Ragadós Orbán módszere terjed Európában – Brüsszel kivenné a vétófegyvert
Franciaország, Luxemburg és Görögország is saját érdekeire használta az uniós egyhangúságot az orosz szankciók körüli alkukban. Az Orbán-korszakban sokat bírált vétópolitika így már nem magyar különlegesség, és új erőt kaphat a minősített többségi döntéshozatal ügye.
Sokáig Magyarország neve ugrott be elsőként Brüsszelben, ha egy tagállam az egyhangúság szabályát arra használta, hogy egy egész uniós döntést feltartóztasson, és a beleegyezéséért cserébe engedményt kérjen egy másik ügyben. Az Orbán-kormány az ukrajnai háború éveiben több szankciós csomagot, pénzügyi támogatást és Ukrajnával kapcsolatos döntést kötött saját feltételeihez. Az elmúlt hónapok azonban azt mutatják, hogy ez a taktika korántsem maradt magyar sajátosság. A Financial Times elemzése szerint Franciaország, Luxemburg és Görögország is olyan alkukba vitte bele az uniós szankciós politikát, amelyekben a közös külpolitikai cél mellett nagyon is konkrét nemzeti érdekek jelentek meg.
A legfeltűnőbb eset Franciaországé volt. Párizs szeptemberben azt kérte, hogy az Európai Unió vegye le a szankciós listáról Aliser Uszmanov orosz–üzbég milliárdost, akit az EU 2022-ben Vlagyimir Putyinhoz fűződő közeli kapcsolatai és az orosz gazdaság kulcságazataiban meglévő érdekeltségei miatt helyezett korlátozás alá. A kérés azért volt különösen érzékeny, mert az egyéni szankciók meghosszabbításához mind a 27 tagállam beleegyezése kellett: egyetlen ország ellenkezése az egész listát veszélybe sodorhatta.
A háttérben egy Franciaország számára fontos fogolyügy állt. Több európai diplomata szerint Párizs lépése összefüggött azokkal a tárgyalásokkal, amelyek a francia állampolgárok Azerbajdzsánból való kiszabadítását célozták. Az EU végül levette Uszmanovot a listáról, másnap Ilham Aliyev azeri elnök kegyelmet adott a kémkedés miatt tíz évre ítélt Martin Ryan francia állampolgárnak. Franciaország nem erősítette meg, hogy közvetlen cserealku született volna, és nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozott. A történet azonban diplomáciai körökben azért okozott feltűnést, mert egy közös uniós szankciós eszköz egy kétoldalú ügy rendezésének részévé válhatott.
Az eset dominóhatást váltott ki. Luxemburg azt kérte, hogy ha Uszmanov lekerülhet a listáról, akkor ugyanez történjen Mihail Fridmannal is. Fridman 16 milliárd dolláros választottbírósági igényt támasztott Luxemburggal szemben a befagyasztott vagyona miatt. A kompromisszum végül mindkét üzletember eltávolításához vezetett, miközben a többi, mintegy háromezer személyre és szervezetre vonatkozó korlátozást meghosszabbították. A szokásos rövidebb felülvizsgálati ciklus helyett a szankciós rezsim hároméves meghosszabbítást kapott, részben azért, hogy ne kelljen néhány hónap múlva ismét ugyanezt az alkut végigjátszani.
Görögország más területen mutatta meg ugyanezt a problémát. Athén nyáron a 21. orosz szankciós csomagot tartotta fel, mert ellenezte az orosz cseppfolyósított földgáz harmadik országokba történő szállításának tilalmát. A vita mögött a görög hajózási ágazat érdekei álltak: a világ egyik legnagyobb kereskedelmi flottájával rendelkező ország attól tartott, hogy az intézkedés európai vállalkozásokat szorít ki az LNG-szállítás piacáról. A végső alku kivételt biztosított bizonyos, a háború előtt megkötött szerződésekhez kapcsolódó szállításokra. Az eset azt bizonyította, hogy egy tagállam nemcsak ideológiai vagy külpolitikai okból élhet vétóval, hanem egy jól körülhatárolható gazdasági ágazat védelmében is.
Ez az a pont, ahol az Orbán-korszak tapasztalata visszatér az uniós vitába. A magyar kormány éveken át azzal érvelt, hogy az egyhangúság a kisebb tagállamok szuverenitásának egyik utolsó biztosítéka: megakadályozza, hogy a nagyobb országok egyszerű többséggel ráerőltessék külpolitikai akaratukat a többiekre. Brüsszelben viszont rendszeresen az volt az ellenérv, hogy a vétó könnyen alkueszközzé válik. 2026 februárjában Magyarország például az újabb orosz szankciók blokkolásával fenyegetett az ukrajnai Barátság kőolajvezeték körüli vita miatt. Korábban is előfordult, hogy Budapest ukrán támogatási vagy szankciós döntéseket más magyar követelések teljesítéséhez kapcsolt.
A mostani francia, luxemburgi és görög példák ezért kényelmetlen helyzetet teremtenek azoknak, akik az elmúlt években kizárólag magyar problémaként kezelték a vétópolitikát. Ha Párizs, Athén vagy Luxemburg is hajlandó ugyanazt az intézményi lehetőséget nemzeti érdekérvényesítésre használni, akkor a vita már nem arról szól, hogy egyetlen kormány visszaél-e a szabályokkal. Sokkal inkább arról, hogy maga a döntéshozatali rendszer ösztönzi-e a 27 külön alkuját.
Az Európai Bizottság ezért már jóval az ukrajnai háború előtt felvetette a minősített többségi döntéshozatal kiterjesztését a közös kül- és biztonságpolitika bizonyos területeire. A 2018-as bizottsági javaslat kifejezetten a szankciókat nevezte meg olyan ügyként, ahol a minősített többség gyorsabbá és kiszámíthatóbbá tehetné az uniós fellépést. A szerződések ehhez elvileg lehetőséget is adnak: az úgynevezett passerelle-klauzula alapján az Európai Tanács egyhangú döntéssel felhatalmazhatná a Tanácsot, hogy egyes külpolitikai kérdésekben minősített többséggel döntsön.
Ebben rejlik a reform egyik paradoxona. Az egyhangúság felszámolásához először éppen egyhangúság kell. Vagyis bármelyik tagállam megakadályozhatja, hogy a jövőben ne legyen vétójoga. Ráadásul a minősített többség ellenzőinek érve sem súlytalan: külpolitikai és biztonsági ügyekben olyan döntések születhetnek, amelyek közvetlenül érintenek egy ország stratégiai vagy gazdasági érdekeit, ezért a kormányok nehezebben mondanak le a végső biztosítéknak tekintett vétóról.
A vita azonban új szakaszba érhet. A Bizottság szeptember végén a bővítés kapcsán is azt javasolta, hogy a jövőbeni tagállamok csatlakozásánál építsenek be biztosítékokat az uniós döntéshozatal megbénítása ellen. A Reuters által ismertetett tervezet a magyar tapasztalatot is azok közé a példák közé sorolta, amelyekből Brüsszel tanulni akar. A dokumentum a szankciók esetében is a minősített többség szélesebb használatát szorgalmazza.
A Financial Times mostani érvelése szerint a francia eset megmutatta, hogy a probléma már messze nem egyetlen, Brüsszellel rendszeresen konfliktusba kerülő kormányhoz kötődik. Emmanuel Macron korábban az európai stratégiai autonómia egyik leghangosabb szószólója volt, miközben saját kormánya most éppen az egyhangúság segítségével kényszerített ki egy számára fontos engedményt. Ez azért lehet fordulópont, mert minél több tagállam fedezi fel a vétóban rejlő alkupozíciót, annál nehezebbé válik a közös külpolitika.
Az Orbán-kormány egykori módszere tehát nem azért kerülhet ismét a brüsszeli vita középpontjába, mert Magyarország továbbra is egyedül blokkolná az uniós döntéseket. Éppen ellenkezőleg: azért, mert kiderült, hogy az egyhangúság adta lehetőséggel nagy és kicsi, keleti és nyugati tagállam egyaránt élhet. Ha ez rendszeressé válik, az végül azoknak az érveit erősítheti, akik szerint az EU csak akkor lehet valódi külpolitikai szereplő, ha egyetlen főváros sem tudja 26 másik ország közös álláspontját túszul ejteni.