Svájc pénzt ad a múzeumok kényelmetlen múltjára

Svájc látványosan felgyorsítja a múzeumi gyűjtemények problematikus eredetének feltárását. A Szövetségi Kulturális Hivatal közlése szerint 2027-ben és 2028-ban összesen mintegy 1,95 millió svájci frankkal támogat 26 provenienciakutatási projektet. A programok között múzeumközi együttműködések, gyarmati környezetből származó tárgyak vizsgálatai, emberi maradványok feltérképezése, archívumok digitalizálása és a származási közösségekkel közös kutatások szerepelnek.

A bejelentést egy nappal később újabb intézményi lépés követte. A problematikus múltú kulturális örökséggel foglalkozó svájci bizottság elfogadta eljárási szabályait, így már hivatalosan is fogadhat ajánláskéréseket. A testület feladata, hogy vitás esetekben segítsen olyan megoldást találni, amely figyelembe veszi a jogi helyzetet, a történeti körülményeket és az érintett közösségek szempontjait.

A két fejlemény együtt azt mutatja, hogy a provenienciakutatás a múzeumi háttérmunka szűk területéből kulturális közpolitikai kérdéssé vált. Egy műtárgy eredete korábban elsősorban művészettörténeti adatnak számított. Ma már azt is vizsgálni kell, milyen hatalmi viszonyok között került a gyűjteménybe, történt-e erőszak, kényszer, tisztességtelen csere vagy jogellenes kivitel.

A svájci program egyik legérdekesebb része kilenc múzeum együttműködése, amely több ezer kameruni tárgy történetét kutatja. Az ilyen projektek módszertani fordulatot jeleznek. A kutatók nem kizárólag európai levéltárakból próbálják rekonstruálni a tárgyak útját, hanem kapcsolatot keresnek a származási ország intézményeivel és közösségeivel.

Ez azért fontos, mert a gyarmati gyűjtések dokumentációja gyakran egyoldalú. Az európai múzeum leltárkönyvében szerepelhet a gyűjtő neve, az évszám és a földrajzi hely, de hiányozhat az a történet, hogy a tárgy eredeti tulajdonosa milyen körülmények között vált meg tőle. A helyi szóbeli hagyomány, családi emlékezet és kutatás ezért olyan információt adhat, amelyet az európai iratok nem őriztek meg.

A restitúciós viták az elmúlt években egész Európában felerősödtek. Franciaország, Németország, Belgium, Hollandia és más országok múzeumai egyre több gyarmati eredetű tárgyat vizsgálnak, és több esetben visszaadásokra is sor került. A Benini bronzok ügye különösen nagy figyelmet kapott, mert jól láthatóvá tette, milyen tömegben kerültek afrikai kulturális javak európai közgyűjteményekbe katonai erőszak nyomán.

Svájc helyzete sajátos, mert nem volt klasszikus gyarmattartó birodalom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gyűjteményei kívül maradtak volna a gyarmati rendszeren. Svájci kereskedők, misszionáriusok, kutatók, katonák és magángyűjtők aktívan részt vettek a globális hálózatokban, tárgyaik pedig később múzeumokba kerültek.

A provenienciakutatás ezért a nemzeti önkép szempontjából is kényelmetlen lehet. Megmutatja, hogy a gyarmati gazdaság és tudástermelés hatása olyan országokra is kiterjedt, amelyeknek nem volt formális gyarmatbirodalmuk. A kulturális intézmények története így összekapcsolódik kereskedelmi, tudományos és missziós hálózatokkal.

Különösen érzékeny kérdés az emberi maradványok jelenléte. Európai múzeumok és egyetemek antropológiai gyűjteményeiben ma is találhatók koponyák, csontvázak és szövetminták, amelyek részben gyarmati vagy más igazságtalan körülmények között kerültek Európába. Ezek kezelése erkölcsi és jogi szempontból is eltér a hagyományos műtárgyakétól.

A svájci bizottság ezért országos helyzetfelmérést akar készíteni az ilyen maradványokról. Már maga a leltár létrehozása is jelentős munka, mert a tárgyak különböző intézményekben, eltérő nyilvántartásokban szerepelhetnek. A következő lépés az érintett közösségek azonosítása és a visszaadás vagy más megoldás lehetőségének vizsgálata.

A restitúció azonban nem automatikus következménye minden problematikus provenienciának. Vannak esetek, amikor a jogi tulajdon egyértelmű, de az erkölcsi körülmények vitathatók. Máskor a tárgy eredeti közössége nehezen azonosítható, vagy több fél is igényt tarthat rá. A kutatás feladata ezért először a tények lehető legpontosabb feltárása.

A svájci modell érdekes eleme, hogy a szövetségi állam nem kizárólag saját intézményeit vizsgálja, hanem pályázati pénzzel szélesebb múzeumi kört ösztönöz. A 30 benyújtott pályázatból 26 kapott támogatást. A kiírás kifejezetten azokat az intézményeket is meg akarta szólítani, amelyeknek eddig kevés tapasztalatuk volt ezen a területen.

Ez azért lényeges, mert a provenienciakutatás drága és időigényes. Levéltári munka, nyelvtudás, utazás, adatbázisok, jogi szakértelem és nemzetközi együttműködés szükséges hozzá. Egy kisebb múzeum saját költségvetéséből nehezen finanszíroz többéves kutatást.

A digitalizálás szintén kulcsszerepet kap. Ha a leltárak és archívumok online kereshetők, a származási országok kutatói is hozzáférhetnek az információhoz. Ez részben megfordítja a korábbi tudáshierarchiát: nem kizárólag az európai intézmény dönti el, mit tud a saját tárgyáról.

A folyamat a kiállítások nyelvét is átalakítja. Egyre kevésbé elég megadni egy tárgy korát, anyagát és földrajzi eredetét. A látogatók azt is tudni akarják, ki gyűjtötte, milyen körülmények között, és hogyan került Európába. A bizonytalanság feltüntetése maga is múzeumi információvá válik.

Svájc szeptemberben UNESCO-párbeszédet is rendezett a kulturális javak visszaadásának új együttműködési formáiról. A mostani támogatási program és az új bizottság ebbe a szélesebb irányba illeszkedik. A cél nem a gyűjtemények gyors kiürítése, hanem olyan döntési rendszer kialakítása, amelyben a történeti kutatás megelőzi a politikai vagy jogi lezárást.

A múzeumok számára ez hosszú távú változást jelent. A gyűjtemény többé nem tekinthető pusztán birtokolt tárgyak összességének. Minden darabnak története van, és ez a történet időnként az intézmény saját múltjáról is kellemetlen dolgokat mond. A svájci program jelentősége éppen abban áll, hogy az állam pénzt és intézményi keretet ad ennek a kellemetlen tudásnak a feltárásához.