Katasztrófa Nepálban: megroppant a himalájai energiaóriás

Hatalmas pusztítást végzett a Nepál északi, Kínával határos hegyvidéki völgyeiben lezúduló szörnyű villámárvíz, amely szinte teljesen maga alá temette a Trishuli folyó menti településeket és az ott működő infrastruktúrát. A tragédia sorozatos áradásokkal és iszaplavinákkal sújtotta a magashegyi falvakat, ahol a lakosok és az ipari létesítmények dolgozói szinte semmilyen előzetes figyelmeztetést nem kaptak a pusztító víztömeg érkezéséről. Az áldozatok száma a legfrissebb hivatalos adatok szerint már meghaladta az ezerháromszázat, miközben ötezernél is több embert továbbra is eltűntként tartanak számon. Az áradás hátterében a kutatók feltételezése szerint egy magaslati gleccserleszakadás vagy jéglavina áll, amely ideiglenesen eltorlaszolta a folyómedret, majd a hatalmas nyomás alatt átszakadó természetes gát végzetes hidraulikai hullámot indított el a szűk szurdokvölgyekben.

A katasztrófa sújtotta Devighat faluból származó Sarada Karanjit tragikus körülményekről számolt be. Elmondása szerint a Trishuli folyó felső szakaszán fekvő otthonuk a tetőig megtelt törmelékkel, iszappal és sziklákkal, így a család számára a ház lakhatatlanná vált. A nő és férje mindössze a rajtuk lévő ruhákat tudta megmenteni a pusztító áradat elől. Gyógyszerekre lenne szükségük a mindennapi megélhetéshez, azonban egyetlen rúpiájuk sem maradt a gyorsan lezajló tragédiát követően. A család most a hatóságok által felállított állami szükség szálláson él, ahol az országos segítségnyújtási kapacitások gyors kimerülése miatt bizonytalan a hosszú távú ellátásuk.

Nepál-szerte tízmilliós nagyságrendű népesség követi figyelemmel a tragédiát, hiszen sok tízezer ember vált földönfutóvá a mostani áradások következtében. A katasztrófavédelem legfrissebb összesítése alapján a megerősített halálos áldozatok száma a régióban rendkívül magas, miközben a kiterjedt kutatási műveleteket nehezíti, hogy teljes települések, utak, hidak és energetikai létesítmények váltak a földdel egyenlővé. A nepáli kormány előzetes számításai szerint a helyreállítási munkálatok költsége eléri az ötmilliárd dollárt. Ez az óriási összeg az ország éves gazdasági teljesítményének mintegy egytizedét teszi ki, ami elképesztő terhet jelent a szegény, hegyvidéki állam számára, amely mindmáig nem tudta teljesen kiheverni a 2015-ös pusztító földrengés okozta károkat.

Sarada Karanjit emlékeztetett arra, hogy családja 35 éve élt Devighatban, de az otthonukat mindössze öt évvel ezelőtt tudták újraépíteni, miután a korábbi földrengés teljesen megsemmisítette az előző házukat. A férje tíz éven át végzett kemény fizikai munkát külföldön a család fenntartása érdekében, miközben az asszony kisboltot működtetett a helyi megélhetés támogatására. Az új épületre felvett hiteleket a mai napig törlesztik, miközben a vagyontárgyaik és a házuk megsemmisülésével ismét a nulláról kell újrakezdeniük az életüket.

A helyi közigazgatás számára rendkívüli erőfeszítést jelent a hajléktalanná vált családok alapvető ellátásának biztosítása. Uttargaya község elöljárója, Madhav Prasad Aryal elmondta, hogy a körzetükben több száz család veszítette el lakóhelyét az áradat következtében, és a túlélőket ideiglenesen helyi iskolákban helyezték el. Rasuwa kerületét már a 2015-ös földrengés is súlyosan érintette, így néhány család azóta is szükség szállásokon tengődött. Most a teljes települést elmosta a víz, és senki nem tudja pontosan felbecsülni, hányan vesztették életüket a hömpölygő áradatban.

Egyedül Uttargaya község területén 550 embert tartanak nyilván eltűntként. Az elöljáró kiemelte, hogy embereket, házakat és művelhető földeket veszítettek el a hegyvidéki térségben, így a legnagyobb kihívást a hosszú távú újjáépítés jelenti. Az első napokban számottevő támogatást kaptak a segélyszervezetektől, egyes mentőcsapatok a megrongálódott utak ellenére 15 órás utazással érkeztek meg a fővárosból, Katmanduból. A jövőbeli kilátások azonban teljesen tisztázatlanok a lakosság számára.

Miután az áradás több tucat kilométeres szakaszon teljesen megsemmisítette az úthálózatot és a hidakat, a Trishuli-völgy számos települése kizárólag légi úton érhető el. A hadsereg és a magánvállalatok tucatnyi helikoptere folyamatosan repül a szűk völgyben a katasztrófa óta, hogy létszükségleti cikkeket szállítson a zárt területekre, és kimentse a túlélőket. A sérülteket főként a katmandui kórházakba szállítják, míg a többieket a völgy alacsonyabban fekvő részein kialakított átmeneti táborokba viszik.

A túlélők jelentős része teljesen tanácstalan a folytatást illetően. Az utak megtisztításához és a törmelék eltávolításához súlyos munkagépek hiányoznak a hegyvidéki térségben. Számos olyan épületet is vastag iszapréteg borít, amelyet az áradat nem rombolt le teljesen. Egyes lakosok saját erőből próbálják megtisztítani az ingatlanjaikat, ám a folyó menti falvak többsége elnéptelenedett, mivel áram-, víz- és útcsatlakozás nélkül a normális élet fenntartása lehetetlenné vált. Több települést végleg át kell költöztetni egy biztonságosabb helyre, mert a folyó közvetlen közelsége tartós életveszélyt jelent.

A villámárvíz súlyos csapást mért a nepáli energiaágazatra is. Az ország évek óta masszívan fejlesztette a vízerőmű-kapacitásait, és jelenleg 197 erőtlen építmény üzemel országszerte, miközben további több száz projekt engedélyezési vagy tervezési fázisban van. Az állam célja az volt, hogy egy évtizeden belül több mint duplájára növelje a vízi energiatermelést, amelyhez több tízmilliárd dolláros beruházási programot dolgoztak ki. A Himalája meredek, szűk völgyei kiválóan alkalmasak az áramtermelésre, ám a földrengések, a földcsuszamlások és a hirtelen áradások miatt a magashegyi építkezések folyamatos kockázatot hordoznak magukban.

A Trishuli-völgy az egyik kiemelt energetikai folyosónak számított az országban. A pusztító áradat során 12 erőművi létesítmény rongálódott meg vagy semmisült meg teljesen Rasuwa és Nuwakot kerületekben. A nepáli független áramtermelők szövetségének tájékoztatása szerint a megrongálódott létesítmények közül nyolc már kereskedelmi üzemben működött, négy pedig építés alatt állt. Ez a fejlemény óriási veszteséget jelent az országos energiaszektornak, mivel a megsemmisült projektek nemcsak a hazai hálózatot látták el villamos energiával, hanem jelentős exportot bonyolítottak le a szomszédos India irányába.

Nepál ambiciózus energiapolitikai céljai komoly veszélybe kerültek a vízerőművekben keletkezett infrastruktúra-károk miatt. A hirtelen lezúduló áradat következtében mintegy ötszáz megawattnyi termelőkapacitás esett ki a hálózatból, ami a nepáli teljes beépített teljesítmény számottevő hányadát teszi ki. Ezen felül több száz mérnök és munkás tűnt el a helyszíneken, akik a katasztrófa pillanatában a vízerőművekben és a kapcsolódó építkezéseken dolgoztak. Különösen drámai a helyzet az Upper Trishuli-1 erőműnél, ahol több száz munkás sorsa továbbra is tisztázatlan, köztük számos külföldi állampolgáré.

A hatóságok feltételezése szerint a hiányzó munkások jelentős része a földalatti alagutakban és a mélyben fekvő géptermekben rekedt. Az elmúlt napokban a mentőcsapatok megfeszített munkával három munkást tudtak kimenteni az egyik erőmű alagútrendszeréből, ami reményt ad a hozzátartozóknak arra, hogy további eltűnteket találhatnak életben a mélyben fekvő járatokban. Szombaton egy 64 éves nőt is sikerült kiszabadítani a folyó partján álló, szinte teljesen eltemetett házából. A hetek múlásával azonban folyamatosan csökken az esélye annak, hogy a több ezer eltűnt személy közül újabb túlélőket találjanak, és sok család számára még a végső búcsú lehetősége sem adatik meg, mert a holttestek sem kerülnek elő az iszaptengerből.

A helyi hagyományoknak megfelelően sok családban már megkezdődtek a gyászszertartások. Tika Kumari Dhakal elmondta, hogy a nyolcadik napon elkezdték elvégezni a szertartásokat a férje emlékére, aki napszámosként dolgozott a nepáli-kínai határátkelőnél, ahová az első áradási hullám becsapódott. A férfi volt a család egyetlen kenyérkeresője, az asszony pedig korábban feladta az egészségügyi központban betöltött állását a második gyermekük születésekor. A nő most kétségbeesetten aggódik két kislánya jövője és taníttatása miatt. A legkisebb gyermek mindössze kétéves, és alig látta az édesapját. Az asszony utoljára a katasztrófa előtti estén beszélt telefonon a férjével, amikor megszokott hétköznapi dolgokról váltottak szót. Ha tudta volna, hogy az lesz az utolsó beszélgetésük, bizonyosan nem tette volna le ilyen hamar a telefont.