Atlanti fordulat: Észak-Amerika és Európa új szövetsége

Az észak-atlanti térség geopolitikai térképe olyan mértékű átalakuláson megy keresztül, amelyre a második világháború óta nem volt példa. Kanada és az Európai Unió diplomáciai testületei hónapok óta dolgoznak egy olyan átfogó megállapodásrendszeren, amely a kereskedelemtől a védelmi iparon át az arktikus biztonságig teljesen új alapokra helyezi a két fél kapcsolatát. Az áttörést jelentő együttműködés főbb körvonalait Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlament előtti éves értékelő beszédében tervezi részletezni, miközben az esemény kiemelt díszvendége maga Mark Carney kanadai miniszterelnök. A kanadai kormányfő külön beszédbe foglalva fejti ki az Európai Unió törvényhozói előtt, hogy a transzatlanti szövetségi rendszer új pillérét miként szándékoznak felépíteni. A tárgyalásokhoz közel álló források egybehangzó értesülései alapján a felek a lehető legmélyebb jogi és stratégiai köteléket alakítják ki, kihasználva a teljes intézményi mozgásteret.

A kanadai-európai közeledés mozgatórugója elsősorban az a gyökeres változás, amely a washingtoni külpolitikában ment végbe. A határozott védővámok, a gazdasági nyomásgyakorlás és az arktikus térséget érintő korábbi megnyilvánulások felszínre hozták mind Ottawa, mind Brüsszel számára, hogy a hagyományos védelmi és kereskedelmi függőségek jelentős kockázatot hordoznak. Mark Carney a világpolitikai folyamatokról szólva kijelentette, hogy a korábbi szabályalapú nemzetközi rend ebben a formájában megszűnt működni, ezért a középhatalmaknak és a hasonló értékrendet valló közösségeknek saját maguknak kell kiépíteniük a védelmi és gazdasági garanciákat. Kanada számára az amerikai piactól való egyoldalú függőség megszüntetése nem egy másodlagos terv, hanem a nemzeti szuverenitás megőrzésének legfőbb eszköze. A kanadai hadiipari költések szerkezete radikálisan megváltozott: a korábbi évtizedekkel ellentétben Ottawa már nem a washingtoni védelmi beszállítókat részesíti kizárólagos előnyben, hanem saját és európai kapacitások kiépítését finanszírozza.

Bár Kanada teljes jogú EU-tagsága jogilag kizárt, hiszen az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke alapján csak európai állam nyújthat be csatlakozási kérelmet, a felek a tagságon kívüli legszorosabb integrációt valósítják meg. Az Európai Külkapcsolati Tanács elemzései rávilágítanak arra, hogy az európai döntéshozóknak el kell szakadniuk a korábbi berögződésektől, amelyek szigorú éles határt húztak a tagállamok és a harmadik országok között. A védelem és a hadiipar területén meglévő amerikai kiszolgáltatottság visszaszorítása érdekében a kulcsfontosságú szövetségesek, mint Kanada, Nagy-Britannia, Norvégia vagy Ukrajna bevonása elengedhetetlen az európai biztonsági architektúra fenntartásához. Ennek a pragmatikus megközelítésnek az első kézzelfogható lépései már látszanak: Ottawa harmadik országgá válva kapcsolódott be a tagállamok közötti katonai mobilitási projektbe, a hadiipari beszerzések finanszírozására létrehozott Safe programnak pedig az első olyan nem európai tagja lett, amely teljes jogú hozzáférést kapott az uniós hitelekből megvalósuló fejlesztésekhez.

A kétoldalú katonai és ipari kapcsolatok mélyülése a gyakorlati megrendelések szintjén is megmutatkozik. A Kanadai Királyi Haditengerészet nagyszabású tengeralattjáró-flotta modernizációs programját európai gyártóra bízta, 12 új egység megépítését rendelve meg a ThyssenKrupp hadiipari vállalattól. Emellett az északi sarki jelenlét megerősítéséhez szükséges jégtörő hajókat finn hajógyárakban készíttetik el, miközben a légierő fejlesztésénél az amerikai gyártású harci repülők vásárlása helyett a svéd fejlesztésű Gripen típusok rendszerbe állítását mérlegelik. A kanadai kormányzat határozott szándéka, hogy a védelmi költségvetés túlnyomó részét a hazai és az európai hadiipari szektorban tartsa, megszüntetve a korábbi évtizedek automatikus amerikai megrendeléseit. A hadiipari integráció mellett a mesterséges intelligencia fejlesztése, a biztonságos beszállítói láncok kiépítése és a kritikus nyersanyagok kitermelése képezi az új stratégiai partnerség gerincét.

A gazdasági és kereskedelmi szálak megerősítése ugyanakkor komoly kompromisszumos munkát igényel a tagállamok részéről is. Noha a 2017 óta ideiglenesen hatályban lévő szabadkereskedelmi megállapodás, a CETA jelentősen növelte a kétoldalú áruforgalmat, a szerződés teljes körű ratifikációja a mai napig nem zárult le teljesen az uniós tagállamok parlamentjeiben. Az új védelmi és biztonsági keretmegállapodás célja pontosan az, hogy a meglévő kereskedelmi akadályokat áthidalva olyan közvetlen együttműködést hozzon létre, amely nem ütközik az egyes tagállami vétókba, mégis maximális hozzáférést biztosít az egységes piachoz és a közös fejlesztési alapokhoz. A felek a csendes-óceáni térség nagy kereskedelmi tömbjeivel is igyekeznek összehangolni lépéseiket, tekintettel arra, hogy Kanada meghatározó tagja a csendes-óceáni partnerségnek, ahol az Európai Unió megfigyelői státusz megszerzésére törekszik.

Kanada felértékelődése az európai biztonságpolitikai gondolkodásban szorosan összefügg az arktikus térség katonapolitikai jelentőségének növekedésével. Az Északi-sarki területek feletti felügyelet, az ott található hatalmas nyersanyagkészletek védelme és a sarki hadviselésben szerzett több évtizedes kanadai tapasztalat olyan stratégiai előnyt jelent az Európai Unió számára, amely közvetlenül ellensúlyozhatja az északi és keleti fenyegetéseket. Az elkövetkező hónapok diplomáciai menetrendje rendkívül sűrű: az Európai Parlament előtti strasbourgi szereplést követően a felek az ősz folyamán Kanadában tartandó kétoldalú csúcstalálkozón kívánják véglegesíteni a megállapodások részleteit. Az új transzatlanti szövetség nem csupán a kereskedelmi mutatók növelését szolgálja, hanem a középhatalmak és a demokratikus blokkok válasza a megváltozott globális erőviszonyokra.