Amerikai hegemónia alkonya: égnek a támaszpontok

Az Egyesült Államok által február végén megindított Epic Fury hadművelet alig hét hónap leforgása alatt Washington modern kori történelmének egyik legsúlyosabb geopolitikai és katonai baklövésévé vált. Amikor a washingtoni vezetés elrendelte a megelőzőnek szánt csapásokat, Donald Trump elnök félresöpörte azokat a stratégiai aggályokat, amelyek a Hormuzi-szoros sebezhetőségére figyelmeztettek. Teherán azonban a technológiai és gazdasági aszimmetriát kihasználva a szűk tengeri átjárót olyan stratégiai emelőként használja, amellyel folyamatosan fojtogatja a globális kereskedelmet és a nemzetközi olajszállítmányokat. Bár az amerikai haditengerészet kísérletet tett az iráni kikötők zárlat alá vonására, a perzsa állam aszimmetrikus válaszcsapásai megbénították a blokádot. Teherán pontosan tudja, milyen gazdasági és katonai veszteségekkel tudja a legnagyobb megrázkódtatást okozni a novemberi amerikai törvényhozási választásokra készülő Fehér Háznak.

A konfliktus kimenetele messze túlmutat a washingtoni választási naptár pillanatnyi hatásain: az amerikai stratégia kudarca az egész Közel-Kelet biztonsági struktúráját gyökeresen átrajzolja. Az iráni ballisztikus rakéták és távvezérelt harci drónok a Pentagon által eredetileg elismertnél lényegesen nagyobb pusztítást vittek véghez a térségben fekvő amerikai támaszpontokon. Teherán már a hadművelet kezdeti napjaiban precíziós csapásokkal semmisítette meg az amerikai üzemanyagraktárakat, hajójavító dokkokat és a csúcstechnológiájú vezetési központokat, miközben a katonák lakónegyedeit romhalmazzá lőtte. A bahreini bázisról, amely évtizedeken át az 5. flotta főhadiszállásaként szolgált és a flotta valamennyi hajótípusának fogadására képes volt, mintegy 1500 katonát és családtagot kellett fejvesztve kimenekíteni. A személyes tárgyakat, gépkocsikat és háziállatokat hátrahagyva levezényelt evakuáció után mindössze a nélkülözhetetlen műszaki személyzet maradt a helyszínen, felszámolva az amerikai tengeri hatalom regionális horgonyát.

A bahreini központon kívül, amelyet a katonai tervezők a világ legforgalmasabb hatvan hektárjaként tartottak számon, a perzsa rakéták kuvaiti, katari, egyesült arab emírségekbeli, szaúd-arábiai, ománi, jordániai és iraki amerikai bázisokat is telibe találtak. A támadásokban legalább 18 amerikai egyenruhás vesztette életét, és mintegy nyolcszázan sebesültek meg, miközben katonák és hozzátartozók ezreit kellett biztonságosabb övezetekbe áthelyezni. Az amerikai fegyveres erők főfelügyelője által készített kárfelmérés megdöbbentő adatokat rögzített. Az Öböl menti támaszpontokon épületek százai rongálódtak meg vagy váltak használhatatlanná. A veszteséglistára felkerült egy korszerű F–15-ös és egy méregdrága F–35-ös vadászbombázó, öt darab KC–135-ös légi utántöltő repülőgép, egy E–3 légtérellenőrző gép, egy AH–64 Apache harci helikopter, valamint legkevesebb harminc darab nagy értékű MQ–9 Reaper típusú felderítő és csapásmérő drón. Ezzel párhuzamosan a külügyminisztérium több államban a külképviseletek súlyos sérüléseit jelentette.

A rombolás és a személyi állomány visszavonása miatt az amerikai támaszpontok működőképessége drasztikusan lecsökkent, ami azonnali operatív bénultságot idézett elő a frontvonalakon és a törékeny tűzszünet fenntartásában. A haditengerészet logisztikai láncai felbomlottak: a Hormuzi-szorosban járőröző hadihajók képtelenek helyben üzemanyaghoz, élelmiszerhez és lőszerutánpótláshoz jutni. Mivel a bahreini kikötői háttérbázis kiesett, a hajóknak az Indiai-óceánon fekvő Diego Garcia támaszpontig kell visszahúzódniuk, amely több mint 3500 kilométerre található az Ománi-öböltől. Ez az elképesztő logisztikai teher vezetett oda, hogy az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó 250 napot töltött folyamatosan a tengeren, mindössze rövid guami és ománi technikai megállókkal. A fedélzeten uralkodó tarthatatlan állapotok és a legénység kimerültsége miatt a repülőgép-hordozót végül vissza kellett rendelni San Diegó-i anyakikötőjébe.

A bázisok súlyos sérülései nemcsak a jelenlegi hadműveleteket akasztják meg, hanem elindították a döntéshozók vitáját arról, hogy az Öböl menti támaszpontok egyáltalán tarthatók-e katonailag a jövőben. Ezen a héten az utolsó 2500 amerikai katona is elhagyta Irak területét, lezárva az Iszlám Állam elleni koalíciós küldetést. A szakértők szerint az iraki állások feladása világos előképe lehet a szélesebb körű kivonulásnak. Daryl Caudle tengernagy, a haditengerészeti műveletek vezetője a marylandi Fort Meade bázison tartott eligazításán nyíltan beismerte: a haditengerészet belátható időn belül képtelen lesz visszatérni Bahreinbe. Még keményebb hangot ütött meg David Petraeus nyugalmazott tábornok, a térség korábbi amerikai parancsnoka és volt CIA-igazgató, aki kijelentette: a stratégiai kudarc nyomán teljes körű doktrinális újragondolásra van szükség a katonai jelenlét, a támaszpontok elhelyezkedése és az amerikai haderő jövőbeli alkalmazása terén.

A katonai lábnyom visszaszorulása látványos bizalmi válságot idézett elő a hagyományos arab szövetségesek körében. Az Egyesült Államok mint megbízható védőhatalom mítosza végleg megkopott a térségben. Szaúd-Arábia a felkészületlen amerikai háború láttán regionális hatalmakhoz, Törökországhoz és Pakisztánhoz fordul támogatásért, hogy nyitott határait és létfontosságú létesítményeit biztosítsa. A washingtoni adminisztráció azon törekvése, hogy csökkentse a szárazföldi jelenlétet, a szövetségesek elárulásaként hat a lángokban álló régióban. Különösen a Rijáddal ápolt kapcsolatok szenvedtek kárt: a szaúdi vezetés kezdettől ellenezte a háború megindítását, s most attól tart, hogy a Fehér Ház egy elhamarkodott, kétoldalú alkut köt Teheránnal, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a szunnita monarchiák egzisztenciális biztonsági garanciáit. Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös határozottan jelezte Washingtonnak, hogy elfogadhatatlannak tartja az amerikai kapkodást.

A szaúdi vezetés bizalmatlansága nem új keletű, az elmúlt évek eseményei rendszeresen bizonyították a tengerentúli védelmi garanciák korlátait. Amikor a jemeni húszi lázadók fokozták a támadásokat, a trónörökös hiába sürgetett határozott katonai védelmet, a kérést Washington rendre elhárította. Ugyanez a tapasztalat érte Rijádot még 2019 őszén, a maximális nyomásgyakorlás időszakában, amikor az iráni támogatást élvező milíciák drón- és rakétaözönnel bénították meg a legfontosabb szaúdi olajfinomítókat, s a Fehér Ház csupán szimbolikus szolidaritást tanúsított. A mostani konfliktusban a szaúdi trónörökös már határozott korlátokat szabott: májusban megtiltotta az amerikai légierőnek a szaúdi légtér és a Szultán herceg légibázis használatát a tengeri hajózást biztosító Project Freedom művelethez. Bár a szövetséges monarchiák bírálják Trump lépéseit, a bázisok teljes felszámolásától ők is tartanak, hiszen az így keletkező hatalmi űrt azonnal Teherán töltené be. Az iráni teokrácia nyílt célja egy olyan új regionális biztonsági architektúra kikényszerítése, amelyben a perzsa hegemónia megkérdőjelezhetetlenné válik.

Teherán évtizedek óta készült a mostani összecsapásra, és a szárazföldi műveletek tanulságait levonva védett, mélyen a hegyek gyomrába süllyesztett raktárakat és gyártósorokat alakított ki, amelyeket a nyugati légicsapások alig tudtak megkarcolni. Bár a Pentagon májusban az iráni hadiipari kapacitások kilencven százalékos megsemmisítését hangoztatta, az április óta tartó törékeny fegyvernyugvás alatt a perzsa hadiipar szinte teljesen feltöltötte a kilőtt rakéta- és drónkészleteket. A teheráni csapások elképesztő precizitása mögött a hírszerzési adatok szerint Oroszország és Kína közvetlen technológiai támogatása áll. A márciusi, Szultán herceg bázis elleni támadást megelőzően 14 orosz felderítő műhold haladt át a létesítmény felett, míg a jordániai Muwaffaq Salti bázist ért, három halálos áldozatot követelő csapást kínai kereskedelmi műholdfelvételek segítették. Moszkva emellett az ukrajnai frontokon finomhangolt dróntechnológiával és hiperszonikus robotrepülőgépek fejlesztési adataival segíti Teheránt, míg a mikroelektronikai alkatrészek zöme kínai csatornákon érkezik a gyártósorokra.

A teheráni állami média diadalittasan ismerteti az amerikai katonai jelentésekből szivárgó pusztítási adatokat, a novemberi választások előtt maximálisan kihasználva a washingtoni kormányzat zavarát. A perzsa propagandaapparátus nyílt levélben fordult a tengerentúli választókhoz, hangoztatva, hogy a bázisok lerombolásánál sokkal súlyosabb következmény az az irreverzibilis csapás, amelyet az Egyesült Államok egyedüli globális szuperhatalmi hírneve szenvedett el. Az arab partvidéken ma már a leglojálisabb szövetségesek is a saját védelmi képességeik megteremtésére törekszenek, felismerve, hogy az amerikai hegemónia védőernyője lyukasnak bizonyult. A térségben állomásozó csapatok kivonása nem csupán egy elhibázott hadművelet lezárását jelenti, hanem azt a történelmi pillanatot, amikor a Közel-Kelet feletti fél évszázados amerikai dominancia korszaka végleg lezárult.