Öt új bíró, egy régi kérdés az Alkotmánybíróságnál

Szeptember 15-én titkos szavazással öt új tagot választhat az Országgyűlés az Alkotmánybíróságba. A jelöltek szeptember 14-i bizottsági meghallgatása után a parlamenti matematika önmagában nem ígér különösebb izgalmat: a Tisza Párt 141 mandátummal rendelkezik, miközben az alkotmánybírók megválasztásához kétharmados többség kell. A kormánypárt tehát az ellenzék szavazatai nélkül is képes lehet betölteni az üres helyeket. Ettől azonban a keddi döntés még nem válik puszta személyzeti kérdéssé. Az Alkotmánybíróság összetétele az egyik legfontosabb próba arra, hogy a rendszerváltás utáni alkotmányos fékekből mennyi működik ténylegesen egy újabb kétharmados korszakban.

A testület helyzete különösen érzékeny. Az Alkotmánybíróság feladata, hogy megsemmisítse az Alaptörvénnyel ellentétes jogszabályokat, elbírálja az alkotmányjogi panaszokat, és végső soron korlátot állítson akkor is, ha a parlamenti többség politikailag egységes. A magyar rendszer sajátossága, hogy az alkotmánybírókat az Országgyűlés választja. Ez önmagában nem rendkívüli európai megoldás, de annál fontosabb, milyen jelölési kultúra épül köré. Ha egy kétharmados többség kizárólag a saját politikai bizalmát élvező jogászokat ülteti a testületbe, a forma jogszerű maradhat, mégis gyengülhet a függetlenségbe vetett közbizalom.

Az új többség ezért kettős örökséget kapott. Egyfelől a korábbi kormányok idején a bíróválasztás egyre inkább kormánypárti többségi döntéssé vált, és az ellenzéki konszenzus szerepe fokozatosan eltűnt. Másfelől a Tisza éppen azzal az ígérettel került hatalomra, hogy helyreállítja az intézmények autonómiáját. A keddi szavazásnál tehát nem elég azt mondani, hogy a jelöltek szakmailag alkalmasak. Az a kérdés, milyen garanciák mutatják meg: a kormányoldal nem saját alkotmánybírókat, hanem a kormánytól is független bírákat akar.

A szeptember 11-i alkotmánybírósági döntések jó példát adnak arra, miért nem elméleti ez a vita. A teljes ülés az egyik veszélyhelyzeti kormányrendelet több rendelkezését a hatálybalépésükre visszamenőleg megsemmisítette. Ez arra emlékeztet, hogy a testület még rendkívüli jogrendben is képes lehet korlátozni a végrehajtó hatalmat. Ugyanezen a napon az Alkotmánybíróság nyilvánosságra hozta azt is, hogy egy korábbi teljes ülésen az egyik bíró politikai tartalmú nyilatkozat után az elnök lemondásának megfontolását kérte. Már az a tény, hogy ilyen belső feszültség dokumentáltan megjelent, mutatja, mennyire fontos a testület belső szakmai kultúrája.

A keddi választás ezért több szempontból is precedens. A Tisza kétharmados többsége formálisan lehetőséget ad arra, hogy gyorsan és konfliktus nélkül töltse fel a testületet. Politikai értelemben viszont éppen ez a kényelmes többség teszi szükségessé az önkorlátozást. Egy olyan kormány, amely saját maga is bármikor alkotmányozó többséggel módosíthatná az alapjogi kereteket, csak akkor tudja hitelesen bizonyítani intézményi elkötelezettségét, ha a kontrollszervekben nem pusztán lojális, hanem kiszámíthatatlanul független szereplőket is elfogad.

A jelöltek szakmai háttere ezért fontosabb, mint pártpolitikai címkézésük. Az alkotmánybíró feladata nem az, hogy kormányprogramot hajtson végre, hanem hogy jogvitákban az Alaptörvény alapján döntsön. Különösen értékes lehet a sokféle szakmai tapasztalat: rendes bírósági gyakorlat, egyetemi alkotmányjog, közigazgatási jog, büntetőjog, alapjogi tapasztalat. Egy homogén testület kevésbé képes valódi jogi vitákat lefolytatni, mint az, ahol eltérő jogászi iskolák és élettapasztalatok találkoznak.

A nyilvános meghallgatásnak is akkor van értelme, ha több protokollnál. A képviselőknek érdemes rákérdezniük arra, hogyan viszonyulnak a jelöltek a visszaható hatály tilalmához, a veszélyhelyzeti kormányzáshoz, a bírói függetlenséghez, a sajtószabadsághoz, a tulajdonvédelemhez és az uniós jog elsőbbségének konfliktusaihoz. Nem az a cél, hogy előre megmondják, konkrét jövőbeni ügyekben hogyan szavaznának. Éppen ellenkezőleg: azt kell látni, képesek-e elvi alapon, politikai megrendeléstől függetlenül érvelni.

Az ellenzék érdeke szintén összetett. A Fidesz könnyen mondhatja azt, hogy a Tisza ugyanazt teszi, amit korábban ő: saját kétharmadával tölti fel az intézményt. Ez politikailag erős érv lehet még akkor is, ha a jelöltek szakmailag nehezen támadhatók. Az ellenzék ezért várhatóan a kiválasztás módját, az egyeztetések hiányát és a kormányoldal egyeduralmát fogja hangsúlyozni. A Tisza erre csak azzal tud meggyőzően válaszolni, ha a jelölési folyamat dokumentálhatóan átláthatóbb és szakmaibb a korábbinál.

Hosszabb távon az sem mindegy, milyen ügyek várnak az új testületre. Az új kormány alkotmányos és igazságügyi reformokat indított, napirenden van az állambiztonsági múlt feltárása, a koncessziós rendszer átalakítása, a szuverenitásvédelmi intézményrendszer lebontása és több, korábban különleges jogrendben hozott szabály felülvizsgálata. Ezekből szinte biztosan születnek olyan perek és alkotmányjogi panaszok, amelyekben az Alkotmánybíróság lesz a végső hazai fórum. Az új bírák tehát nem egy nyugodt időszakra érkeznek.

Az egyik legnehezebb terület az uniós jog és a magyar alkotmányos identitás viszonya lehet. Az előző években ez a fogalom politikailag erősen terheltté vált. Egy hitelesen független testületnek úgy kell megvédenie a magyar alkotmányosságot, hogy közben ne váljon az uniós kötelezettségek megkerülésének eszközévé. Ehhez nem politikai jelszavak, hanem kiszámítható, következetes jogértelmezés szükséges.

A bírák mandátumának hossza miatt a mostani döntés túléli a jelenlegi politikai ciklust. Ez az alkotmánybíró-választás egyik legfontosabb sajátossága: a parlamenti többség olyan szereplőket választ, akik később akár ugyanennek a többségnek a törvényeit is megsemmisíthetik. Ha ezt a kormányoldal természetesnek tekinti, az erősíti az intézményt. Ha viszont az új bíróktól politikai lojalitást vár, néhány év múlva ugyanazzal a bizalmi válsággal találhatja szemben magát, amelyet most örökölt.

A szeptember 15-i szavazás tehát nem azért jelentős, mert kétséges lenne, hogy a parlament képes-e öt jelöltet megválasztani. A valódi kérdés az, milyen Alkotmánybíróság rajzolódik ki a választás után: olyan, amelynek döntéseire a kormány és az ellenzék egyaránt jogi fórumként tekint, vagy olyan, amelyről minden nagy ügy előtt előre megpróbálják megjósolni a pártpolitikai eredményt. A különbség nem technikai. Az alkotmányos rendszer hitelessége múlik rajta.