Kényelmessé vált a várakozás az uniós előszobában

Sokakban felmerül a kérdés az izlandi fejleményeket látva, hogy miért nem vágyik egy északi állam a teljes jogú európai uniós tagságra, amellyel saját szavazati jogot kapna a brüsszeli Tanácsban, továbbá biztosíthatna magának egy biztosi helyet és képviselőket az Európai Parlamentben. A csatlakozási tárgyalások újrafelvételéről tartott népszavazáson a választók többsége, pontosan 52,8 százaléka mondott nemet a folyamat elindítására. A döntést követően nemcsak a brüsszeli intézmények falai között alakult ki kijózanító hangulat. A kontinens egységesülési folyamata a jelek szerint korántsem bizonyul annyira magától értetődő és vonzó sikerútvonalnak, mint ahogyan azt a belga fővárosban szeretik feltételezni, különösen a Washingtonból, Moszkvából és Pekingből érkező geopolitikai kihívások árnyékában.

A folyamatok pontosabb elemzése után azonban akár az ellentétes következtetésre is el lehet jutni. Felvetődik ugyanis a kérdés, miért vállalná egy kormányfő azt a folyamatos tehertételt, hogy egy tagállam képviselőjeként rendszeresen Brüsszelbe repüljön olyan szabályok megalkotásában közreműködni, amelyek népszerűsége az otthoni választók körében meglehetősen korlátozott. Reálpolitikai szempontból kifizetődőbbnek bizonyulhat a formális tagságról való lemondás, miközben az érintett ország igyekszik a rendszer minél több előnyét kiharcolni magának. Ezt a stratégiát egy olyan tehetős állam, mint Izland, Norvégia vagy Liechtenstein könnyedén megvalósíthatja az Európai Gazdasági Térség keretein belül. Hasonló utat jár be Svájc is a maga bonyolult, ám végső soron alternatíva nélküli kétoldalú megállapodási rendszerével. Egy szegényebb tagjelölt ország pedig azzal fordíthatja meg a helyzetet, hogy ahelyett, hogy a felvétel elhúzódása miatt panaszkodna, lelkesen támogatja a fokozatos integrációt célzó uniós elképzeléseket.

A népszavazás másnapján Kristrún Frostadóttir izlandi miniszterelnök egyértelmű tanulságként fogalmazta meg, hogy az állampolgárok alapvetően elégedettek az Európai Gazdasági Térségről szóló egyezménnyel. Az izlandiak többségének tehát tökéletesen megfelel az a status quo, hogy az Európai Gazdasági Térségen keresztül elérik az unió belső piacát, részt vesznek a kiválasztott uniós programokban, élvezik a schengeni övezet adta előnyöket, s ezért pénzügyi hozzájárulást utalnak Brüsszelbe, miközben nem vesznek részt az ott érvényes törvények elfogadásában.

Ez a hozzáállás első hallásra furcsának tűnhet. Tény, hogy önként alávetni magát egy ország olyan szabályoknak, amelyek megformálásába nincs beleszólása, nem mindennapi döntés. Ez az álláspont a közelmúltban még két olyan, egyébként egymással kevéssé szimpatizáló balkáni vezetőt is egységbe kovácsolt, mint Edi Rama albán miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb elnök. A két politikus a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent közös cikkében amellett érvelt, hogy a felkészült tagjelölt országok számára fel kell gyorsítani a belső piachoz és a schengeni övezethez való csatlakozást. Érvelésük szerint ez közvetlen előnyöket hozna a polgároknak, erősítené az Európai Unió pozícióit, miközben nem terhelné az uniós döntéshozatali architektúrát és nem bontaná meg a meglévő intézményi egyensúlyt.

Itt azonban nem csupán arról lenne szó, hogy felgyorsul az integráció abban a két politikai dimenzióban, amely Albánia és Szerbia számára a leginkább vonzó. Ez egyben a leállítását is jelentené mindazon egyéb tényezőknek, amelyek egy valódi uniós tagságot meghatároznak. Kimaradna a jogállamiság szigorú számonkérése, a korrupció elleni küzdelem követelménye vagy az euró bevezetése. Mindezek ugyanis olyan kényelmetlen reformokat tennének kötelezővé, amelyek végén a hatalmon lévők akár a saját pozíciójukat veszélyeztetnék. A valódi demokrácia lényege pontosan az a ígéret, hogy a következő választás eredménye eltérhet a korábbitól. Az autoriter hajlamú politikusoknak pedig ebben a forgatókönyvben aligha van érdekük.

Ebből a szempontból az Európai Uniónak óvatosnak kell lennie, nehogy a fokozatos integráció előszobája túlságosan kényelmessé váljon a várakozók számára. Az összes jelenlegi tagjelölt országot összeköti az a sajátosság, hogy politikai rendszerük sebezhető, népgazdaságuk pedig nem mutat elégséges rezilienciát. A csatlakozási folyamat eddig katalizátorként szolgált azokhoz a szerkezeti reformokhoz, amelyek egyébként is elkerülhetetlenek lettek volna, s amelyeket a sikeres teljesítés esetén brüsszeli agrár- és kohéziós támogatásokkal édesítettek meg.

Ezek a megfontolások komolyan foglalkoztatják az Európai Bizottságot. A brüsszeli testületben Ursula von der Leyen elnök és Marta Kos bővítésért felelős biztos terjeszti elő a csatlakozás előtti szakpolitikai felülvizsgálatokat. Ezek a dokumentumok azokat a belső reformokat tartalmazzák, amelyeket magának az Európai Uniónak kell végrehajtania ahhoz, hogy felkészüljön a lehetséges új tagok fogadására.

A vizsgálat kiterjed a biztosok leendő számára, az agrár- és kohéziós politikára várhatóan nehezedő hatásokra, valamint arra a kérdésre is, miként lehet a fokozatos integrációt a teljes jogú tagság valódi alternatívájaként beemelni a köztudatba. Az Európai Unió ezen házi feladatai elengedhetetlenek ahhoz, hogy a közösség készen álljon a bővülésre, feltéve, hogy a teljes jogú tagság a politikai valóságban megőrzi még vonzerejét.

Izland esetében a visszautasítás hátterében a halászati jogok feletti nemzeti szuverenitás megőrzése és a gazdasági önállóság védelme állt. A szigetország lakossága úgy ítélte meg, hogy a belső piachoz való hozzáférés jelenlegi formája elegendő védőhálót és üzleti lehetőséget biztosít anélkül, hogy alávetnék magukat a brüsszeli agrármegállapodásoknak és a közös halászati politikának. Az izlandi elutasítás mintaként szolgálhat más olyan európai államok számára is, amelyek vonakodnak a nemzeti hatáskörök átadásától.

A balkáni államok esetében ezzel szemben a fokozatos integráció felajánlása azt a veszélyt hordozza magában, hogy az érintett országok kormánya elkötelezettség nélkül élvezheti a gazdasági előnyöket. Amennyiben a vámunió és a belső piaci nyitás megtörténik anélkül, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségét és a demokratikus fékek rendszerét kikényszerítenék, az Európai Unió maga finanszírozhatja a határainál kiépülő autokratikus rendszereket. A brüsszeli döntéshozóknak mérlegelniük kell, hogy a féloldalas integrációs modellek nem gyengítik-e meg hosszú távon a közösség értékközösség jellegét.

A várakozási stratégia átalakulása a meglévő tagállamok számára is tanulságokkal szolgál. A belső reformok elmaradása és a bővítési döntések folyamatos halogatása elmélyítette a bizalmatlanságot a tagjelöltekben, ami arra ösztönzi őket, hogy alternatív partnerségeket keressenek. A globális szereplők jelenléte a Nyugat-Balkánon és az északi térségben fokozódik, így az uniós integráció hagyományos vonzereje már nem tekinthető magától értetődő alapvetésnek. A brüsszeli intézményeknek tisztázniuk kell, hogy a fokozatos közeledés valóban a tagsághoz vezető lépcsőfokot jelenti-e, vagy csupán egy kényelmes parkolópályát a végleges döntések elkerülésére.