Óriásberuházások árnyékában menekül Marokkó fiatalsága

Szemérmetlenül nyúlik a magasba a daruk sora a forró síkság felett, ahol a szürke betonvázak már egyértelműen kirajzolják Marokkó legújabb stratégiai törekvéseit. Casablanca északkeleti határában gőzerővel épül a Grand Stade Hassan II, amelyet a világ legnagyobb futballstadionjának szánnak a tervezők. A lebegő, sivatagi sátorra emlékeztető tetőszerkezet alatt a helyi vezetés elképzelései szerint 115 ezer néző követheti majd a 2030-as labdarúgó-világbajnokság döntőjét. Az észak-afrikai ország egyetlen hatalmas építési területté változott: a Mohammed V. nemzetközi repülőtér új terminált kap, a több mint ötmilliós Casablanca köré új vasúti hálózatot fonnak, az afrikai kontinens leggyorsabb vonata, az Al Boraq pedig a világbajnokságra már Marrakeshig szállítja az utasokat. A több mint 300 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó villámvonat Rabat érintésével Tangerig fut a tengerparton, elhaladva a most átadott Moulay Hassan Stadion és a főváros új szimbóluma, a 250 méter magas Mohammed VI. Torony mellett.

A látványos fejlesztések és a modernizációs szuperlatívuszok mögött azonban komoly társadalmi feszültségek húzódnak meg. Több mint hetvenezer ember hagyta el hirtelen az országot, miután az interneten terjedő álhírek Ceuta spanyol exklávéja felé csábították őket. A menekülők túlnyomó többsége fiatal marokkói állampolgár volt, és a királyság újkori történetében még soha nem tapasztaltak ekkora léptékű, egyidejű elvándorlási hullámot. Míg Spanyolországban a ceutai határesemények a politikai közbeszéd legfőbb témájává váltak, Marokkóban teljes hallgatás kísérte a történteket a legalább 141 halálos áldozat ellenére. Sem VI. Mohammed király, sem a kormányfő nem szólalt meg nyilvánosan, a nemzetközi sajtó interjúkérelmei válasz nélkül maradtak. A parlamenti választási kampányban a tömeges menekülés háttérbe szorult, miközben a politikai elit figyelme kizárólag a 2030-as világbajnokság előkészületeire összpontosul.

A megmérettetés előtt álló parlament és a politikai pártok a valós társadalmi problémák helyett a vb-kormányzás kérdéseivel vannak elfoglalva. A miniszterelnöki tisztség legfőbb várományosa Fouzi Lekjaa, aki a költségvetési tárca vezetése mellett a Királyi Marokkói Labdarúgó-szövetség elnöke. Az egykori adóellenőr, aki kiváló kapcsolatokat ápol a nemzetközi sportdiplomáciában, a marokkói futball sikereinek fő építészeként ismert. A nemzeti válogatott negyedik lett a 2022-es világbajnokságon, megnyerte a 2026-os Afrika-kupát, és a 2026-os világbajnokságon egyetlen afrikai csapatként bejutott a negyeddöntőbe. Lekjaa a közelmúltban lépett be a monarchiapárti PAM soraiba, amelynek jó esélye van arra, hogy a legerősebb frakciót alakítsa ki a törvényhozásban.

A királyságban uralkodó gazdasági struktúra és a széles körben jelen lévő nepotizmus mély megosztottságot teremtett a társadalomban. A felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatal marokkóiak körében a munkanélküliség eléri a 40 százalékot, míg az átfogó munkaerőpiaci elemzések szerint a fiatalok közel fele állás nélküli, bizonytalan alkalmi munkákból él vagy teljesen kiszorult a munkaerőpiacról. A lakosság több mint 70 százaléka az informális gazdaságban dolgozik, a szakképzett munkaerő pedig elhagyja az országot. Az orvosok és az ápolók tömegesen vándorolnak Franciaországba, Kanadába és Németországba a jobb megélhetés reményében.

A társadalmi elégedetlenség hatására az állam új kórházakat épített Agadirban és Rabatban, ám ezekben az intézményekben szinte teljesen hiányzik a szakképzett személyzet. A korábbi demonstrációkat követően a biztonsági szervek határozottan léptek fel a tiltakozókkal szemben. Több mint ötezer embert tartóztattak le, köztük számos fiatalkorút. A független emberi jogi szervezetek adatai szerint mintegy hétszázan még mindig börtönben ülnek, néhányukat akár 15 éves szabadságvesztésre is ítélték. A nyilvános bírálatok elfojtása és a fokozott elektronikai megfigyelés miatt a kritikus hangok teljesen eltűntek a közterekről, ami tovább növeli a fiatalok elvágyódását. A hatósági szigor a kulturális élet szereplőit sem kíméli: Rabat repülőterén őrizetbe vették a fiatalok körében népszerű Mehdi Lyoubi rappert, aki hetek óta vizsgálati fogságban várja a tárgyalást az alkotmányos intézmények feltételezett megsértése miatt.

A jogvédő szervezetek működését szintén adminisztratív korlátozások nehezítik, több irodát bezártak, az utcákon pedig új megfigyelőpásztákat telepítettek. A civil szervezetek a hatósági nyomás ellenére független vizsgálatot követeltek a ceutai események ügyében, amire a kormány csak hetekkel később, egy diplomáciai jegyzékben reagált. Míg Spanyolországban a biztonsági erők esetleges mulasztásairól folyik a vita, Rabatban a Ceutában tartózkodó marokkóiak rossz bánásmódját kritizálták, és a nemzeti érzelmek felerősítésével igyekeztek érvényesíteni a két spanyol észak-afrikai exklávéra, Ceutára és Melillára megfogalmazott történelmi igényeket.

A tömeges menekülésről készült felvételek komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki, ami rontja az ország modern és sikeres képét. Marokkó Spanyolországgal és Portugáliával közösen rendezi meg a 2030-as világbajnokságot, ám a spanyol közvélemény túlnyomó többsége Rabatot teszi felelőssé a ceutai rohamért, és sokan elutasítják a közös rendezés gondolatát. A jelenlegi kormányfő, Aziz Akhannouch az ország egyik legtehetősebb üzletembere, akinek vagyona a királyi családéval vetekszik. A társadalmi feszültségek idején a lakossági elégedetlenség elsősorban ellene irányult, mivel a szűk elit gazdagodása éles ellentétben áll a bérlési és megélhetési gondokkal küzdő fiatalok helyzetével. Marokkóban hárommillió olyan fiatal él, aki sem nem tanul, sem nem dolgozik, a központi vezetés prioritásai azonban a gigaberuházásokra összpontosulnak.

A független értelmiségiek és írók hangsúlyozzák, hogy a királyságnak a látványos sportprojektek helyett valódi szociális kormánymegoldásokra lenne szüksége. A havi 300 euró alatti átlagkereset azt az üzenetet közvetíti a fiatal generáció számára, hogy a munkájuk és a jelenlétük értéktelen a rendszer számára. A hazai gazdasági és politikai elit a saját hatalmi pozícióinak védelmével van elfoglalva, miközben az életerős fiatalok életük kockáztatásával próbálnak átjutni a spanyol határon. A szakértők rámutatnak arra, hogy hiba a türelmetlen generációt kizárólag közrendészeti problémaként kezelni, hiszen ők jelentenék az ország jövőbeli humán tőkéjét.

Marokkó többsebességes fejlődést mutat. A gazdasági növekedés eléri az 5 százalékot, Rabat központja a luxusszállodákkal, a zsúfolt éttermekkel és az elegáns rezidenciákkal a golfállamok világát idézi. Ezzel párhuzamosan a csillogó negyedektől alig néhány utcányira szegényes körülmények között élő árusok kínálják portékáikat, miközben az ingatlanfejlesztések miatt egész szegénynegyedeket bontanak le Casablanca és Rabat tengerparti részein. Több mint tízezer épületet dobtak le a földig, és körülbelül 13 ezer családot költöztettek ki a felértékelődött városi övezetekből.

A dinamikusan fejlődő tengerparti agglomerációktól távolodva teljesen más kép tárul az ember elé. A szárazföld belsejében lévő vidék elmaradott, hiányoznak a kiépített utak, az iskolák és a megfelelő egészségügyi ellátás. A lakosság többsége mezőgazdaságból él, amelyet az elhúzódó szárazság és a magas hőmérséklet súlyosan károsít. A klímaváltozás következtében évente mintegy 100 ezer munkahely szűnik meg az agrárágazatban. A Tanger és Casablanca környékén működő autógyárak nem tudnak elegendő új álláshelyet teremteni a kieső kapacitások pótlására, ráadásul az iparban alkalmazott automatizáció és a robotok jelenléte korlátozza a fizikai munkaerő iránti keresletet.

Az autóipari kezdő fizetések alig haladják meg a 320 eurós havi minimálbért, ami a spanyolországi bérszintnek mindössze negyede. Ez az összeg az osztrák vagy spanyol megélhetési költségekhez képest a lakásbérletre sem elegendő a marokkói nagyvárosokban. A gazdasági növekedésből csak egy szűk réteg részesül, és a középosztálybeli fiatalok sem tudnak előrelépni. A társadalmi mobilitás megtorpanása miatt sokan merev kasztrendszerről beszélnek, ahol családi kapcsolatok és protekció nélkül szinte lehetetlen jó munkahelyhez vagy egyetemi pozíciókhoz jutni. A fejlődéssel és az oktatási szint emelkedésével az elvárások megnőttek, a lehetőségek szűkössége azonban tartós frusztrációt szül, ami Ceuta példáján keresztül tömeges elvágyódási hullámban csapódott le.