A toleráns szultánság mítosza és a radikalizmus

Megdöbbenést keltett a nemzetközi légi közlekedésben és a közel-keleti diplomáciában az a terrorgyanús incidens, amely a Flydubai légitársaság FZ1073-as járatának pilótafülkéjében zajlott le a Dubaj és Tel-Aviv közötti útvonalon. A Boeing 737 MAX 8 típusú utasszállító fedélzetén a másodpilóta késsel támadt rá a gépet vezető indiai kapitányra, miközben a vezérlést átvéve meredek zuhanásba vitte a 180 utast szállító repülőgépet. A tragédiát csupán a súlyosan vérző kapitány lélekjelenléte, a pilótafülkébe betörő utasok közbeavatkozása, valamint a fedélzeten utazó, szolgálaton kívüli pilóták gyors manővere hárította el, akik végül kényszerleszállást hajtottak végre a szaúd-arábiai Tabuk repülőterén. Az izraeli kormányfő és a hírszerző szervek gyors vizsgálata rávilágított, hogy az elkövető egy 31 éves ománi állampolgár, aki szélsőséges vallási indoktrináción esett át, munkatársai előtt elutasította a nőkkel való kézfogást, és korábban szélsőséges tartalmak látogatása miatt az ománi nemzeti légitársaságnál irodai beosztásba kényszerült, mielőtt a magánszektorban ismét a pilótafülkébe került volna.

Az eset éles fényt vet arra az ellentmondásra, amely az Ománi Szultánság nemzetközi hírneve és a mélyben meghúzódó társadalmi valóság között feszül. A nyugati diplomáciai körökben és a globális turizmusban Omán évtizedek óta a béke, a kiegyensúlyozottság és a vallási tolerancia ritka szigeteként élt. A mindössze öt és fél millió lakosú, festői hegyvonulatokkal és több ezer kilométernyi tengerparttal rendelkező monarchia az utazók kedvelt célpontjává vált, ahol a tengerparti üdülőhelyeken szabadon fogyaszthatók szeszes italok, az utcákon rend uralkodik, a lakosság pedig nyitott szívvel fogadja az idegeneket. Ezt a felvilágosult arculatot a szultánságot fél évszázadon át irányító Kábúsz bin Szaíd építette fel, aki 1970-ben brit katonai támogatással vette át a hatalmat édesapjától. Kábúsz a törzsi elszigeteltségbe és nyomorba süllyedt középkori országot a kőolajbevételekre támaszkodva néhány évtized alatt modern infrastruktúrával ellátott, virágzó állammá fejlesztette, miközben kifinomult esztétaként, a klasszikus zene elkötelezett híveként királyi operaházat emeltetett a fővárosban.

A szultánság kivételes stabilitásának szellemi alapját a helyi állami vallás, az ibádi iszlám képezte. Az ibádijja az iszlám történelem harmadik, független ága, amely közvetlenül a Mohamed próféta halálát követő legkorábbi utódlási viták idején szakadt ki a közösségből, jóval azelőtt, hogy a szunnita és síita dogmatika véglegesen megszilárdult volna. Míg a korai hitsorsosok a kalifa személyét illetően a legrátermettebb vezetőre, illetve a vérségi leszármazásra alapozták elképzeléseiket, az ibádiák előfutárai, a háridzsiták a legerkölcsösebb muszlim vezető megválasztását hirdették. Bár a mozgalom kezdetben a legszélsőségesebb puritanizmussal lépett fel ellenfeleivel szemben, az ománi hegyekbe és oázisokba visszahúzódó közösség az évszázadok során mélyen megfontolt, konzervatív, mégis más felekezetekkel szemben türelmes vallási irányzattá szelídült. Az ibádi hagyomány elutasítja a kérkedést, tiltja az erőszakos hittérítést, és békés együttélést hirdet más vallások követőivel.

A szociológiai és demográfiai valóság azonban mára alaposan átformálódott. A modern kutatások és népességbecslések szerint a szultánság állampolgárainak körében az ibádiák aránya fokozatosan háttérbe szorult, s ma már a lakosság több mint felét a szunnita muszlimok teszik ki. Ezzel párhuzamosan az országban jelentős számban élnek síita közösségek, valamint a dél-ázsiai vendégmunkások milliós tömegei. A vallási sokszínűség fenntartása érdekében a szultáni adminisztráció rendkívül szigorú ellenőrzést gyakorol a vallásgyakorlat felett. A vallásügyi minisztérium központilag hagyja jóvá a mecsetekben elhangzó pénteki imák szövegét: a szószékre lépő hitszónokoknak kötelező a hivatalosan előírt vázlatot felolvasniuk, amelyből a hatóságok következetesen száműznek minden politikai agitációt, gyűlöletkeltést és felekezeti vitát, azonos szabályokat kényszerítve az ibádi és a szunnita imaházakra egyaránt.

Az állami fegyelmezés ellenére a felszín alatt évtizedek óta jelen van egy radikális szunnita titkos mozgalom, amely mereven elutasítja a hivatalos monarchikus kompromisszumokat és a felekezeti békét. Ennek a szélsőséges rétegnek a tagjai kizárólag a szigorú szunnita dogmákat tekintik igaz hitnek, az ibádiákat és síitákat pedig eltévelyedett eretnekeknek tartják. A földalatti szerveződések veszélyességére már az 1990-es években fény derült, amikor az ománi elhárítás leleplezett egy kiterjedt fegyveres hálózatot, amely a hatalom erőszakos megdöntésére készült. Az 1994-es összeesküvés kapcsán több mint 130 személyt állítottak bíróság elé, a kiszabott halálos ítéleteket azonban Kábúsz szultán kegyelemből életfogytig tartó börtönre enyhítette, mivel a vádlottak jelentős része a legfelsőbb társadalmi rétegekből és a közigazgatás köreiből került ki.

A radikális erőszak azonban az utóbbi években ismét utat tört magának. A főváros egyik elővárosában, Vádi Kabírban működő síita mecset ellen elkövetett fegyveres támadás világossá tette, hogy a globális terrorhálózatok képesek helyi szimpatizánsokat mozgósítani. A lövöldözésben több hívő és rendfenntartó vesztette életét, a merénylet végrehajtását pedig a nemzetközi Iszlám Állam terrorszervezet vállalta magára. Az ománi biztonsági szervek döbbenten szembesültek azzal, hogy az elkövetők nem külföldről beszivárgott zsoldosok, hanem a helyi társadalomba beágyazott ománi állampolgárok voltak. Ez a tragikus fordulat jelezte, hogy az országot nem kerüli el az a szélsőséges szalafista eszmerendszer, amely a szomszédos országok háborús konfliktusaiból és az internetes közösségi oldalakról táplálkozik.

A feszültségek nem kizárólag a szunnita szélsőségesek oldalán mutatkoznak meg, az ibádi konzervatív elit körében is megfigyelhető az elégedetlenség. Az ibádi teológia hagyományosan a választott vallási vezető, az imám uralmát tekinti a legtökéletesebb államformának, amelyben az igazhitűek közössége a legbölcsebb és legkiválóbb hívőt emeli a közösség élére. Ez az imámátusi koncepció évszázadokon át éles fegyveres küzdelemben állt a tengerparti szultánsággal. Bár a belső területek lázadását a huszadik század közepén fegyverrel verték le, a vallási állam eszméje soha nem tűnt el teljesen. A titkosszolgálatok 2005-ben lepleztek le egy olyan magas rangú tisztviselőkből és értelmiségiekből álló ibádi csoportot, amely a teokratikus imámátus visszaállítását tervezte.

A dinasztikus átmenet tovább mélyítette a konzervatív ibádiak aggodalmait. Kábúsz szultán gyermektelenül hunyt el, végrendeletében unokatestvérét, Haiszam bin Tárikot jelölve meg utódjául, akit a családi tanács el is fogadott. Haiszam trónra lépését követően átfogó alkotmánymódosítást hajtott végre: a bizonytalanságok elkerülése érdekében hivatalosan bevezette az elsőszülöttségi öröklési rendet, és legidősebb fiát, Tejazin herceget nevezte ki trónörökösnek. Ez a nyílt dinasztikus öröklési mechanizmus szembemegy az ibádi politikai filozófia lényegével, amely elveti az automatikus családi öröklést, és a vezető erkölcsi kiválóságát teszi meg a hatalom egyetlen legitim forrásává.

A társadalmi átalakulás mellett Omán külpolitikai pozíciója is drámai hangsúlyváltáson ment keresztül. Kábúsz idején Maszkat a csendes közvetítő szerepét játszotta a Perzsa-öbölben: a szultánság semleges terepet biztosított a legélesebb szembenállások enyhítésére, s itt folytak azok a titkos amerikai–iráni diplomáciai megbeszélések is, amelyek elvezettek a 2015-ös nemzetközi atomalkuhoz. Haiszam szultán és Badr al-Buszaidi külügyminiszter vezetésével azonban az ománi diplomácia jóval határozottabb, proaktívabb irányvonalat vett fel. Maszkat a regionális szuverenitás hangadó védelmezőjévé vált, amely élesen ellenzi a külföldi katonai beavatkozásokat, és a Hormuzi-szoros biztonságának megőrzése érdekében szoros munkakapcsolatot ápol Teheránnal. Ez az önálló út heves washingtoni ellenkezést váltott ki, az amerikai elnöki adminisztráció részéről kemény bírálatokkal szembesítve az ománi vezetést.

A külpolitikai keményedés a helyi lakosság hangulatát tükrözi, amely a gázai fegyveres konfliktus kitörése óta nyíltan ellenségessé vált a nyugati és izraeli lépésekkel szemben. A belső feszültségek és a nemzetközi események egymásra hatása révén a békés szultánság képe repedezni kezd. Az állami cenzúra és a szigorú rendőri felügyelet egy ideig képes elfojtani a szélsőséges törekvéseket, ám a pilótafülkékben megjelenő erőszak és a helyi mecsetekben szerveződő radikális sejtek rámutatnak: az ománi társadalom mélyén zajló vallási és politikai átrendeződés komoly kockázatokat hordoz az egész tengeri kereskedelmi útvonal és a tágabb térség stabilitására nézve.