Térdcsontból nyert bizonyíték a karmelita életre
Nyári orvosszakértői elemzések csontelváltozásokat mutattak ki Lisieux-i Szent Teréz relikviáján. A vizsgálatok közvetlen kapcsolatot tárnak fel a rendi fohászok alatti fizikai megpróbáltatások, valamint az apáca szervezete között.
A normandiai Honfleur Sainte-Catherine-templomában őrzött vallási ereklye, Lisieux-i Szent Teréz egyik térdkalácsa került a modern paleopatológiai és orvosszakértői vizsgálatok középpontjába. Philippe Charlier francia igazságügyi orvos, antropológus és patológus vezetésével végzett tudományos elemzés eredményei a Joint Bone Spine című szakfolyóiratban láttak napvilágot. A kutatás során a szakemberek olyan szokatlan csontfelszíni elváltozásokat azonosítottak a maradványon, amelyek közvetlen betekintést engednek a fiatalon elhunyt karmelita apáca mindennapi életének fizikai megpróbáltatásaiba és szigorú vallási gyakorlatába.
A vizsgálat tárgyát képező csontmaradvány az apáca 1923-as exhumálásából származik, és jelenleg egy üvegből, valamint aranyozott fémből készült védőereklyetartóban pihen. A világosbarna színű, szilárd állapotban megőrződött térdkalács felszínén a szakértők sötétebb tónusú szervesanyag-nyomokat is megfigyeltek. A részletes radiológiai és morfológiai vizsgálatok során Charlier orvoscsapata a csont felső részén, pontosabban a négyfejű combizom ínjának tapadási pontján sajátos rendellenességeket mutatott ki. A szakirodalomban enthézopátiaként leírt elváltozások az inak és szalagok csontos tapadási helyén keletkező kóros átalakulásokat jelölik, amelyeket a képalkotó diagnosztikában fűrésztagszerű megjelenésük miatt patella tooth sign néven, vagyis a térdkalács fogazott elváltozásaként is emlegetnek.
Az orvosi megállapítások szerint az ilyen jellegű szöveti és csontszerkezeti módosulások a combizomcsoport tartós, krónikus túlterheléséből fakadnak. Ez a lelet különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy Teréz rendkívül fiatalon, mindössze huszonnégy éves korában hunyt el. A fiatal apácát a gümőkór, vagyis a tuberkulózis döntötte le a lábáról, és hosszas szenvedés után 1897. szeptember 30-án halt meg a lisieux-i karmelita kolostorban. Egy ennyire fiatal szervezet esetében az ízületi és csontrendszeri elhasználódás ilyen fokú jelenléte kizárja a természetes öregedési folyamatokat, így a kutatók keresni kezdték a háttérben meghúzódó egyéb okokat.
Philippe Charlier elemzése kizárta az egyéb olyan szisztematikus ízületi vagy reumatológiai megbetegedéseket, amelyek hasonló csontszöveti reakciót válthattak volna ki. Így a tudományos hipotézis a karmelita rend szigorú belső szabályzata által előírt, nap mint nap ismétlődő mozgássorok felé fordult. A szerzetesi életmód megkövetelte az intenzív és rendszeres térdelést, a folyamatos térdhajtásokat, valamint a padlóról történő egymás utáni felállásokat és újbóli leborulásokat. A naponta számtalanszor megismételt, órákon át tartó imádságos testtartás és a kemény felületeken végzett rituális mozdulatok a négyfejű combizom folyamatos feszülését eredményezték, ami az évek során állandó húzóhatást fejtett ki a térdkalács csontszövetére, végül mély nyomot hagyva a csontszerkezetben.
A szakértők hangsúlyozzák, hogy az elváltozások utólagos diagnózisnak és a látott jelek orvostörténeti értelmezésének tekinthetők, amelyeket nem lehet teljes bizonyossággal kizárólag egyetlen tevékenységhez kötni, ám a párhuzamok rendkívül meggyőzőek. Charlier rámutatott arra is, hogy a vallási és rituális gyakorlatok okozta csont- és ízületi károsodásokra korábbi régészeti leletek között is akad példa. Az időszámításunk szerinti első századból származó qumráni emberi maradványok vizsgálata során a kutatók már megfigyeltek hasonló leleteket, ahol a közösség tagjainak csontváza őrizte a sajátos testtartásokban végzett rendszeres imaformák fizikai hatásait.
A lisieux-i apáca térdkalácsának anatómiai vizsgálata rávilágít arra az elfeledett tényre, hogy a világszerte tisztelt szent, akit a rózsákról, a szobrokról és az Egy lélek története című önéletrajzi írásáról ismer a hívők közössége, hús-vér emberként élte le mindennapjait. Teréz úgynevezett kis útja nem elvont szellemi síkon valósult meg, valamint a kolostori lét nagyon is testi valóságában. Az imaórák, a fizikai munka, a csend, a zárt terekben való közlekedés, valamint a testet próbatétel elé állító imaformák mind hozzájárultak fizikai állapotának fokozatos romlásához.
Az apáca testi megpróbáltatásai élete utolsó hónapjaiban érték el a tetőpontot. A tuberkulózis előrehaladtával a szer szervezete teljesen kimerült, így utolsó heteit a kolostor gyengélkedőjében töltötte fekvőbetegként. A tüdőbetegség okozta fulladásos rohamok és a csontokat érintő elváltozások együttesen olyan fájdalmas végső szakaszt eredményeztek, amely még inkább kiemeli Teréz vállalt szenvedésének emberi dimenzióját. A modern orvostudományi eszközökkel végzett vizsgálat így egyaránt szolgáltat patológiai adatot, valamint ad tárgyi bizonyítékot a szerzetesi fegyelem és a személyes odaadás mélységéről.
A paleopatológia fejlődése az utóbbi években egyre gyakrabban teszi lehetővé a történelmi és vallási személyiségek maradványainak non-invazív, állagmegóvó vizsgálatát. A Honfleur templomában őrzött ereklye esetében a kutatók úgy tudtak mikroszkópos és radiológiai adatokat gyűjteni, hogy a szent maradványa semmilyen károsodást nem szenvedett. Ez a fajta tudományos megközelítés hidat képez a tárgyi valóság és a szellemi örökség között, felmutatva a történeti alakok mögött rejlő biológiai tényeket.
A vizsgálat publikálása a nemzetközi tudományos és egyházi közösségben egyaránt figyelmet keltett. A reumatológusok és igazságügyi orvosszakértők számára a lelet példaként szolgál arra, miként hagyhat nyomot egy speciális, életmódból fakadó terhelés a csontozaton. Az egyháztörténészek és a hívők számára pedig a térdkalácson azonosított elváltozások arra figyelmeztetnek, hogy a vallási elhivatottság és a lemondás nem elvonatkoztatott fogalmak, hanem a mindennapi fizikai létezésben megélt valóságok.
Teréz életének utolsó szakasza és a kolostorban végzett mindennapi feladatai szorosan összefüggtek a korabeli Franciaország vallási és társadalmi viszonyaival. A karmelita rend szigorú klausztúrája és a testi sanyargatás, valamint az állandó imádság hagyománya olyan környezetet teremtett, ahol a fizikai korlátok átlépése az egyéni spirituális fejlődés részének számított. A most napvilágra került orvosi adatok tükrében a fiatalon elhunyt apáca életútja még inkább megfoghatóvá válik a modern megfigyelő számára.
A csonttani elváltozások részletes feltárása új szempontokat ad a szentté avatási akták és a korabeli orvosi beszámolók újraértékeléséhez is. Teréz betegségének leírása a tizenkilencedik század végén elsősorban a tüdőtuberkulózis tüneteire koncentrált, miközben a mozgásszervi panaszok és az ízületi túlterhelés rejtve maradtak a kortárs orvosok előtt. A Philippe Charlier által elvégzett elemzés pótolja ezt a hiányt, és teljesebbé teszi a fiatal apáca kórtörténetét.
Az igazságügyi szakértő és csapata által alkalmazott módszertan a jövőben más egyházi ereklyék és történeti maradványok vizsgálatánál is alkalmazhatóvá válik. A csontozat mikrostruktúrájának és a tapadási pontok elváltozásainak elemzése olyan életmódbeli részleteket fedhet fel, amelyekről a írott források hallgatnak. Lisieux-i Szent Teréz esetében a tudomány igazolta, hogy a szerzetesi életmód fizikai lenyomata évszázadok múltán is pontosan kiolvasható a csontokból.