Az MCC után az állam örökölte a félkész birodalmat

A Mathias Corvinus Collegium mögött álló alapítvány megszüntetését könnyű volt politikai elszámoltatásként értelmezni, a valódi feladat azonban szeptemberben kezdődött. Az állam nemcsak részvényeket és készpénzt kapott vissza, hanem egy rendkívül vegyes ingatlanportfóliót is: műemlék szállodákat, nagy értékű telkeket, felújítás alatt álló épületeket és olyan beruházásokat, amelyek eredeti funkcióját az MCC oktatási és politikai hálózatához tervezték. A következő hónapokban ezért nem az lesz a fő kérdés, indokolt volt-e visszavenni a vagyont, hanem az, hogy az állam képes-e racionálisan kezelni azt.

A 444 összesítése több olyan ingatlant mutatott be, amelyek önmagukban is milliárdos értéket képviselnek. A legismertebbek közé tartozik a debreceni Aranybika, amelynek felújítása már megkezdődött, valamint a Gellért-hegy környékén fekvő nagy értékű budapesti ingatlanok. Az MCC az elmúlt években nem egyszerűen oktatási helyszíneket vásárolt: regionális központokat, kollégiumokat, rendezvénytereket és reprezentatív épületeket épített ki.

A vagyon eredete teszi különösen érzékennyé az ügyet. Az MCC a korábbi kormánytól jelentős részvénycsomagokat és más állami vagyont kapott, amelyek osztaléka hosszú távú finanszírozást biztosított volna számára. Az új kormány a nem felsőoktatási közérdekű vagyonkezelő alapítványok felszámolásával ezt a modellt bontotta vissza. Szeptember elején például a Mol részvényeinek több mint 15 százaléka került vissza közvetlenül az államhoz az MCC és a Mol–Új Európa Alapítvány megszűnése nyomán.

Az ingatlanok kezelése azonban jóval nehezebb, mint egy tőzsdei részvénycsomagé. Egy részvénynek napi piaci ára van, az állam tarthatja, eladhatja vagy az osztalékot felhasználhatja. Egy félkész műemléki beruházásnál előbb fel kell mérni a készültségi fokot, a már megkötött szerződéseket, a kivitelezői követeléseket, a fenntartási költséget és azt, hogy az eredeti terv egyáltalán megfelel-e az új tulajdonos céljainak.

Az első kockázat a félbehagyás. Ha egy épület felújítása már előrehaladott állapotban van, a munkák leállítása sokszor drágább lehet, mint a befejezés. Az állagvédelem, az őrzés és a szerződések lezárása akkor is pénzbe kerül, ha az állam végül nem akarja az eredeti funkciót. Műemlék épületeknél ehhez további kötelezettségek társulnak.

A második kockázat az automatikus folytatás. Attól, hogy egy projektbe már sok pénzt fektettek, még nem biztos, hogy érdemes ugyanabban a formában befejezni. A közgazdaságtan ezt elsüllyedt költség problémának nevezi: a korábbi kiadás nem lehet önmagában érv a további költekezés mellett. Minden beruházásnál azt kell megvizsgálni, milyen társadalmi vagy pénzügyi hasznot hoz a hátralévő ráfordítás.

A debreceni Aranybika jó példa. A város egyik ikonikus épületének felújítása közérdek lehet akkor is, ha az MCC eredeti oktatási terve megváltozik. A kérdés az, hogy szállodaként, kulturális központként, oktatási helyszínként vagy vegyes funkcióval működjön-e tovább, és ki finanszírozza a befejezést. Egy történeti épület értéke nem azonos azzal, hogy az államnak feltétlenül tulajdonosként kell üzemeltetnie.

A budapesti telkeknél más logika érvényesül. A nagy értékű fejlesztési területeknél az állam dönthet az értékesítés mellett, de csak átlátható versenyben. Az Orbán-korszak egyik visszatérő kritikája éppen az volt, hogy közvagyon került politikailag kedvezményezett szereplőkhöz nehezen ellenőrizhető feltételekkel. Az új kormány hitelessége azon is múlik, hogy a visszavett vagyont nem osztja újra hasonló módon.

Érdemes lenne ezért ingatlanonként nyilvános vagyonleltárt készíteni. Ebben szerepelhetne a szerzéskori és jelenlegi értékbecslés, a ráfordított közpénz, a fennálló szerződések, a készültségi fok, az éves fenntartási költség és a lehetséges jövőbeli funkció. Egy ilyen adatbázis nemcsak az ellenőrzést segítené, hanem csökkentené annak veszélyét is, hogy a döntések politikai alkukban születnek.

Az MCC oktatási tevékenysége közben külön kérdés. A vagyon visszavétele nem jelenti automatikusan, hogy minden program szakmailag értéktelen volt. A kollégium sok diák számára nyújtott ösztöndíjat, képzést és nemzetközi kapcsolatokat. A kormány feladata ezért kettős: szét kell választania a politikai intézményépítést azoktól az oktatási szolgáltatásoktól, amelyeknek lehet közérdekű értékük.

Ez személyi döntéseket is igényel. Ha az állam bizonyos programokat folytatni akar, el kell döntenie, mely munkatársakat, ösztöndíjasokat és képzéseket veszi át. A hirtelen megszüntetés hallgatók és családok terveit boríthatja fel, ezért az átmeneti szabályoknak kiszámíthatónak kell lenniük.

A közösségi oldalakon az MCC vagyonának visszavétele már nyáron és szeptember elején is jelentős vitát váltott ki. A hozzászólások egyik része az alapítványi kiszervezést tekintette a közvagyon elvesztésének, mások attól tartottak, hogy a Tisza-kormány ugyanúgy politikai célokra használja majd a visszakerült vagyont. Ezek a vélemények nem reprezentatívak, de rámutatnak arra, hogy a közbizalom szempontjából a visszavételnél fontosabb lesz a következő tulajdonosi döntés.

A Mol-részvények esete különösen látványos. Az államhoz visszakerült csomag ismét jelentős közvetlen tulajdonosi pozíciót ad az energiacégben, és az osztalék a költségvetést gyarapíthatja. Ugyanakkor felmerül, hogy a kormány hosszú távon meg akarja-e tartani ezt a részesedést. Egy esetleges értékesítés egyszeri nagy bevételt hozna, de megszüntetné a jövőbeli osztalékot és csökkentené az állam stratégiai befolyását.

Az ingatlanportfóliónál hasonló döntések sorozata következik. Nem létezik egyetlen helyes válasz minden elemre. Lesz olyan épület, amelyet érdemes befejezni és közfunkcióban tartani, olyan, amelyet önkormányzatnak lehet átadni, és olyan is, amelynek piaci értékesítése lehet a legjobb megoldás. A lényeg az egységes döntési szabály.

A következő hetekben ezért azt kell figyelni, készül-e teljes körű állami leltár, ki gyakorolja a tulajdonosi jogokat, és lesz-e független értékbecslés. Ha a kormány csak egyenként jelent be látványos ingatlanügyeket, könnyen elveszik az összkép. Ha viszont nyilvános portfóliókezelési terv készül, az a rendszerváltás egyik kézzelfogható intézményi eredménye lehet.

Az MCC öröksége végső soron nem csak arról szól, mennyi vagyont vitt ki az előző kormány az állami szférából. Arról is szól, hogyan bánik az új hatalom azzal, amit visszaszerzett. A közvagyon attól még nem válik automatikusan közérdekűvé, hogy újra az állam nevén van. Ehhez átlátható döntések, értelmes funkciók és ellenőrizhető gazdálkodás kellenek.