának. Globke személye a keletnémet államfajta kommunikációjában az el nem évülő náci bűnök szimbólumává vált. Ha a jeruzsálemi tárgyalóteremben az általa megfogalmazott faji jogszabályok és az Eichmann által végrehajtott deportálások közötti közvetlen kapcsolat hivatalosan is terítékre kerül, az helyrehozhatatlan politikai és nemzetközi sérülést okozott volna a Szövetségi Köztársaság imázsán.

A most kiadott dokumentumok bizonyítják, hogy a beépített ügynök révén Bonn gyakorlatilag kézben tartotta a védelem kommunikációját és az adatszolgáltatás iránya feletti ellenőrzést. Wechtenbruch jelenléte biztosította, hogy a védelem ne hivatkozzon olyan háttéranyagokra, amelyek Globkét vagy más magas rangú bonni bürokratákat hozhattak volna összefüggésbe a zsidóság elpusztítására szőtt tervvel. Servatius vezető védőügyvéd, bár valószínűleg sejthetett bizonyos politikai nyomásgyakorlást, a gyakorlatban nagyrészt asszisztensének tájékoztatásaira és előkészítő munkájára támaszkodott.

Klaus-Dietmar Henke kutatásai rávilágítanak a korai nyugatnémet államvezetés pragmatikus, sok esetben etikai határokat átlépő viselkedésére. A hidegháborús feszültségek közepette az Adenauer-kormányzat számára a stabilitás és a szövetségi struktúra védelme felülírta a múlt teljes körű és őszinte feltárásának igényét. A náci államigazgatás szakembereinek átemelése a demokratikus intézményekbe nem egyedi kilépés volt, hanem a rendszer működésének egyik alapfeltételeként kezelték azt abban az időszakban.

Dieter Wechtenbruch szerepe az Eichmann-per után évtizedekig homályban maradt. Az ügyvéd a tárgyalást követően visszatért a szövetségi állam mindennapi jogi gyakorlatához, és mélyen hallgatott a BND-nek végzett tevékenységéről. A most előkerült jelentések és ügynökakták azonban egyértelműen azonosítják a V-7461-es kódjelű információforrást. A levéltári tények alapján kijelenthető, hogy a nyugatnémet hírszerzés sikerrel teljesítette a kancellária feladatát: Eichmann-t elítélték és kivégezték, míg a bonni kormányzat kulcsfigurái sértetlenül vészelték át a század egyik legjelentősebb perét.

A történelmi feltárás hatása messze túllép az egykori titkosszolgálati akció puszta rekonstrukcióján. Az újonnan napvilágra került adatok világos képet adnak arról a szemléletről, amely a háború utáni Németországban a múlttal való szembenézést jellemezte. A politikai érdekek és a hidegháborús prioritások miatt a bonni vezetés a saját igazgatási apparátusának védelmét még egy nemzetközi súlyú háborús bűnös bírósági tárgyalása során is képes volt érvényesíteni, befolyásolva a jogi eljárás hátterét.