Háry száz év után az álhírek korában szólal meg

Száz évvel azután, hogy Kodály Zoltán Háry Jánosa először megszólalt az Operaházban, a nagyotmondó obsitos története váratlanul mai környezetbe került. A Magyar Állami Operaház szeptember 19-én mutatta be az Eiffel Műhelyházban a Háry Jánoska című gyerekprodukciót, amely az egész őszi Háry100 sorozat nyitánya. A történetet egy iskolai osztály projektmunkája indítja el: a gyerekek telefonon és számítógépen keresnek információt, majd a virtuális térből kilép maga Háry. Az alkotók így a százéves mű egyik alapkérdését, a valóság és a kiszínezett történet határát a manipulált képek, a közösségi média és a mesterséges intelligencia tapasztalatához kapcsolják.

A választás kevésbé erőltetett, mint első pillantásra tűnhet. Háry János története eleve arról szól, hogy egy ember saját vágyai szerint meséli újra a világot. A hallgató tudja, hogy az obsitos hőstettei nem történhettek meg úgy, ahogyan ő előadja őket, mégsem egyszerű hazudozóként tekint rá. Kodály maga is azt hangsúlyozta, hogy Háry fantáziája a mese logikája szerint alakítja át a valóságot. A mai gyerekek közben naponta találkoznak olyan képekkel, videókkal és történetekkel, amelyekről nekik kell eldönteniük, hitelesek-e, manipuláltak-e, vagy teljes egészében gép hozta létre őket. A centenáriumi feldolgozás ebből a rokonságból indul ki.

Harangi Mária rendező az Opera Magazinban megjelent interjújában arról beszélt, hogy az alkotócsapat hamar szembesült egy régi problémával: a Háry Jánost sok nemzedék gyerekkorában látta, miközben maga a darab szerkezete és kerettörténete egy fiatal néző számára nehezen követhető. Több népdal az iskolai tananyag része, a zene ismerős, a cselekmény viszont könnyen szétesik egymást követő kalandokra. Az új változat ezért nem rövidített szövegkönyvként kezeli az eredetit, hanem új keretet épít köré.

Dávid Ádám író-dramaturg önálló prózai és verses szöveget készített, amely az iskolai jeleneteket a Kodály-mű kiválasztott epizódjaival köti össze. A zenei anyagot kisebb apparátusra és gyermekhangokra alkalmazták. A Gyermekkar tagjai adják a produkció magját, mellettük két felnőtt énekes, Fülep Máté és Ortan Vivienne szerepel. A látvány Michac Gábor munkája, a koreográfiát Kovács Dénes készítette. Az előadás mintegy 75 perces, szünet nélkül játsszák, és október 10-ig több alkalommal műsoron marad az Eiffel Műhelyházban.

A gyerekközönség felé fordulás az Opera elmúlt éveinek tudatos programja. A János vitézke, A makrancos királylány, az István, a király juniorváltozata, A kis kéményseprő és a Magyar karácsony után a Gyermekkar már önálló színpadi műhelyként működik. Ez kulturális intézményi szempontból is lényeges: az opera közönségének utánpótlása Európa-szerte komoly kérdés, és a hagyományos iskolai beavató előadások mellett egyre több intézmény próbál teljes értékű, kifejezetten fiatal nézőkre szabott produkciókat létrehozni.

A Háry100 azonban nem merül ki a gyerekváltozatban. Október 17-én az Andrássy úti Operaházban új nagyszínpadi produkcióban tér vissza az eredeti daljáték. Béres Attila rendezésében Sándor Csaba és Balga Gabriella énekli a főszerepeket, a karmester Halász Péter lesz. Az Opera ezzel két irányból közelít ugyanahhoz az örökséghez: az Eiffel Műhelyházban a fiatal közönség számára újraszerkeszti, az Operaházban pedig teljes színházi formájában mutatja meg a százéves művet.

Az 1926-os bemutató idején a Háry János maga is kísérletnek számított. Kodály nem hagyományos operát írt. Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegkönyve Garay János Az obsitos című elbeszélő költeményéből indult ki, a zeneszerző pedig magyar népdalokat emelt a nagy színpadra. A népdal ebben a konstrukcióban nem folklorisztikus dísz lett, hanem a szereplők és a történet zenei anyanyelve. Kodály számára ennek kulturális programja is volt: azt akarta bizonyítani, hogy a falvakban gyűjtött dallamkincs a klasszikus zene intézményeiben is teljes értékű művészeti anyag.

A darab egyik leghíresebb gesztusa már a legelején jelzi, hogy a közönségnek óvatosan kell bánnia azzal, amit hall. A zenekari tüsszentés a magyar népi hiedelem szerint megerősíti az előtte elhangzott állítást, Kodály azonban ironikusan használja: a tüsszentés után kezdődik a hihetetlen történet. Háry egyetlen mozdulattal győzi le Napóleon seregét, Bécsben ünnepelt hős lesz, Mária Lujza szerelméért versenghet, végül mégis hazatér Örzséhez. A valóság és a képzelet keveredése tehát kezdettől a mű szerkezeti elve.

Ez ad alapot ahhoz, hogy az új változat a médiatudatosság kérdését behozza a történetbe. A mai információs környezet persze más természetű, mint Háry meséje. A generatív MI által létrehozott hamis kép vagy hangfelvétel tudatos megtévesztés eszköze is lehet, míg az obsitos történeteiben a közösségi fantázia, az önvigasztalás és a mese működik. Az előadás akkor lehet igazán érdekes, ha ezt a különbséget sem mossa el. A fantázia nem azonos a dezinformációval, még akkor sem, ha mindkettő eltéríti a valóságot.

A centenárium egy másik rétege a kulturális kánon változása. A Háry János sokáig azok közé a művek közé tartozott, amelyekkel a magyar gyerekek szinte automatikusan találkoztak: iskolai énekórán, rádióban, hanglemezen vagy színházi előadáson. A közös kulturális repertoár azonban töredezettebb lett. Egy mai tízéves számára már nem magától értetődő, hogy felismeri a Bécsi harangjátékot vagy tudja, ki az obsitos. Az intézményeknek ezért választaniuk kell a puszta megőrzés és az aktív újraközvetítés között.

Az Opera az utóbbit választotta. Ez mindig kockázatos, mert egy klasszikus mű aktualizálása könnyen rövid életű ötletekkel terhelheti meg az eredetit. A Háry Jánoska esetében ugyanakkor a digitális keret magából a darab természetéből vezethető le. Az iskolai projektmunka azt a helyzetet teremti meg, amelyben a gyerekek eleve kérdéseket tesznek fel a történetről, a telefon pedig nem dekorációként, hanem az információkeresés eszközeként jelenik meg.

A zenei átdolgozás még érzékenyebb terület. Kodály hangszerelése és a Háry-szvit önálló koncertélete miatt a mű hangzása erősen rögzült a közönség emlékezetében. A gyerekváltozat kisebb zenekara és a gyermekhangokra szabott szólamok ezért szükségképpen más arányokat hoznak létre. A cél azonban itt sem az eredeti helyettesítése. A produkció belépő lehet egy olyan műhöz, amelyet később teljes formájában is meg lehet ismerni.

Ezt szolgálja az is, hogy a centenáriumi évadban egymás mellé kerül a két változat. A szeptemberben elindított Háry Jánoska októberig az Eiffelben marad, majd az Operaház nagyszínpadán következik a jubileumi bemutató. A századik évforduló így nem egyetlen gálaest vagy emléktábla köré szerveződik, hanem repertoárépítéssé válik. Ez fontos különbség: egy zenemű akkor marad élő, ha előadják, vitatják, újraértelmezik és új közönségek elé viszik.

Kodály pedagógiai gondolkodásával ez különösen jól összeillik. A zeneszerző számára a zenei nevelés nem mellékes társadalmi feladat volt, hanem a kultúra fennmaradásának feltétele. A róla elnevezett módszer világszerte ismert, még ha annak gyakorlata országonként jelentősen eltér is. A Háry100 gyereknyitánya ezért a centenáriumhoz illő gesztus: a múlt értékét nem vitrinen keresztül akarja bizonyítani, hanem azzal, hogy használatba veszi.

A friss bemutató után most az derül ki, működik-e ez a kapcsolat a nézőtéren. A Háry Jánoska szeptember 20-án, majd szeptember 27-én, október 4-én és 10-én is látható az Eiffel Műhelyházban. Mire az eredeti daljáték október közepén visszatér az Operaházba, a százéves Háry története már két nemzedéki nézőpontból lesz jelen Budapesten. Egyikben huszármente és okostelefon találkozik, a másikban a teljes Kodály-partitúra kap új színpadi formát. A kettő együtt pontosan azt mutatja meg, milyen munka kell ahhoz, hogy egy klasszikus ne pusztán régi legyen, hanem továbbra is használható kulturális nyelv maradjon.