Adósságcsapda Párizsban: pénzügyi válság felé sodródnak

A párizsi külügyminisztérium Szajna-parti palotájának aranyozott termeiben a közelmúltban is felidézték a francia-német történelmi megbékélés ünnepélyes pillanatait. A Német-Francia Újságíródíj átadásán a házigazdák a patinás Óra-teremben Robert Schuman 1950 májusában elhangzott beszédére emlékeztek, amely a szén- és acélközösség felállításával elindította az európai integráció folyamatát. A rangos elismerést Joachim Nagel, a német Bundesbank elnöke és François Villeroy de Galhau, a Banque de France korábbi kormányzója vehette át a közös európai monetáris stabilitás és a geopolitikai kihívásokra adott válaszok védelméért. A csillárok fénye alatt megrendezett gála emelkedett légköre mögött azonban mély aggodalom húzódott meg. A meghívott diplomaták és a gazdasági elemzők pontosan érzékelték, hogy a kontinens második legnagyobb gazdasága történelmi léptékű politikai és pénzügyi megrázkódtatás elé néz.

A francia közélet látóhatárán a 2027 tavaszán esedékes elnökválasztás sötét árnyékot vet a mindennapi kormányzásra, amelyet szinte azonnal parlamenti választások követnek majd. Nicolas Sarkozy korábbi köztársasági elnök már korábban nyersen úgy fogalmazott a jobboldali Nemzeti Tömörülés esélyeiről, hogy ezúttal ők következnek a hatalomban. A közvélemény-kutatások adatai maradéktalanul alátámasztják ezt a jóslatot. Marine Le Pen hónapok óta megkérdőjelezhetetlenül vezeti az országos felméréseket, a voksok mintegy 35 százalékát tudhatja maga mögött az első fordulóban. Mivel a politikai centrum pártjai eddig képtelennek bizonyultak hiteles és karakteres elnökjelöltet találni, a jelenlegi erőviszonyok alapján a radikális baloldali Engedetlen Franciaország vezetője, Jean-Luc Mélenchon rendelkezik a legkomolyabb eséllyel arra, hogy bejusson a második fordulóba Le Pen ellenfeléül. Bár a hivatalos kampányig még sok részlet formálódhat, a nemzeti radikális erők végső győzelme ma már a legkevésbé sem számítana váratlan fordulatnak.

A hagyományos pártok és a politikai elit tekintélyének elpárolgása mögött fél évszázad felhalmozódott tévedései tornyosulnak. A liberális-konzervatív Thomas More Intézet tanulmánya ötven olyan sorsfordító döntést lajstromozott, amelyek az elmúlt ötven esztendő során térdre kényszerítették az országot. A kutatóműhely a gazdaságpolitika, az államháztartás és a szociális ellátórendszer területén azonosította a legvégzetesebb ballépéseket. A hanyatlás leglátványosabb tünete az államadósság megállíthatatlan felhalmozódása, amely Franciaországnak Olaszország után a legkiszolgáltatottabb európai adós kétes hírnevét hozta el. A nemzetközi gazdasági elemzők sora ad hangot növekvő nyugtalanságának: a gazdasági tárca hivatalos számításai szerint a tartozások aránya eléri a bruttó hazai termék 119,3 százalékát, a következő időszak végére pedig 121,7 százalékra emelkedik. Míg Róma stabilizációs pályára állította a gazdálkodását, Párizsban a deficit elszabadult, az idei hiány eléri a nemzeti össztermék 5,4 százalékát.

Ebben a szorításban Sébastien Lecornu kormánya előtt rendkívül szűk mozgástér maradt. A miniszterelnök bejelentette, hogy a következő évi költségvetésben ötvennégymilliárd eurós megtakarítást kíván elérni a kiadások visszafogásával és adóemelésekkel, ám e szándék gyakorlati megvalósítása szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. A kormánynak nincs megbízható parlamenti többsége a nemzetgyűlésben, a törvényhozás frakciói pedig mereven elutasítják a megszorításokat. A közeledő választások árnyékában egyetlen politikai erő sem hajlandó felvállalni a népszerűtlen intézkedéseket. A növekvő adósságtömeg és a magasabb nemzetközi kamatszintek kölcsönhatása ráadásul meredeken növeli az államadósság finanszírozási költségeit, amely hamarosan az állami költségvetés legmagasabb kiadási tételévé válik. Franciaország ugyan nem áll közvetlen államcsőd előtt, a jelenlegi pénzügyi pálya fenntarthatatlan, és gyors irányváltást sürget. Ehhez a bátor politikusok mellett olyan választókra is szükség lenne, akik belátják, hogy az ország évtizedek óta reménytelenül a valós gazdasági ereje felett él.

A folyamatok gyökerei egészen az 1970-es évek közepéig nyúlnak vissza, hiszen Franciaországban 1974 óta egyetlen kormány sem tudott egyensúlyi állami költségvetést előterjeszteni. Békés felívelés és válságok idején az államapparátus folyamatosan hitelekből fedezte a működését. Nicolas Dufourcq neves közgazdász és gazdasági vezető a francia szociális adósságról szóló kötetében rávilágított: a felhalmozott háromezer-ötszázmilliárd eurós kötelezettségállományból legalább kétezer-milliárd euró közvetlenül a hitelből biztosított jóléti kiadásokra ment el. Miközben a jövőbe mutató infrastrukturális vagy kutatási beruházások kölcsönökből történő megvalósítása észszerű célokat szolgálhat, a nyugdíjak, az orvosi kezelések és a családtámogatások kifizetése a jövő nemzedékek rovására semmilyen közgazdasági indokkal sem igazolható. A lakosság ezt azért nem vette észre, mert a vezetés soha nem magyarázta el a következményeket. Az állam egy olyan ellátórendszert erőltetett, amely a demográfiai elöregedés és a versenyképtelenség miatt stagnáló gazdasági bázisra nehezedett rá. Éric Lombard korábbi gazdasági miniszter nyíltan figyelmeztetett: az ország hitelekből finanszírozza az idősödő generációk jólétét.

A második világháború utáni harminc dicsőséges év elnevezésű gazdasági csoda az 1970-es évek olajválságaival végleg véget ért. A termelékenység bővülése megtorpant, az állampolgárok jóléti elvárásai ezzel szemben tovább növekedtek. Franciaországban a gazdasági eredményeket a bérek érdemi fejlesztése helyett munkaidő-csökkentésekre váltották át. A közéleti diskurzust az értékteremtés helyett az újraelosztás vitái uralták el, és a fejlett világban itt alakult ki a legkisebb hajlandóság arra, hogy a hosszabb élettartam mellett a polgárok tovább maradjanak a munkaerőpiacon. Egy nemzetközileg kiemelkedően versenyképes ipar talán képes lett volna kezelni ezeket a terheket, ám a francia gyárak a globális nyitás évtizedeiben tartós hanyatlásnak indultak. 1995 és 2015 között Franciaországban csaknem minden második ipari üzemet felszámoltak, és a feldolgozóipari álláshelyek egyharmada örökre elveszett.

A gyárbezárások sorozatát végzetesen felgyorsította a 35 órás munkahét kötelező bevezetése és a garantált minimálbér erőltetett emelése a növekvő nemzetközi piaci verseny közepette. Amikor a Szocialista Párt 1997-ben váratlanul megnyerte az előrehozott parlamenti voksolást, Lionel Jospin miniszterelnök kormányában a baloldali munkaügyi miniszter, Martine Aubry és a pénzügyminiszter, Dominique Strauss-Kahn között heves hatalmi vetélkedés indult. Bár Strauss-Kahn tisztában volt a merev szabályozás gazdasági kockázataival, a politikai béke érdekében támogatta a jogszabályt. A szigorú munkajogi korlátok és a magas járulékterhek elriasztották a beruházókat. A francia modell sajátos csapdába került: a bruttó hazai termékhez mért adó- és járulékteher tartósan meghaladja az 55 százalékot, ami a legmagasabb elvonási szintek egyike a világon. Az elvont javakat az állam ingyenes intézményi szolgáltatások formájában nyújtja, ám a dolgozók képtelenek vagyont gyűjteni. A rendszer megvédi a legszegényebbeket, a középosztály kitörését viszont teljesen ellehetetleníti.

Emmanuel Macron 2017-ben azzal az ambícióval lépett a hatalom csúcsára, hogy megtöri a merev hagyományokat, és a kínálati oldal élénkítésével modernizálja a francia gazdaságot. A párizsi Sorbonne egyetemen elmondott beszédében a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét, a szakképzés felkarolását és a vállalkozások megerősítését tűzte ki célul, vörös vonalak helyett tágas távlatokat ígérve. A korai reformok hoztak ugyan átmeneti eredményeket, a folyamat azonban hamar kisiklott. 2018 őszén fellángolt a sárgamellényesek lázadása, amely az üzemanyagok adójának emelése ellen szerveződve országos mozgalommá terebélyesedett. A vidéki körforgalmakat megszálló, autóval ingázó polgárok dühe rámutatott a metropoliszok és a vidéki Franciaország közötti szakadékra. Macron a robbanásveszélyes elégedetlenségre válaszul hitelfelvételekből fizetett segélycsomagokkal próbálta elfojtani a tiltakozásokat, végleg feladva a költségvetési szigort. Az elnök Jupiterként emlegetett, elszigetelt vezetési stílusa történelmi mélypontra taszította népszerűségét, a nemzetgyűlés 2024-es meggondolatlan feloszlatása pedig instabil, kisebbségi kabinetek sorához vezetett.

Nicolas Baverez elismert közgazdász és publicista a Le Figaro hasábjain megjelent esszéjében nyomatékosította: Franciaország az 1930-as évek óta nem lépett be ennyire meggyengült és védtelen állapotban egy sorsdöntő választási időszakba. A szerző figyelmeztetett, hogy a kontinens integrációjának kezdete óta egyetlen francia voksolás sem hordozott ekkora kockázatot a közösség jövőjére nézve. A szélsőjobboldal hatalomra jutása nyílt vagy burkolt intézményi szakításhoz vezethet, ami darabokra törheti az unió eddigi kereteit. A választókban ugyanakkor mély kételyek élnek a radikális gazdaságpolitikai tervek iránt. Jean-Luc Mélenchon vihart kavart azzal a javaslatával, hogy a nemzeti banknál lévő államkötvényeket meg kellene semmisíteni, ami súlyos szerződésszegést jelentene a valutaunió alapelveivel szemben. Marine Le Pen ezzel párhuzamosan igyekszik megnyerni a nagyvállalati köröket, ám pénzügyi koncepciója meglehetősen kidolgozatlan. Egy esetleges választási siker esetén a jobboldali vezetés sem térhetne ki a keserű gazdasági realitások elől.

A francia gazdaság kimerülése a nemzetközi térben is komoly aggodalmakat kelt. A jól képzett fiatalok tömeges elvándorlása – a Londonban, a Szilícium-völgyben, Dubajban vagy Szingapúrban letelepedő mintegy három és fél millió francia állampolgár – világosan jelzi a hazai szabályozási környezet elszívó erejét. A legkiválóbb mérnökök és pénzügyi szakemberek távozása csökkenti a gazdaság jövőbeli növekedési esélyeit, miközben a luxusipar milliárdosai által felmutatott látványos gazdagság elrejti a gyárak csendes pusztulását. A Szajna partján kibontakozó válság a kontinens egészét magával ránthatja. A párizsi adósságteher növekedése és a reformképtelenség feladja a leckét az európai döntéshozóknak, hiszen a valutaunió második tartópillérének megrendülése olyan gazdasági lavinát indíthat el, amelyet a hagyományos intézmények már aligha lennének képesek feltartóztatni.