Uniós pénzcsata: ki fizesse Európa következő hét évét?

Az Európai Unió történetének legnagyobb, mintegy 2000 milliárd eurós hétéves költségvetési tervezete körül éleződik a vita Brüsszelben, miközben a tagállamoknak decemberre végleges megállapodásra kellene jutniuk a 2028 és 2034 közötti időszakról. Az Európai Bizottság még 2025 nyarán terjesztette elő javaslatát, amely a jelenlegi árakon számolva közel kétezer milliárd eurót, a közösség bruttó nemzeti jövedelmének 1,26-1,27 százalékát különítené el hét évre. Ez több mint hétszázmilliárd euróval haladná meg a 2021 és 2027 közötti keretet, és Ursula von der Leyen bizottsági elnök szavaival "a valaha javasolt legambiciózusabb" uniós büdzsé.

A tervezet szerkezetében is szakít a korábbi gyakorlattal: a hét fejezet helyett mindössze négy nagy blokkba rendezné a kiadásokat. A legnagyobb tétel, 865 milliárd euró a regionális fejlesztésre és a tagállamok közötti különbségek csökkentésére jutna, 409 milliárd euró a versenyképesség erősítésére, 200 milliárd euró a nemzetközi partnerségekre, közel ötvenmilliárd euró pedig az oktatásra, köztük az Erasmus+ programra és a demokratikus értékek védelmére. A legvitatottabb elem a mezőgazdasági és a kohéziós támogatások összevonása egyetlen, nemzeti és regionális partnerségi tervek köré szervezett alapba, amelynek irányítását a regionális önkormányzatoktól nagyrészt a nemzeti kormányokhoz telepítené át, a Next Generation EU helyreállítási alaphoz hasonló logika szerint. Ez a lépés éles ellenállásba ütközött a régiók, valamint az Európai Néppárt és a szocialisták delegációja részéről is, akik a helyi és regionális hatóságok szerepének meggyengülésétől tartanak.

A kiadási oldal mellett a bevételi oldal a legnagyobb vitapont. A Bizottság öt új, uniós szintű saját forrás bevezetését javasolja: a kibocsátáskereskedelmi rendszerhez kapcsolódó bevételek nagyobb részét, a szén-dioxid-alapú határkiigazítási mechanizmus (CBAM) bevételeit, az elektronikai hulladék után be nem szedett díjakból származó hozzájárulást, a dohánytermékek jövedéki adóját, valamint a belső piacon működő nagyvállalatok új hozzájárulását. Ezek együttesen évi mintegy 58-66 milliárd eurót hoznának a közös költségvetésbe, csökkentve a tagállami befizetésektől való függést. António Costa, az Európai Tanács elnöke szeptemberi nyilatkozatában világossá tette a tétet: ha a tagállamok nem fogadják el az új bevételi forrásokat, akkor vagy a brüsszeli kiadásokat kell visszavágni, vagy a nemzeti hozzájárulásokat kell megemelni.

Az Európai Parlament ezzel szemben a Bizottságnál is nagyvonalúbb tervvel állt elő, és a bruttó nemzeti jövedelem 1,27 százalékának megfelelő keretet szorgalmaz, hangsúlyozva, hogy a versenyképességi, védelmi és bővítési kötelezettségvállalások enélkül nem finanszírozhatók hitelesen. A képviselők egyúttal ódzkodnak attól, hogy a mezőgazdasági és kohéziós politika irányítását teljesen a nemzeti fővárosokhoz rendeljék, és a jelenlegi, régiókkal közösen kialakított programozási rendszer megőrzését kérik legalább részlegesen.

A Tanács oldalán ezzel szemben hat nettó befizető ország, Németország, Dánia, Hollandia, Ausztria, Finnország és Svédország szervezetten lép fel a Bizottság javaslatával szemben. Friedrich Merz német kancellár nyilvánosan közölte, hogy Berlin változtatás nélkül nem fogadja el a közel kétezer milliárd eurós tervet, azzal érvelve, hogy amíg a tagállamok a saját költségvetésükben takarékossági intézkedéseket vezetnek be, az Unió sem növelheti automatikusan a közös kiadásait. A hat ország több száz milliárd eurós csökkentést sürget, és bár elismerik, hogy a versenyképességre és a védelemre több forrásra van szükség, ezt inkább a meglévő kiadások átcsoportosításából, nem pedig a keret bővítéséből finanszíroznák. Szkeptikusak az új uniós adókkal szemben is, és elutasítják, hogy a járvány idején alkalmazott közös hitelfelvétel állandó finanszírozási móddá váljon.

A tárgyalások menetrendje feszített. Az uniós vezetők már 2025 decemberében leszögezték, hogy 2026 vége előtt megállapodásra kell jutni, a júniusi ciprusi elnökség idején pedig már konkrét számokat tartalmazó tárgyalási dokumentum került az asztalra. A 2026 második felében regnáló ír elnökség feladata, hogy politikai megállapodás felé terelje a feleket, az október 15-i brüsszeli csúcstalálkozó pedig kulcsfontosságú állomás lesz abban, hogy mely új saját forrásokat tudják a tagállamok egyáltalán elfogadhatónak tartani. A végső döntéshez ugyanis egyhangúságra van szükség: mind a többéves pénzügyi keretről szóló rendeletet, mind a saját forrásokról szóló határozatot valamennyi tagállamnak jóvá kell hagynia, utóbbit pedig alkotmányos előírásaik szerint nemzeti szinten is meg kell erősíteniük.

A tárgyalások előtt António Costa nemrégiben Budapesten tárgyalt Magyar Péterrel, mielőtt az informális egyeztetések Dublinban folytatódtak volna. A látogatás jelzi, hogy Brüsszel számára fontos a magyar álláspont felmérése egy olyan alku előtt, amely alapvetően befolyásolja majd Magyarország uniós forrásokhoz való hozzáférését is, különösen azok után, hogy a kormányváltás nyomán napirendre került a korábban elveszettnek tekintett uniós támogatások visszaszerzésének kérdése. Olaszország, amely maga is nettó befizetővé vált az elmúlt ciklusban, hasonló aggodalmakat fogalmazott meg a regionális irányítás gyengülése és a többletbefizetések miatt.

Amennyiben az október közepén esedékes uniós csúcson nem sikerül közeledni az új bevételi forrásokról, Costa szerint a következő hétéves keret nagysága és szerkezete is újra napirendre kerülhet: megszorítások célpontjai lehetnek a mezőgazdasági támogatások, a kohéziós politika, a védelmi kiadások és a versenyképességi programok egyaránt. A vita valójában arról szól, hogy a következő évtizedben ki és milyen arányban állja az Unió közös projektjeinek, köztük a versenyképességi lemaradás behozásának és a védelmi képességek bővítésének számláját.