Politikai zsákmány lett Assisi Szent Ferenc öröksége

A Monte Subasio lankáin magasodó assisi bazilika monumentális kőtömbje messziről uralja az umbriai völgy látképét. A hegyből fejtett világos mészkő sajátos fényviszonyok között meleg rózsaszínben izzik, a kettős templom és a hozzá kapcsolódó kolostoróriás pedig évszázadok óta hirdeti a keresztény egyház építészeti hatalmát. Ez a pazar, díszes épületegyüttes ugyanakkor éles ellentétben áll annak a férfinak az eszméivel, akinek az emlékére emelték. Ferenc, aki a földi javak önkéntes megtagadását és a kolduló egyszerűséget választotta a gazdagság helyett, alig két esztendeje nyugodott a földben, amikor IX. Gergely pápa 1228-ban letette a szentély alapkövét. Az 1253-ban felszentelt bazilika ma a globális vallási turizmus egyik legforgalmasabb központja, ahová évente mintegy ötmillió zarándok érkezik a világ minden szegletéből, hogy lerója tiszteletét a sírhely előtt.

A templom hűvös félhomályából egy sokat látott szerzetes lép elő a látogatók közé. Eduardo testvér, az Argentínából származó ferences barát fekete csuhát visel, őszülő tincsei a vállára omlanak, szakálla bozontos, mezítláb áll a hideg kőpadlón, mindössze egyszerű bőrszandál választja el a talpát a burkolattól. Amikor a rend alapítójáról kérdezik, szavai meglepő őszinteséggel csengenek a boltozatok alatt. Úgy fogalmaz, hogy a rend tagjai voltak az elsők, akik eladták Ferencet a világnak. Felfelé mutat a felsőtemplom falaira, ahol a Giottónak tulajdonított 28 híres freskó látható. A falfestmények egy leegyszerűsített, békés szentet ábrázolnak: a madaraknak prédikáló, farkast szelídítő, stigmákat hordozó jámbor alakot, a második Krisztust. A szerzetes szerint ez a romantikus kép elfedte a valódi Ferencet, aki kényelmetlen, megalkuvást nem ismerő, nehezen kezelhető személyiség volt a saját korában. Beszéd közben Eduardo testvér gyanakvóan körbepillant, felidézve, hogy korábbi televíziós nyilatkozatai után a rögzített felvételek rejtélyes körülmények között eltűntek, mivel az intézményes vezetés rossz szemmel nézi a kendőzetlen véleményeket.

A kolduló rendalapító alakját a halála óta eltelt évszázadok során számtalanszor formálták át az egymást követő korszakok elvárásai szerint. Teológusok, filozófusok, történészek és világi vezetők egyaránt saját céljaik igazolására használták fel az alakját. A 2026-os esztendőben ez a folyamat újabb lendületet kapott, hiszen október 4-én érkezik el halálának pontosan nyolcszázadik évfordulója. Giorgia Meloni jobboldali kormánya törvénybe iktatta, hogy a kerek jubileum tiszteletére a dátum hosszú évtizedek után ismét hivatalos nemzeti ünneppé váljon az országban. A naptári sajátosságok miatt a nap éppen vasárnapra esik, ami megkíméli a költségvetést a kieső munkanap terheitől, a politikai szimbolika súlya mégis egyértelmű maradt. A római kabinet a megemlékezést a nemzeti büszkeség megerősítésére kívánja felhasználni.

Az egyháztörténeti kutatók határozott fenntartásokkal szemlélik a hivatalos kormányzati ünneplést. Volker Leppin, a Yale Egyetem professzora rávilágított arra, hogy a miniszterelnök az itáliai egység központi alakjává próbálja emelni a szentet, felsorakoztatva mögötte a társadalom különböző rétegeit. A történész párhuzamot von az 1926-os eseményekkel, amikor Benito Mussolini hasonló forgatókönyv alapján szervezte meg a hétszázadik évfordulót. A fasiszta diktatúra idején Ferencet annak bizonyítékaként mutatták be, hogy az Appennini-félsziget már a középkorban is különleges szellemi és kulturális küldetést töltött be Európában. Paolo Ardali pap a centenáriumra készített ünnepi írásában egyenesen a Ducéhoz mérte a szentet, határozott vezetői akaratot, fegyelmezett követést és harcias szellemet tulajdonítva a történelmi alaknak. Ez a fajta politikai kisajátítás a szentet igazítja a hatalom birtokosának képéhez, eltörölve az eredeti üzenetet.

A történelmi személyiségek azért válnak vonzóvá a hatalmi szereplők számára, mert egyszerre kínálnak közösségi identitást és erkölcsi legitimációt. Egy széles körben tisztelt alakra hivatkozva a jelen döntései egy dicső, hiteles hagyomány folytatásaként tüntethetők fel. Ez a taktika különösen kényelmes a jobboldali erőknek, amelyek előszeretettel építenek a nemzeti gyökerek, a szülőföld és a vallási folytonosság fogalmaira. Ugyanakkor a baloldali csoportok és a liberális mozgalmak szintén élnek ezzel az eszközzel. Az eligazodási pontok elvesztésének idején a történelmi hősök ismerős kapaszkodót nyújtanak a választóknak. A folyamat törvényszerű velejárója, hogy a valóságos hús-vér ember a maga vívódásaival és belső küzdelmeivel együtt eltűnik a leegyszerűsített politikai ikon mögött.

Nemzetközi példák sora mutatja, miként válnak történelmi alakok a jelen vitáinak áldozataivá. Franciaországban Jeanne d'Arc sorsa kísértetiesen hasonló mintát követett: kezdetben a katolikus egyház magasztalta a mély vallásossága miatt, később a köztársaságiak emelték fel a világi uralkodókkal szembeni bátorságáért, a második világháború éveiben az ellenállás jelképévé formálták, napjainkban pedig a nemzeti radikálisok használják fel a bevándorlókkal szembeni érvelésükben. Hasonló átalakuláson ment keresztül Mahatma Gandhi, Martin Luther King vagy éppen Nelson Mandela megítélése, akiket haláluk után makulátlan erkölcsi bálvánnyá stilizáltak a legkülönbözőbb érdekcsoportok. Az egyéni sorsok bonyolultsága helyére minden esetben a hatalmi érdekeknek megfelelő mítosz lép.

A ferences hagyományban rejlő sokféleség megkönnyíti a legeltérőbb politikai csoportok közeledését. A baloldali formációk a békemozgalom, a leszerelés és az erőszakmentesség apostolaként tekintenek Assisi szülöttére. A környezetvédelmi szervezetek és az állatvédők a természet védelmezőjét látják benne, aki testvérének nevezte a Napot, a Holdat és az erdők vadjait. A 2009-ben zászlót bontó Öt Csillag Mozgalom tudatosan október 4-ére időzítette alapítását. Beppe Grillo, a formáció elindítója rendszeresen valódi ferencesekként aposztrofálta követőit, szembeállítva őket a Giuseppe Conte körül tömörülő pártvezetéssel, akiket gúnyosan jezsuitáknak bélyegzett a belső hatalmi harcok során. A jobboldalon ezzel párhuzamosan Matteo Salvini nyilvános szereplésein a nyakába akasztott Tau-kereszttel igyekszik demonstrálni vallási elkötelezettségét, politikai tőkét kovácsolva a tradicionális keresztény jelképekből.

A Sacro Convento falai között szolgáló szerzetesek különbözőképpen értékelik ezt a fokozott társadalmi érdeklődést. Marco Moroni testvér, a kolostori közösség felügyelője kemény szavakkal illeti a szent alakjának egyoldalú felhasználását. Úgy véli, hogy a részleges megközelítések az egyháztörténelem eretnekségeihez hasonlítanak, amikor a hívek a valóság egyetlen kiragadott szeletét tették meg a teljes igazságnak. Meglátása szerint az állatbarát, a békekövet vagy a vallások közötti párbeszéd megtestesítője önmagában mind létező vonás, egyikük sem elegendő azonban a teljes személyiség leírására. Ezzel szemben Giulio testvér, a rend médiakapcsolataiért felelős képviselője megengedőbben viszonyul a jelenséghez. Mary Poppins táskájához hasonlítja a szent örökségét, amelyből mindenki kihalászhatja a számára kedves üzenetet: a szociális igazságosságot, a természet óvását vagy az elcsendesedő imádságot. A kommunikációs szakember a zöldrefestés mintájára ferencrefestésnek nevezi azt a folyamatot, amellyel a politikai csoportok igyekeznek a szent fényében sütkérezni.

A valóságos történelmi alak élete messze állt a zavartalan békességtől. Az 1181 körül gazdag assisi posztókereskedő gyermekeként született fiatalember ifjúkorában a jómódúak gondtalan, mulatozó életét élte. Lovagi dicsőségre vágyva harcba vonult a szomszédos Perugia ellen, ám fogságba esett, s a börtönben átélt szenvedések, valamint az elhúzódó betegségek mély lelki válságot idéztek elő nála. Megtérése radikális szakítást hozott korábbi világával: a helyi püspök színe előtt levetette ruháit, visszaadva azokat apjának, és a legteljesebb nincstelenség mellett kötelezte el magát. Példája mágnesként vonzotta a tehetős családok fiait és lányait, köztük Klárát, a későbbi klarissza rend alapítóját. Az 1210-ben Rómába induló 12 fős kis csapat néhány esztendő alatt százezreket megmozgató mozgalommá terebélyesedett, amely az írott sajtó és a modern hírközlés nélküli középkorban páratlan jelenségnek számított. Az egyház számára a mozgalom felbecsülhetetlen mentőövet jelentett, visszavezetve a kiábrándult tömegeket az evangéliumhoz egy olyan korban, amikor a klérus világi gazdagsága mély megbotránkozást keltett.

A mozgalom gyors felduzzadása azonban éppen azt a visszavonult életformát tette lehetetlenné, amelyre Ferenc a leginkább vágyott. Assisiben már a középkorban megjelent a tömeges zarándoklás, az alapító ezért eldugott remeteségekbe, a La Verna szikláira menekült a nyüzsgés elől, hogy lecsendesítse lelkét. Életének utolsó éveit súlyos testi bajok, látásának elvesztése és a rend vezetésével járó intézményi kompromisszumok keserítették meg. Amikor 1226-ban elhunyt, halála a felszabadulást hozta el gyötrelmei után. Ezt követően az egyházi vezetés azonnal hozzálátott az emlékiratok megszépítéséhez. Paul Bösch svájci teológus forráselemzései megmutatták, miként faragtak a vívódó emberből szeplőtlen csodatevőt. A La Verna hegyén kapott stigmák legendája a kutató szerint azt a célt szolgálta, hogy Ferencet második Krisztusként emeljék az oltárokra, elhomályosítva személyiségének emberi esendőségét.

A 2026-os centenáriumi esztendőben az assisi zarándoklatok rendhagyó motívumokkal egészültek ki. A rend tavasszal közszemlére tette a szent földi maradványait, ami heves szakmai vitákat váltott ki a ferences teológusok körében. Niklaus Kuster svájci kapucinus tudós érthetetlennek nevezte a kezdeményezést, felvetve a kérdést, hogy egy prófétai gondolkodó örökségéből miért kellene a középkori ereklyekultuszt feléleszteni. A kutató úgy látja, hogy a csontok bemutatása mögött egyfajta ki nem mondott verseny húzódik meg Carlo Acutis rendkívüli népszerűségével szemben. A 2025-ben szentté avatott, 15 évesen leukémiában elhunyt olasz fiatalember, akit a média Isten influenszereként emleget, mágnesként vonzza a digitális nemzedékeket az assisi Santa Maria Maggiore templom üvegkoporsójához. A két kultusz párhuzamos jelenléte sokatmondó képet fest az egyház megújulási kísérleteiről. Amikor Eduardo testvért arról kérdezik, mit szólna mindehhez maga Ferenc, a szerzetes egyszerű választ ad: kézlegyintéssel hátat fordítana a felhajtásnak, és felmenne a hegyek csendjébe, hiszen az igazi változás a belső megújulással kezdődik.