Óriások összecsapása: az arab világ új erőegyensúlya

Amikor Észak-Afrika legjelentősebb katonai és politikai befolyással bíró állama váratlanul és végérvényesen megszakítja a diplomáciai kapcsolatait a Közel-Kelet leggazdagabb arab monarchiájával, az messze meghaladja egy szokványos kormányszintű nézeteltérés kereteit. Algéria döntése, miszerint minden hivatalos kapcsolatot felbont az Egyesült Arab Emírségekkel, a két főváros közötti mély geopolitikai feszültségek látványos felszínre törése. Az algíri külügyminisztérium hivatalos közleményében Abu-Dhabi provokatív és ellenséges lépéssorozatára hivatkozott, amelyeket a többszöri diplomáciai figyelmeztetés ellenére sem függesztettek fel. A diplomáciai csatornák lezárását követően Algéria azonnali hatállyal elrendelte légterének lezárását is a Golf-menti államban regisztrált minden légi jármű előtt. Noha Abu-Dhabi igyekezett békülékenyebb hangnemet megütni, és kifejezte reményét a döntés ideiglenes jellegével kapcsolatban, a háttérben évek óta halmozódó bizalmatlanság húzódik meg. A két ország közötti szakadék mögött az észak-afrikai Magreb-régió, a száheli övezet és a szélesebb arab világ jövőjével kapcsolatos, gyökeresen eltérő stratégiai elképzelések állnak.

Az ellentét egyik oldalán Algéria áll, amelynek külpolitikáját a nemzeti szuverenitás feltétlen védelme és a külső beavatkozások éles elutasítása határozza meg. Az algíri vezetés következetesen ellenzi az Izraellel való kapcsolatok rendezését, és Észak-Afrikában a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Front legfőbb támogatógépezeteként lép fel. A másik oldalon az Egyesült Arab Emírségek helyezkedik el, amely elismerte Marokkó szuverenitását a vitatott nyugat-szaharai területek felett, ott konzulátust nyitott, és az Ábrahám-megállapodások révén szoros diplomáciai, valamint biztonságpolitikai partnerséget épített ki Izraellel. Amikor ehhez hozzáadódik Abu-Dhabi egyre intenzívebb gazdasági és biztonsági jelenléte a Száhel-övezetben, az algíri államvezetés idegessége teljesen érthetővé válik. Abdel-Madzsíd Tebbun algériai elnök az elmúlt időszakban több nyilvános beszédében is utalt arra a meg nem nevezett Öböl-menti államra, amely szándékosan avatkozik be más nemzetek belügyeibe, és destabilizálja a tágabb régiót. Az elnöki nyilatkozatok világossá tették, hogy ahol ez a típusú intervenciós politika megjelenik, ott hamarosan vérontás következik, Algéria pedig határozottan távol kívánja tartani az ilyen jellegű külső befolyást a saját határaitól.

Annak megértéséhez, hogy az algériai elemzések mennyire megalapozottak, érdemes megvizsgálni az Egyesült Arab Emírségek globális stratégiájának átalakulását. Az Emírségek már rég nem csupán egy gazdag Öböl-állam, amely kizárólag a nemzetközi kereskedelemben, a turizmusban, az ingatlanszektorban és a pénzügyi befektetésekben érdekelt. Abu-Dhabi az elmúlt másfél évtizedben kifejezetten agresszív és rendkívül ambiciózus külpolitikát alakított ki, amelynek végrehajtása messze túlmutat a klasszikus diplomáciai eszközökön. Az emírségekbeli modell egy összetett rendszerre épül, amelyben a tőkekihelyezés, a stratégiai kikötők felvásárlása, a logisztikai hálózatok ellenőrzése, a katonai biztonsági megállapodások, a dróntechnológia bevetése és a helyi politikai szövetségesek támogatása ötvöződik. Amikor Abu-Dhabi érdekei úgy kívánják, ez a stratégia közvetlenül támogatja a helyi fegyveres csoportokat vagy a félállami struktúrákat is. A Német Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézete (SWP) részletes elemzésében az Emírségeket az afrikai konfliktusok egyik legaktívabb külső szereplőjeként írta le, kiemelve szerepvállalásukat Szudánban, Líbiában, Szomáliában és Jemenben.

A szudáni polgárháború a legdrámaibb példája ennek a működési mechanizmusnak. A reguláris szudáni hadsereg és a félkatonai Gyors Támogató Erők (RSF) között kirobbant fegyveres konfliktus napjaink egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájává vált. Noha az Egyesült Arab Emírségek visszautasítja azokat a vádakat, amelyek szerint katonai segítséget nyújtana az RSF számára, a független nemzetközi vizsgálatok és az ENSZ tényfeltáró missziójának jelentései más képet festenek. A nemzetközi szakértők felderítették azokat a csatornákat, amelyeken keresztül az Emírségekhez köthető vállalati és egyéni hálózatok csádi, líbiai és szomáliai partnereken keresztül fegyvereket, logisztikai támogatást, katonai felszerelést és kiképzést biztosítottak a félkatonai szervezeteknek. A szudáni válság pontosan megmutatja, miért vált az emírségekbeli külpolitika a regionális szereplők első számú aggodalmává. Abu-Dhabinak nincs szüksége arra, hogy saját szárazföldi csapatait tömegesen vesse be a harctéren. A pénzügyi háttér, a szállítási útvonalak felügyelete, a politikai védelem és a fejlett technológia biztosításával egy viszonylag kis népességű állam is a saját határait messze meghaladó geopolitikai súlyt képes elérni a helyi fegyveres partnerein keresztül.

A líbiai polgárháború tapasztalatai szintén ezt a mintázatot igazolják. Abu-Dhabi éveken át kiemelkedő pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Líbia keleti részét ellenőrző Halífa Haftar tábornok erőinek. Nemzetközi jogi szervezetek és ENSZ-szakértői jelentések sora dokumentálta az Emírségekből származó páncélozott járművek, fegyverrendszerek, valamint a közvetlen légi és dróncsapások jelenlétét a líbiai harcokban. Miközben a nemzetközi közösség a tripolija székhelyű hivatalos kormányt ismerte el, az Öböl-állam folyamatosan abba a szereplőbe fektetett erőforrásokat, aki katonai erővel próbálta megváltoztatni a regionális hatalmi egyensúlyt.

Jemenben az Emírségek 2015-ben kapcsolódott be a fegyveres konfliktusba a Szaúd-Arábia által vezetett koalíció kulcsfontosságú tagjaként a húszi lázadók ellen. Harci repülőgépeket vetettek be, tengeri blokádot tartottak fenn, és kiterjedt helyi szövetségesi hálózatot építettek ki az ország déli részén. Az idő múlásával azonban Rijád és Abu-Dhabi stratégiai érdekei látványosan eltávolodtak egymástól. Miközben Szaúd-Arábia elsődleges célja az egységes jemeni állam fenntartása volt a saját szövetségesei irányítása alatt, az Emírségek a jemeni dél függetlenségéért küzdő Déli Átmeneti Tanács legfőbb külső támogatójává vált. Ez a lépés már messze nem a húszik elleni harcról szólt, hanem a leendő államhatárok felrajzolásáról, a kulcsfontosságú kikötők, szigetek és a Vörös-tengert a Bab el-Mandeb tengerszorossal összekötő tengeri kereskedelmi útvonalak felügyeletéről.

A jemeni partoktól és Szokotra szigetétől kezdve az Afrika-szarvon át egészen Észak-Afrikáig a globális kereskedelem és a geopolitika szorosan összefonódik. Az a hatalom, amely baráti struktúrákat működtet a tengeri kikötők körül, ellenőrzi a logisztikát és finanszírozza a helyi biztonsági erőket, nem csupán egy tengerparti szakaszt felügyel, hanem közvetlen befolyást szerez a globális energia- és áruszállítási folyosók felett. Szomália esete jól példázza a modell működését és veszélyeit. A mogadishui központi kormány megelégelte az Emírségek azon lépéseit, amelyek sértették az ország szuverenitását, és felbontotta a kétoldalú biztonsági megállapodásokat. Ezzel szemben a tartományi régiók, mint Szomáliföld, Puntföld és Jubaföld megtagadták a központi utasítás végrehajtását, és továbbra is fenntartják a közvetlen kapcsolatot Abu-Dhabival. Az emírségekbeli modell erőssége éppen ebben rejlik: nem kizárólag a hivatalos állammal épít ki kapcsolatot, hanem közvetlenül a regionális hatóságokkal, a helyi erőkkel és a kikötői infrastruktúra üzemeltetőivel köt megállapodásokat. Ennek eredményeként a központi kormányzat ugyan megszakíthatja a hivatalos viszonyt, az ország különálló régiói mégis folytatják az együttműködést a külső befektetővel.

Az Egyesült Arab Emírségek fellépése a legjobb példa arra, miként alakul át a hatalmi struktúra az arab világban. A régió többé nem osztható fel egyszerűen a dúsgazdag Öböl-menti monarchiákra és a népes, de gazdaságilag gyengébb köztársaságokra. Egy teljesen új típusú középhatalmi jelenlét jött létre. Noha az Emírségek lakossága sok nagyváros lélekszámát sem éri el, olyan tőkeerővel, technológiával, hírszerzési kapacitással, globális vállalati hálózattal és politikai ambícióval rendelkezik, amely messze túlmutat a földrajzi határain. Abu-Dhabi a pénzügyi erejét szisztematikusan váltja politikai és biztonsági befolyásra a Közel-Keleztől egészen Észak- és Nyugat-Afrikáig. Ugyanakkor minden terjeszkedési stratégia előbb-utóbb eléri a határait. Minél inkább kiterjeszti érdekeltségeit az Emírségek az Öböl régión kívülre, annál gyakrabban ütközik olyan önálló államokba, amelyek a gazdasági közeledést nem partnerségként, hanem a saját szuverenitásukat fenyegető közvetlen veszélyként értékelik.