Öt iráni tankert semmisített meg az amerikai hadsereg

Az amerikai hadsereg öt iráni nyersolajszállító hajót támadott meg és tett használhatatlanná a Perzsa-öböl térségében, új szintre emelve a hat hónapja tartó amerikai–iráni háború gazdasági hadviselését. A Középső Parancsnokság közlése szerint a személyzeteket a csapások előtt felszólították a hajók elhagyására. A nyilvánosságra hozott felvételeken rakéták csapódnak a tankerek gépházának környékére. Washington szerint az akció válasz volt arra, hogy az iráni Forradalmi Gárda az elmúlt két napban kétszer ballisztikus rakétákkal próbált eltalálni egy amerikai hadihajót.

Teherán órákon belül reagált. Iráni rakéták amerikai katonai létesítményeket támadtak Jordániában, és a térség több országában ismét magasabb készültséget rendeltek el. Az Egyesült Államok és Irán közötti konfliktus így egyre erősebben összekapcsolja a tengeri szállítás, az olajexport és a katonai célpontok elleni csapások világát. A korábbi hónapokban Washington elsősorban iráni nukleáris, rakéta- és katonai infrastruktúrát támadott, most azonban a nyersolaj szállítására használt eszközök közvetlen megsemmisítése is a hadjárat részévé vált.

Az amerikai stratégia célja könnyen felismerhető. Irán állami bevételeinek jelentős része továbbra is az energiahordozók exportjából származik, még akkor is, ha a szankciók miatt a kereskedelem jelentős része közvetítőkön, kedvezményekkel és bonyolult szállítási láncokon keresztül zajlik. Ha az Egyesült Államok fizikailag is csökkenti a rendelkezésre álló tankerflottát, Teheránnak egyre nehezebb és drágább lesz eljuttatnia olaját a vevőkhöz.

A módszer ugyanakkor komoly kockázatokat hordoz. A Perzsa-öbölből induló hajóforgalom jelentős része a Hormuzi-szoroson halad át, amelyen békeidőben a világ olajellátásának nagyjából ötöde jutott keresztül. A térségben működő kereskedelmi hajók biztosítási költsége már az elmúlt hónapokban meredeken emelkedett. A tankerek elleni közvetlen támadások tovább növelhetik a háborús kockázati felárat, és olyan hajótulajdonosokat is távol tarthatnak, amelyek egyébként nem kapcsolódnak Iránhoz.

A piac azonnal reagált. A Brent ára szerda hajnalra ismét száz dollár közelébe emelkedett. A drágulást az iráni tankerflotta elleni amerikai akció mellett a jemeni húszik szaúdi célpontok elleni új támadásai is erősítették. A kereskedők már nem néhány napos zavar lehetőségét árazzák, hanem azt, hogy a Közel-Kelet olajexportjának egy része hosszabb időre bizonytalanná válhat.

Az iráni válaszcsapások katonailag azt mutatják, hogy Teherán rakétakészleteit a hónapokon át tartó amerikai és izraeli támadások sem számolták fel. A Forradalmi Gárda továbbra is képes amerikai hadihajókat és szárazföldi bázisokat célba venni. Az elfogórendszerek sok támadást megállítanak, de minden új hullám jelentős készleteket emészt fel, és egyetlen sikeres találat is súlyos politikai következményekkel járhat Washington számára.

A jordániai amerikai jelenlét különösen érzékeny. Jordánia az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti biztonsági partnere, miközben saját közvéleményében erős az ellenérzés a regionális háború kiszélesedésével szemben. Ha az iráni támadások rendszeressé válnak, Ammánnak egyszerre kell fenntartania washingtoni szövetségét és kezelnie a belpolitikai nyomást.

A tankerháború a nemzetközi jog szempontjából is egyre több vitát vet fel. Az Egyesült Államok az iráni hajókat a háborús erőfeszítés gazdasági eszközeinek tekinti, Teherán viszont kereskedelmi hajózás elleni támadásként írja le az akciókat. A konfliktusban részt nem vevő országok számára különösen fontos, hogy a hadműveletek ne terjedjenek át a nemzetközi kereskedelmi útvonalak egészére.

Kína helyzete is meghatározó. Peking az iráni olaj egyik legfontosabb vásárlója, és a szankciós rendszer ellenére hosszú ideje jelentős mennyiséget vesz át. Az amerikai hadjárat ezért közvetve a kínai energiaellátásra és a kínai–amerikai kapcsolatokra is hat. Washingtonnak mérlegelnie kell, milyen mértékben akarja akadályozni az iráni exportot anélkül, hogy újabb súlyos kereskedelmi konfliktust idézne elő Pekinggel.

A Perzsa-öböl arab monarchiái sem szemlélhetik kívülállóként a fejleményeket. Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek exportja ugyanazon a tengeri térségen keresztül zajlik. A hajózás tartós veszélyeztetése saját bevételeiket és infrastruktúrájukat is fenyegeti. Rijád számára a helyzetet tovább nehezíti, hogy a jemeni húszik ismét közvetlenül szaúdi olajlétesítményeket támadnak.

Az Egyesült Államok számára a háború belpolitikai ára is növekszik. Donald Trump korábban gyors eredményt ígért, a konfliktus azonban fél éve tart, és az olaj drágulása az amerikai benzinkutakon is érezhető. A novemberi kongresszusi választások közeledtével a republikánusok számára kellemetlen lehet, ha a választók a közel-keleti hadjáratot a megélhetési költségek emelkedésével kapcsolják össze.

Európa szintén kiszolgáltatott a következményeknek. Az orosz energiahordozók visszaszorítása óta az unió nagyobb mértékben támaszkodik a globális olaj- és LNG-piacra. A Perzsa-öbölben kialakuló tartós zavar az üzemanyagárak mellett a földgáz árát is növelheti, különösen akkor, ha a katari LNG-szállítások nehezebbé válnak.

Magyarországon a hatás elsőként a benzin és a dízel árában, majd a fuvarozási és termelési költségekben jelenhet meg. A hazai üzemanyagárakat a forint árfolyama, az adók és a finomítói marzsok is alakítják, de a közel százdolláros Brent tartós fennmaradását a magyar piac sem tudja kivédeni. A magasabb energiaár újra erősítheti az inflációt, ami a jegybank és a költségvetés mozgásterét is szűkítheti.

A mostani öt tanker megsemmisítése ezért jóval több egy újabb katonai epizódnál. Washington közvetlenül az iráni olajexport fizikai képességét támadja, Teherán pedig amerikai katonai célpontokra mér válaszcsapásokat. Minél tovább tart ez a kölcsönös nyomásgyakorlás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a háború árát a világ többi része is magasabb energiaárakban és bizonytalanabb szállítási útvonalakban fizeti meg.