Németország utcáin nő az AfD elleni ellenállás

A szeptember 12-i németországi tüntetések mérete jelezte, hogy a szász-anhalti választás eredménye messze túlnőtt egy keleti tartomány belpolitikai ügyén. A Campact kampányplatform összesítése szerint mintegy húsz városban összesen csaknem 150 ezren vettek részt az Alternatíva Németországért erősödése ellen szervezett megmozdulásokon. Berlinben a szervezők 32 ezer résztvevőről beszéltek, a rendőrség alacsony ötszámjegyű tömeget jelzett, Düsseldorfban pedig körülbelül húszezren vonultak fel. A demonstrációk békésen zajlottak, és több helyen a következő tartományi választásokra is figyelmeztettek.

Berlinben a legnagyobb esemény egy hét útvonalról induló csillagmenet volt, amely a Vörös Városháza előtt ért véget. A felvonulók között ott voltak az Omas gegen Rechts, vagyis a Jobboldal ellen fellépő nagymamák csoportjai, szakszervezetek, civil szervezetek, klímaaktivisták és kisebbségi érdekvédők. A transzparensek egy része történelmi utalásokkal próbálta mozgósítani a résztvevőket, mások az úgynevezett tűzfal, a Brandmauer fenntartását követelték: azt a politikai elvet, amely szerint a demokratikus pártok nem kötnek kormányzati megállapodást az AfD-vel. Több szervezet azt is sürgeti, hogy vizsgálják meg egy pártbetiltási eljárás alkotmányos feltételeit.

A tiltakozási hullám közvetlen előzménye a szeptember 6-i szász-anhalti tartományi választás volt. Az előzetes eredmény szerint az AfD a listás szavazatok 43,79 százalékát kapta, több mint kétszer annyit, mint 2021-ben. A 83 fős magdeburgi parlamentben 39 mandátumhoz jutott, vagyis mindössze három képviselő választja el az abszolút többségtől. A korábban évtizedeken át meghatározó CDU 15 mandátumra szorult vissza, az SPD, a Zöldek és a Baloldal nyolc-nyolc helyet szerzett, a Sahra Wagenknecht Szövetség pedig ötöt. A részvétel közel 78 százalékra ugrott a 2021-es valamivel több mint 60 százalékról, így az eredményt aligha lehet a választói közöny vagy az alacsony mozgósítás melléktermékének tekinteni.

Az AfD történelmi sikere ugyanakkor egyelőre nem jelent automatikus kormányalakítást. Ulrich Siegmund tartományi vezetőnek nincs meg a többsége, a CDU, az SPD, a Zöldek és a Baloldal pedig elutasítja az együttműködést. A legtöbb figyelem ezért az öt mandátummal rendelkező BSW-re irányul. A Wagenknecht-párt több ügyben, például az Oroszországhoz fűződő viszonyban, az ukrajnai támogatások kritikájában és a bevándorláspolitikában közelebb áll az AfD-hez, mint a hagyományos baloldalhoz. A párt vezetői jelezték, hogy nem akarnak automatikusan kizárni minden tárgyalást, ugyanakkor saját feltételeket szabnak, és nem kívánják Siegmundot miniszterelnökként elfogadni.

Ez a helyzet a Brandmauer eddigi működését is próbára teszi. A tűzfal sokáig viszonylag világos képletet jelentett: az AfD lehetett erős ellenzéki párt, de nem kapott hozzáférést a tartományi vagy szövetségi kormányzati hatalomhoz. Szász-Anhaltban azonban a választók közel fele rá szavazott, és a párt egyetlen nagyobb partner nélkül is majdnem többséget szerzett. Minél erősebbé válik, annál nehezebb stabil kormányt alakítani úgy, hogy közben minden más párt kizárja. A demokratikus pártok számára ezért egyszerre lett sürgető a kormányozhatóság biztosítása és annak megmutatása, hogy az AfD nélkül is képesek hiteles politikai választ adni a választói elégedetlenségre.

Az AfD támogatottságának növekedésében a bevándorlás mellett a gazdasági bizonytalanság, a megélhetési költségek, az ipari átalakulás és a szövetségi kormánnyal szembeni elégedetlenség is szerepet játszik. Különösen Kelet-Németországban erős az érzés, hogy a politikai és gazdasági döntések központja távol van, a helyi problémák pedig csak akkor kerülnek országos figyelembe, amikor a radikális jobboldal választási sikert ér el. Az AfD ezt a sérelmi politikát következetesen összekapcsolja a migráció korlátozásának, az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok javításának és az Ukrajnának nyújtott német támogatás csökkentésének ígéretével.

A szász-anhalti pártszervezet különösen kemény programmal kampányolt. Siegmund az első száz napra a tartományi médiafinanszírozás átalakítását, a kitoloncolások felgyorsítását, egyes menedékkérők kötelező foglalkoztatását, a minisztériumok számának csökkentését és a korábbi kormány koronavírus-politikájának felülvizsgálatát ígérte. A tartományi alkotmányvédelem az AfD helyi szervezetét igazoltan szélsőjobboldalinak minősíti. A párt ezt politikailag motivált megbélyegzésnek tartja, és azt állítja, hogy programját demokratikus választásokon kell megítélni.

A hétvégi tüntetések egyik központi követelése ezért a tűzfal megőrzése volt. A civil szervezetek attól tartanak, hogy a választási matematika lassan feloldja azt a politikai tabut, amely eddig kizárta az AfD-t a kormányzati együttműködésből. Ugyanakkor a tiltakozóknak is szembe kell nézniük azzal, hogy egy ekkora választói tömböt utcai mozgósítással nem lehet politikailag semlegesíteni. A százezres demonstráció erős társadalmi jelzés, de a következő választásokon ismét szavazólapokon dől el, mennyit ér.

Friedrich Merz kancellár számára ezért a szász-anhalti eredmény kettős nyomást hozott. Egyrészt meg kell őriznie a CDU elutasító álláspontját az AfD-vel szemben, másrészt saját pártjában is magyarázatot kell adnia arra, miért veszített el a kereszténydemokrácia egy olyan tartományt, amelyet 2002 óta folyamatosan vezetett. A szövetségi kormány gazdasági reformjai, a nyugdíj- és munkaerőpiaci változtatások, valamint az infrastruktúra-fejlesztések még nem fordították meg a közhangulatot. Országos felmérésekben az AfD már a húszas százalékos sáv felső részében jár, és több mérésben a legerősebb pártként jelenik meg.

A következő hétvége újabb próba lesz. Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában szeptember 20-án tartanak választást, ezért a mostani demonstrációk szervezői is ezekre tekintenek. A civil társadalom láthatóan képes nagy tömegeket megmozgatni, miközben az AfD választói bázisa szintén erős és fegyelmezett. Németország egyszerre kétféle politikai mobilizációt él át: az egyik a radikális jobboldal áttörését akarja folytatni, a másik ennek határt szabna.

Ebből következik a német politika következő nagy feladata is. A tiltakozás önmagában nem ad választ arra, miért lett az AfD közel minden második szász-anhalti választó pártja, a párt választási sikere pedig nem teszi jelentéktelenné azokat a jogállami és társadalmi aggályokat, amelyek százezreket vittek az utcára. A következő hónapokban az dől el, hogy a hagyományos pártok képesek-e egyszerre megőrizni az alkotmányos-politikai határvonalakat és olyan kormányzati teljesítményt felmutatni, amely visszahozhat legalább egy részt az elveszített választókból.