Új Médiatanács, régi kérdés: ki ellenőrzi az ellenőrt?

A parlament szeptember 22-én megválasztotta Polyák Gábor médiajogászt a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának elnökévé. A testületbe bekerült a Tisza három jelöltje – Bencsik Márta, Bodrogi Bea Judit és Nagy Krisztina – valamint a Mi Hazánk által jelölt Tóth Máté. A Fidesz és a KDNP jelöltjei viszont nem kapták meg a szükséges többséget. A szavazás ezért nem egyszerű személycsere: a magyar médiaszabályozás másfél évtizedes intézményi modelljének első nagy kormányváltás utáni próbája.

Polyák személye önmagában erős jelzés. Az ELTE médiakutatója és médiajogásza hosszú ideje bírálta a 2010 után kialakított magyar médiaszabályozást, és szakmai munkájának központi témája a médiapluralizmus, a közmédia és a szabályozói függetlenség volt. Elnökké választása ezért azok számára, akik a korábbi Médiatanácsot politikailag egyoldalúnak tartották, látványos irányváltást jelent.

Az intézményi kérdés azonban nehezebb a személyi kérdésnél. Egy szabályozó hatóság függetlenségét nem az bizonyítja, hogy olyan szakember vezeti, akivel a jelenlegi kormány egyetért. Akkor válik valóban függetlenné, ha a kormány számára kellemetlen döntéseket is képes meghozni, és ha a következő politikai váltáskor sem kell újra teljesen átépíteni.

A Médiatanács rendkívül széles jogkörrel rendelkezik. Frekvenciapályázatokról, médiaszolgáltatási jogosultságokról, egyes jogsértések szankcionálásáról és a médiapiac több szabályozási kérdéséről dönt. A korábbi rendszer kritikája éppen az volt, hogy a hosszú mandátumok és az egyoldalú parlamenti jelölési mechanizmus tartós politikai befolyást tett lehetővé.

Az új szabályozás részben megváltoztatta ezt. Polyák megbízatása öt évre szól, a frakciók által jelölt tagoké négy évre, de legfeljebb a következő Országgyűlés megalakulásáig. A jelölési folyamatba szakmai szervezeteket is bevontak: a parlamenti bizottság csak azok közül választott elnökjelöltet, akiket a médiapiaci és szakmai szervezetek képviselői alkalmasnak tartottak.

Ez fontos előrelépés lehet, de nem szünteti meg a politikai felelősséget. A parlamenti többség végül továbbra is döntő szereplő. Polyákra 132 képviselő szavazott igennel, 52 nemmel. A Tisza három jelöltjét szinte teljes konszenzussal választották meg, miközben a Fidesz és a KDNP jelöltje elbukott. A testület így politikailag kiegyensúlyozottabbnak tűnhet a korábbinál, de nem lett automatikusan pártsemleges.

Külön figyelmet érdemel Tóth Máté helyzete. A Mi Hazánk jelöltjeként 171 igen szavazattal került a testületbe, miközben felmerült, hogy a párt alelnöki tisztségére is megválaszthatják. A Telex szerint ebben az esetben összeférhetetlenségi kérdés keletkezhet, így tagsága akár rövid életű is lehet. Ez már a testület első heteiben új személyi döntést kényszeríthet ki.

A Fidesz és a KDNP jelöltjeinek elutasítása szintén tartós politikai vita forrása lehet. Egy pluralista szabályozóban elvileg éppen az a cél, hogy több politikai és szakmai nézőpont jelenjen meg. Ugyanakkor a parlamenti képviselőknek joguk van alkalmatlannak tartani egy jelöltet. A rendszer minőségét ezért az mutatja majd meg, hogy a megüresedő helyekre képesek-e új, elfogadható jelölteket találni, vagy tartósan betöltetlen pozíciók maradnak.

A magyar médiapiac közben sokkal nagyobb problémákkal küzd annál, mint hogy kik ülnek a tanácsban. A közmédia finanszírozása és szerkesztői függetlensége, az állami reklámköltés, a KESMA piaci súlya, a helyi média helyzete és a digitális platformok dominanciája mind olyan ügy, amelyhez a Médiatanács csak részben rendelkezik eszközökkel.

A kormányváltás után különösen kényes kérdés az állami hirdetések rendszere. Ha az új kabinet egyszerűen más médiumokhoz irányítja át a korábban kormánybarát csatornákhoz áramló közpénzt, attól a rendszer nem válik tisztábbá. A valódi reform átlátható, tartalomsemleges és ellenőrizhető állami reklámszabályokat igényel.

Ugyanez igaz a frekvenciákra. A korábbi években több vita szólt arról, hogy a pályázati és hosszabbítási döntések mennyire szolgálták a politikai médiatér átalakítását. Az új tanács egyik első hitelességi próbája az lesz, hogy képes-e előre kiszámítható, világos és bíróság előtt is védhető mércét alkalmazni.

A közmédia kérdése még bonyolultabb, mert az MTVA és a Duna Médiaszolgáltató szerkezete nem egyszerűen a Médiatanács alá tartozik. A pluralizmus helyreállításához ezért törvényi és szervezeti változtatásokra is szükség lehet. Polyák korábbi szakmai álláspontjai alapján várható, hogy a közmédia függetlensége hangsúlyos kérdés lesz, de elnökként már nem elemzői, hanem intézményi szerepben kell eljárnia.

A kommentoldalakon a megválasztás gyorsan vitát váltott ki. A hozzászólások egy része kifejezetten Polyák szakmai felkészültségét méltatta, mások a Mi Hazánk jelöltjének hátterét és a politikai delegálás egész rendszerét kérdőjelezték meg. Ez nem reprezentatív közvélemény, de jól mutatja, hogy az új testülettel szembeni elvárás nem egyszerűen „más politikai oldal” megjelenése, hanem a szabályozás szakmai hitelességének helyreállítása.

A legnagyobb kockázat éppen a túlzott várakozás. Egyetlen új Médiatanács nem tudja néhány hónap alatt visszafordítani a médiapiac 16 év alatt kialakult tulajdonosi, pénzügyi és közönségszerkezeti változásait. A nagy médiacsoportok megmaradnak, a reklámpiac nem rendeződik át egyik napról a másikra, a közmédia kultúrája pedig nem változik meg pusztán új szabályozói vezetőktől.

A következő hónapok ezért fontosabbak lesznek, mint maga a szeptember 22-i szavazás. Milyen ügyeket vesz napirendre a testület? Nyilvánosságra hozza-e részletesebben a döntések indokait? Hogyan kezeli a kormányhoz közel álló és a kormánykritikus médiaszereplők panaszait? Milyen gyakorlatot alakít ki a frekvenciák és szankciók ügyében?

Az új Médiatanács sikere akkor lesz mérhető, ha néhány év múlva kevésbé számít, melyik párt jelölte a tagjait. A szabályozó függetlenség paradoxona ugyanis az, hogy a legjobb politikai kinevezés az, amelynek politikai eredete a döntésekből később már nem látszik.