Reformkényszerben Friedrich Merz kabinetje:

A német szövetségi politika színfalai mögött ritkán tapasztalható feszültség uralkodik, miután a szeptemberi tartományi választások alaposan megrázták a hagyományos pártrendszert. Szász-Anhaltban, Mecklenburg-Elő-Pomerániában és a fővárosban, Berlinben a kormánypártok rendkívül gyenge eredményeket értek el, miközben a politikai térfél peremén elhelyezkedő formációk jelentős sikereket könyvelhettek el. A voksolások után közzétett országos közvélemény-kutatások mind a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Keresztényszociális Unió (CSU) szövetsége, mind a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) esetében aggasztó zuhanást mutatnak. A koalíciós vezetés pontosan érti a helyzet súlyát: a kormány felbomlása szinte elkerülhetetlenül előrehozott választásokhoz és történelmi mélyponthoz vezetne. Thorsten Frei, a keresztény uniópártok frakcióvezetője nyíltan figyelmeztetett arra, hogy a mélybe zuhanó népszerűségi mutatók nem válhatnak választási végeredménnyé, mert az katasztrofális következményekkel járna az országra nézve. A frakcióvezető szavai szerint a koalíció köteles kézzelfogható eredményeket felmutatni, Franziska Hoppermann, a CDU főtitkára pedig megerősítette: pillanatnyilag nincs más olyan parlamenti felállás, amely képes lenne kormányozni Németországot.

A közös túlélési ösztön sajátos légkört teremtett a szövetségi fővárosban. Miközben a két párt tagságában és hátországában sokan a tisztán kereszténydemokrata vagy tisztán szociáldemokrata profil érvényesítését sürgetik, a vezetők kölcsönös dicséretekkel igyekeznek fenntartani a munkakapcsolatot. Lars Klingbeil elismerően nyilatkozott a Karsten Wildberger digitális miniszterrel folytatott tárgyalásokról, Dagmar Schmidt, az SPD frakcióvezető-helyettese pedig Carsten Linnemann egészségügyi miniszter emberséges hangvételét méltatta. Ugyanakkor a felszín alatt komoly nézeteltérések feszülnek. Schmidt felszólította a konzervatív partnert, hogy hagyjon fel a kizárólagos juttatáscsökkentési szemlélettel, hiszen egy ilyen hozzáállás rombolja a társadalmi bizalmat, és ellehetetleníti, hogy az állampolgárok pozitív lépésként fogadják el az elkerülhetetlen szerkezeti átalakításokat.

A kormányzati egyeztetések legnehezebb fejezetét a nyugdíjrendszer átfogó átalakítása jelenti. A felek eredetileg abban állapodtak meg, hogy a szakértői nyugdíjbizottság 33 pontból álló javaslatcsomagját egyetlen, felbonthatatlan egészként ültetik át a gyakorlatba. A legélesebb vitát a 63 éves korban igénybe vehető, 45 évnyi járulékfizetés után járó levonásmentes nyugdíj megszüntetése váltotta ki. A szakértői testület a kasszák tehermentesítése érdekében a kedvezmény kivezetését indítványozta, rámutatva arra, hogy a jelenlegi szabályozás a fizikai munkát végzők helyett túlnyomórészt jó egészségnek örvendő, magasabb jövedelmű munkavállalóknak kedvez. A szociáldemokraták soraiban ez a megállapítás hatalmas felháborodást keltett. Bernd Rützel, a Bundestag szociális bizottságának elnöke leszögezte: aki 65 éves korára 45 vagy akár ötven esztendőt dolgozott végig, attól semmilyen körülmények között nem tagadható meg a teljes összegű ellátás.

A nyugdíjkérdés politikai súlyát Manuela Schwesig mecklenburgi sikere is igazolta, aki az élethosszig tartó munka megbecsülésének hangoztatásával 35 százalékos támogatottságot szerzett tartományában. A CDU soraiban ezzel szemben a fiatal képviselők csoportja a jövő generációk méltányos tehermentesítését követeli. Franziska Hoppermann főtitkár nyíltan azzal vádolta meg Bärbel Bas szociális minisztert, hogy szándékosan halogatja a törvénytervezet benyújtását, mivel az SPD vezetése retteg a saját párttagságának felháborodásától. A színfalak mögött zajló tárgyalásokon mindazonáltal meglepően hasonló kompromisszumos megoldások körvonalazódnak. Thorsten Frei jelezte, hogy a méltányossági szempontok figyelembevételével nyitottak a rugalmasságra, különösen egészségügyi kockázatok vagy kifejezetten megterhelő munkakörök esetén. Felmerült egy öt vagy tízéves türelmi időszak bevezetése is, amely elhalasztaná a szigorítások érvénybelépését. További tárgyalási alapot ad a jogosultsági feltételek szigorítása: a 45 éves korlát megemelése, vagy a járulékévek helyett a tényleges munkaévek beszámítása, kirekesztve a munkanélküliség és a képzés időszakait. A kereszténydemokrata vezetés mozgásterét szűkíti, hogy a keleti tartományi miniszterelnökök szintén védik a levonásmentes ellátást, miközben Markus Söder bajor kormányfő határozottan ellenzi a minimálbéresek kötelező egészségbiztosítási bevonását.

Az egészségügy és az ápolási biztosítás területe hasonlóan forró terepnek bizonyul a koalícióban. A feszültséget növelte, hogy a szövetségi kancellár a lakosság igazságérzetét súlyosan sértő problémának minősítette a törvényes és a magán-egészségbiztosítás párhuzamos egymás mellett élését. Tim Klüssendorf, az SPD főtitkára erre reagálva azonnal felvetette az egységes állampolgári biztosítás régi szociáldemokrata koncepcióját. Bár a baloldali politikusok tisztában vannak azzal, hogy a magánbiztosítók felszámolása a konzervatívok számára elképzelhetetlen, azt határozottan elvárják, hogy a magánbiztosítottak arányosan nagyobb mértékben járuljanak hozzá az ellátórendszer fenntartásához. Komoly pénzügyi vitát gerjeszt, hogy a törvényes biztosítók kasszái fedezik az állampolgári juttatásban részesülők gyógyítását és az ápolószemélyzet képzését. Ezt a feladatot elvileg a szövetségi költségvetésből kellene finanszírozni, ám a költségvetési hiány miatt erre nincsenek szabad források. Az SPD ezért kockázatstruktúra-kiegyenlítést követel a magán- és az állami kasszák között, kötelezve a magáncégeket a krónikus betegek kezelési költségeinek részleges átvállalására.

Az orvosi ellátáshoz való hozzáférés és a hosszú várakozási idő a választópolgárok legfőbb panasza. Karl-Josef Laumann észak-rajna-vesztfáliai egészségügyi miniszter, a CDU szociális szárnyának tekintélyes vezetője határozott betegirányítási reformot sürget. Laumann megközelítése szerint a szakorvosi időpontok kiosztását kizárólag a kezelés orvosi szükségessége és sürgőssége határozhatja meg, felszámolva azt a gyakorlatot, hogy a rendelőkben elsőként a páciens biztosítási státusza felől érdeklődnek. Carsten Linnemann szövetségi egészségügyi miniszter ettől eltérő, hatékonyságközpontú megoldást vázolt fel. A miniszter a várólisták rövidítését a telefonos időpontközpont megerősítésével és a mentőszolgálat hívószámával való digitális összekapcsolásával kívánja elérni, elkerülve a felesleges orvos-beteg találkozókat és felszabadítva a szűkös rendelői kapacitásokat. Nina Warken kancelláriaminiszter szintén igazságossági problémaként tekint a várakozási időkre, a megoldást a célzott orvosi szűrésben és a szigorúbb ellátási sorrendben látva.

Az ápolási biztosítási alapok pénzügyi helyzete még a gyógyító ágazatnál is sürgetőbb beavatkozást követel. A szövetségi kormány már a következő napokban konkrét takarékossági határozatokkal próbálja enyhíteni a gondozási kasszák likviditási válságát. Ebben a kérdésben az SPD a kockázatkiegyenlítés kiterjesztését várja el a magánbiztosítókra, miközben Linnemann ígéretet tett arra, hogy a hozzátartozóikat otthon gondozó családtagok nyugdíjjogosultsága nem szenvedhet csorbát. A hosszabb távra mutató átalakításokat a felek szakértői testületekbe delegálták: az egészségügyi javaslatok decemberre készülnek el, a gondozási bizottság munkája pedig a következő évre húzódik át, ami időt ad a pártoknak az álláspontok közelítésére.

Az adópolitika terén a kormánynak nincs módja az időhúzásra, mivel a törvényhozási határidők szorítanak. Mintegy húsz kereszténydemokrata képviselő máris jelezte, hogy jelenlegi formájában elutasítja a cukoradó bevezetését és a jövedelemadó csekély mértékű mérséklését. A konzervatív képviselők elégedetlenségét az váltotta ki, hogy a Lars Klingbeil által előterjesztett adócsomag nem ellensúlyozza a sávos adóterhelés inflációs elcsúszását, vagyis a fizetések növekedésével járó automatikus adóemelkedést. Franziska Hoppermann éles bírálatában úgy fogalmazott, hogy a szociáldemokrata tervezet valódi reform helyett mindössze egy szerény tarifakorrekciónak tekinthető. A CDU vezetése ragaszkodik ahhoz, hogy a hideg progresszió ellensúlyozása a jövőben is megmaradjon a bérből élők védelmében.

A szociáldemokraták világossá tették: a konzervatívok által szorgalmazott adócsökkentéseknek meg kell teremteni a valós költségvetési fedezetét. Az SPD vezetése kész felülvizsgálni a jövedelemadó sávjait, amennyiben az uniópártok elfogadják a kieső bevételeket pótló javaslatokat. A baloldali lista élén a cégautók adókedvezményének eltörlése, a lakásfelújítási és kézműves munkák leírhatóságának megszüntetése, valamint a tőkejövedelmek forrásadójának emelése szerepel. Bár a kereszténydemokraták ezeket az adóemelési terveket korábban mereven elutasították, a szociáldemokraták abban bíznak, hogy a megállapodási kényszer engedményekre bírja a koalíciós partnert. A politikai fősodor pártjai előtt világossá vált, hogy a radikális erők előretörése idején kizárólag a szociális biztonságot és a gazdasági stabilitást garantáló kompromisszumok menthetik meg a szövetségi kormány tekintélyét.