A terrorellenes harc 25 év után sem érhet véget

25 év telt el azóta, hogy az al-Kaida terroristái elrabolt utasszállító repülőgépeket vezettek a New York-i World Trade Center ikertornyaiba és a washingtoni Pentagon épületébe. A közel 3000 emberéletet követelő merényletsorozat pillanatok alatt zúzta szét a hidegháború utáni biztonságérzetet, és olyan események láncolatát indította el, amelyek a mai napig meghatározzák a nemzetközi politikát. A biztonsági szakemberek jelentős része azóta is éles határvonalat húz a 2001. szeptember 11. előtti és utáni korszak között. A határokon és a repülőtereken bevezetett szigorítások a mindennapi élet alapvető részévé váltak, a vízumfeltételek és a utazási korlátozások drasztikus szigorítása mellett. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, a híres NSA által kiépített globális megfigyelési rendszer korábban elképzelhetetlen méreteket öltött, miközben a politikai vezetés és az átlagpolgárok adatainak gyűjtése egyaránt mindennapossá vált.

A terrorellenes küzdelem nevében kiépített jogi és katonai intézményrendszer árnyoldalai gyorsan felszínre kerültek. Az Egyesült Államok által Kubában, Guantánamón kiépített fogolytábor, valamint az iraki internálótáborok rendszere a humanitárius jogok és az emberi jogi normák nyílt megtaposását jelentette. Ezzel párhuzamosan a korai közösségi médiumokban terjedő manipulatív információk és hamis hírek hatására az muzulmán közösségek elleni előítéletek korábban nem látott méreteket öltöttek a nyugati társadalmakban. A George W. Bush elnök által meghirdetett globális terrorellenes háború közvetlen katonai következményei megrázóak. A Brown Egyetem kutatóintézetének legfrissebb felmérései szerint a harci cselekmények közvetlenül mintegy egymillió ember halálához vezettek Irakban, Afganisztánban, Szíriában és Jemenben, köztük több mint négyszázharmincvatezer civil áldozatot követelve.

Amennyiben az elemzők az áldozatok számához hozzáadják a szétzúzott nemzetgazdaságok, az összeomlott egészségügyi rendszerek, az elpusztított infrastruktúra és a lakhatatlanná vált környezet miatti közvetett haláleseteket, a becsült áldozatszám eléri a négymillió-ötszázezer és négymillió-hétszázezer fő közötti tartományt. Ez a megrázó adat jól mutatja a katonai beavatkozások valódi társadalmi és humanitárius árát. A terrorizmuskutatók szerint a terrorellenes harc eredménye messze elmaradt a várakozásoktól, sőt bizonyos szempontból visszájára sült el. Edwin Bakker holland szakértő rávilágított arra a tényre, hogy a globális katonai fellépés a dzsihádizmus eszméjét még szélesebb körben terjesztette el. A 2001-es támadások felkerültek a globális politikai térképre, és a szélsőséges fegyvereseket bizonyos radikális körökben a klasszikus forradalmárokhoz hasonló kultikus figurákká emelték.

A holland rendőrség tudományos és kutatási részlegét vezető Bakker hangsúlyozza, hogy míg szeptember 11. katasztrofális csapás volt az Egyesült Államok számára, az azt követő negyedszázad katasztrofális időszakot hozott a muszlim világ számára. Ezzel párhuzamosan az amerikai társadalom valódi biztonsága nem növekedett a ráfordított hatalmas erőforrásokkal arányosan. A folyamat elsődleges gazdasági nyertese a védelmi és biztonsági iparág lett, amely dollárbilliókat kebelezett be az elmúlt két és fél évtizedben. Thomas Hegghammer, az Oxfordi Egyetem professzora szerint az al-Kaida legjelentősebb öröksége abban áll, hogy a szervezetnek sikerült tartósan beékelődnie az amerikai nemzetbiztonsági apparátus gondolkodásába. A szakértő rámutat, hogy az alapvetően inkompetens fegyveresekből álló csoport a hatalom és a stratégiai zsenialitás látszatát tudta fenntartani még akkor is, amikor belső szerkezete már régen darabjaira hullott.

A katonai és rendvédelmi megfigyelések szerint az al-Kaida mint központi szervezet a madridi vagy a londoni merényletek inspirálásán túl képtelen volt újabb, a 2001-eshez mérhető komplex akciót végrehajtani. Ennek oka a nyugati világban kiépített terrorrelenes bűnüldözés és elhárítás hatékonysága. A modern társadalmak bizonyos fokig megtanultak együtt élni a folyamatos fenyegetettséggel, ami gyengíti a terrorizmus legfőbb fegyverét, a lakosság szisztematikus megfélemlítését. Bakker meggyőződése szerint az al-Kaida kezdeti katonai meggyengítése után a helyes stratégia a titkosszolgálati együttműködésre és a célzott rendőri jelenlétre való átállás lett volna, elkerülve a nagyszabású közel-keleti katonai inváziókat.

Az iraki szárazföldi beavatkozás hatalmas stratégiai tévedésnek bizonyult. A politikai döntéshozók realitásérzékét felülírta az a kényszer, hogy minden egyes incidens után azonnali, látványos erődemonstrációt mutassanak a választóknak. A csendes, de hatékony elhárítási módszerek háttérbe szorultak, mivel azokat nem lehetett látványos televíziós képsorokkal értékesíteni a politikai piacon. Az al-Kaida katonai vereségét követően a mozgalom belső átalakuláson ment keresztül. Hegghammer megfogalmazásában az eredeti szervezetből két teljesen eltérő irányvonal alakult ki a nemzetközi küzdőtéren. Az egyik szárny felismerte, hogy a globális dzsihád hirdetése csupán pusztulást és teljes bukást hozott a helyi közösségekre.

A mérsékeltebb útra lépő csoportok belátták, hogy a nemzetközi közösség elfogadottságát csak a szélsőséges módszerek feladásával és a vállalhatóbb politikai jelenléttel lehet elérni. Ezzel szemben a másik irányvonalat a radikalizálódás és a brutális erőszak képviseli, amely a kíméletlen terrorban látja a fennmaradás egyetlen útját. Az Iszlám Állam 2014-es felemelkedése új fejezetet nyitott a globális erőszakhullámban. A szervezet profin felépített online propagandával toborzott fiatalokat a világ minden tájáról, miközben Irakban és Szíriában tömeges mészárlásokat hajtotta végre. Európában a párizsi, brüsszeli, nizzai és manchesteri merényletek ültették el a tartós félelmet.

Az Iszlám Állam területi elvesztése után a hangsúly a regionális hálózatokra tolódott át. A Khorasan tartománybeli ág az elmúlt időszakban többszáz halálos áldozatot követelő akciókat hajtott végre Moszkvában, Kabulban, valamint Iránban és Pakisztánban. Ázsia mellett Afrika vált a terrorcsoportok elsődleges működési területévé. Mali, Burkina Faso, Mozambik és Niger területén a terrorizmus egybefonódott a szervezett bűnözéssel és a határokon átnyúló csempészettel. Ezekben az államokban a hiányos rendvédelmi és titkosszolgálati struktúrák képtelenek gátat szabni a szélsőséges fegyveres csoportok terjeszkedésének.

A biztonságpolitikai elemzők évtizedek óta tartanak attól, hogy a terrorista csoportok kémiai, biológiai vagy atomfegyverekhez jutnak, ám ez a forgatókönyv eddig nem valósult meg. A komplex csapásmérési tervek és a csúcstechnológiák alkalmazása ugyanis sokkal több felderítési felületet ad a titkosszolgálatoknak, mint az egyszerű, egyéni akciók. Egy konyhakés vagy egy bérelt teherautó használata nagyságrendekkel nehezebben szűrhető ki, mint a veszélyes anyagok vagy a katonai drónok beszerzésére tett kísérletek. Bakker szerint a fő veszélyt nem a drónok terrorcélú felhasználása jelenti, hanem az, ha egyes államok nyíltan vagy burkoltan újra a terrorizmus szponzorálásának útjára lépnek.

A legnagyobb kihívást a fiatalok közösségi médián keresztüli radikalizációja jelenti. Az ellenőrizetlen algoritmusok és a jól felépített influenszer-technikák hatékonyan szólítják meg a jövőkép nélküli fiatalokat. A bűnözői életmód elemei, a küzdősportok világa és a vallási elkötelezettség összekapcsolása rendkívül veszélyes elegyet alkot a digitális térben. Az, hogy a digitális toborzásból kiindulva megismétlődhet-e egy újabb szeptember 11., kizárólag a deradikalizációs programok és a megelőző nemzetbiztonsági munka hatékonyságán múlik.