Kimerülő növekedési modell: fékezőpályán Európa

Az európai gazdaság fejlődési pályája leginkább egy olyan gépkocsihoz hasonlítható, amely a piros lámpához közeledve folyamatosan és megállíthatatlanul lassít. Az Európai Unió tagállamainak összesített bruttó hazai terméke 1995 és 2008 között még évi átlagban 2,2 százalékkal bővült, jelezve a belső piac kiteljesedésének és a technológiai modernizációnak a lendületét. A 2008-as globális pénzügyi válságot követően ez a dinamika érezhetően megtört: 2012 és 2019 között az átlagos éves gazdasági gyarapodás már mindössze 1,5 százalékot tett ki, míg a 2020 és 2024 közötti időszakban tovább mérséklődött, 1,3 százalékra. Ez az elhúzódó fékeződés önmagában is súlyos aggodalomra ad okot a kontinens döntéshozói körében, a folyamat mélyebb rétegeit megvizsgálva azonban még ennél is riasztóbb szerkezeti torzulások tárulnak fel. A növekedési ütem folyamatos apadása mellett a bővülés belső szerkezete olyan tényezőktől függ, amelyek a következő években elkerülhetetlenül kimerülnek.

A Bécsi Nemzetközi Gazdasági Összehasonlító Intézet, a WIIW friss kutatási jelentése részletesen rávilágít erre a folyamatra. Robert Stehrer, Sebastian Drazsky és David Zenz közgazdászok elemzése rámutat: a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt az európai felívelés elsődleges motorját a technológiai fejlődés, a bővülő tőkebefektetések és a gyorsuló termelékenység jelentette. Az ezredfordulót követő években a gazdasági teljesítményt a gépesítés és az innováció hajtotta előre. Ezzel szemben a 2020 utáni adatok drasztikus fordulatot jeleznek: az úgynevezett teljes tényezőtermelékenység – amely a technológiai fejlesztések, a hatékonyság és a szervezeti innováció hozzájárulását méri a gazdasági növekedéshez – részaránya a korábbi 45 százalékról 36 százalékra zuhant vissza. Ezzel párhuzamosan a klasszikus tőkeberuházások hozzájárulása a bővüléshez szintén érezhetően visszaesett, 30 százalékról 26,5 százalékra szűkült.

A visszafogott gazdasági konjunktúra egyetlen megmaradt hajtóerejévé így a foglalkoztatás bővülése vált az uniós tagállamokban. A kontinens gazdasága azért tudott egyáltalán szerény növekedést felmutatni, mert egyre több embert vontak be a munkaerőpiacra. A dolgozók egyéni teljesítménye és hatékonysága azonban közben egyáltalán nem növekedett. Az egy ledolgozott munkaórára jutó gazdasági kibocsátásként mért munkatermelékenység a 2008 előtti időszakban még évi átlagban 1,3 százalékkal emelkedett a tagországokban, ezt követően viszont drasztikusan lefékeződött, és átlagosan mindössze 0,5 százalékos éves többletet ért el. Az európai alkalmazottak száma folyamatosan gyarapodott az elmúlt években, miközben az óránként megtermelt hozzáadott érték szinte teljesen stagnált.

Ez a jelenség a gazdasági elemzők szerint jóval nagyobb kockázatot jelent, mint maga az alacsony növekedési ráta. Az a felállás, amelyben a gazdasági gyarapodás szinte kizárólag a foglalkoztatotti létszám emelésére épül, a demográfiai folyamatok miatt gyorsan a határaihoz érkezik. A tagállamok kivétel nélkül az alacsony születésszámokkal és a társadalom gyorsuló öregedésével küzdenek. A népesség korfája eltolódott, számos uniós országban az aktív korú lakosság létszáma hamarosan meredek zuhanásnak indul, miközben az egy munkavállalóra jutó átlagos munkaidő évtizedek óta tartósan csökken szinte minden fejlett gazdaságban. Ha a gazdaság kizárólag azért képes növekedni, mert több ember áll munkába, a forrás pillanatokon belül elapad. A demográfiai hanyatlás idején éppen a munkatermelékenység intenzív növelésére lenne szükség: ha kevesebb munkaképes ember áll rendelkezésre, minden egyes dolgozónak több értéket kellene megtermelnie ahhoz, hogy a társadalom fenntarthassa életszínvonalát.

Az a minimális termelékenységi növekedés, amelyet a kontinens még képes felmutatni, szinte kizárólag a működési hatékonyság apró javulásából származik, a tárgyi beruházások ugyanis gyakorlatilag semmivel sem járulnak hozzá a folyamathoz. A bécsi kutatók megállapítása szerint az egy ledolgozott munkaórára jutó tőkeellátottság hosszú évek óta folyamatosan süllyed. Ez a mutató 2020-ban az Európai Unió tagállamainak csaknem felében visszaesett. Ezekben az országokban egy átlagos alkalmazott számára ma kevesebb gép, korszerű technikai berendezés és modern infrastruktúra áll rendelkezésre, mint a korábbi időszakokban. A termelőeszközök hiánya és az elavuló eszközpark közvetlenül akadályozza, hogy a dolgozók magasabb hozzáadott értékű termékeket állítsanak elő, ami fokozza az elmaradást a technológiai élvonalbeli gazdaságok mögött.

Az uniós tagállamok között jelentős különbségek figyelhetők meg a tőkeellátottság alakulásában. Ausztria például némyleg ellenállóbbnak bizonyult a három legjelentősebb kontinentális gazdaságnál, vagyis Németországnál, Franciaországnál és Olaszországnál. Az osztrák munkatermelékenység a 2020 és 2024 közötti években 0,7 százalékkal emelkedett, és a munkaórára jutó tőkeállomány is gyorsabb ütemben gyarapodott, mint a három nagy nyugat-európai államban. Németországban és Franciaországban a beruházások hiánya az ipari termelés alapjait koptatja, miközben a vállalatok a magas energiaköltségek, a bürokratikus terhek és a bizonytalan gazdasági kilátások miatt visszafogják a fejlesztési kiadásaikat.

Sajátos képet mutat a dél-európai térség. Az elmúlt időszakban Spanyolország, Görögország és Portugália az uniós átlagot jóval meghaladó gazdasági növekedést tudott felmutatni, a bécsi intézet szakértői szerint azonban ez a megugrás korántsem fenntartható gazdasági felívelés eredménye. Mindhárom déli országban csökkent az egy munkavállalóra jutó tőkeállomány, a felzárkózás pedig döntően arra a folyamatra támaszkodik, hogy a korábban munkanélküli tömegeket – különösen az idegenforgalomban és az alacsony hozzáadott értékű szolgáltatásokban – visszavezették a munkaerőpiacra. Amint ezek a tartalékok kimerülnek, a déli gazdaságok növekedése azonnal megtorpan, hiszen a termelés modernizációja és a műszaki eszközök megújítása elmaradt.

Ezzel éles ellentétben áll a legnagyobb közép-kelet-európai tagállam, Lengyelország pályája. A lengyel gazdaság jóval gyorsabb ütemben bővül az uniós átlagnál, és azon ritka kivételek közé tartozik a közösségen belül, ahol a gyarapodást érdemi beruházások hajtják. A varsói kormányzat és a magánszektor az elmúlt években jelentős forrásokat fordított az ipari kapacitások korszerűsítésére, a logisztikai infrastruktúra fejlesztésére és az automatizálásra. A lengyel példa azt mutatja, hogy célzott tőkebefektetésekkel és a termelőkapacitások bővítésével a demográfiai szorítás közepette is fenntartható a termelékenység növekedése, a kontinens többi részén azonban ez a hozzáállás inkább kivételnek számít.

Az európai növekedési probléma lényege a közgazdászok egybehangzó véleménye szerint a beruházások elégtelenségében és a termelékenység elakadásában keresendő. Európának gyorsított ütemben kellene növelnie a fejlesztési kiadásokat, mielőtt a munkaerőhiány maga válik a bővülés leküzdhetetlen akadályává. A WIIW tanulmányának megállapításai egybecsengenek az Európai Unió által megrendelt két átfogó stratégiai jelentés következtetéseivel. Enrico Letta korábbi olasz miniszterelnök az egységes belső piac jövőjéről készített 2024 tavaszi elemzésében sürgette, hogy a kontinens a belső megtakarításait hatékonyabban csatornázza be a termelő beruházásokba. Letta javaslatot tett egy Megtakarítási és Beruházási Unió létrehozására, megállapítva, hogy a kontinentális tőke jelentős része jelenleg külföldre, elsősorban az észak-amerikai pénzügyi piacokra vándorol ahelyett, hogy az európai ipart és technológiát finanszírozná.

Öt hónappal később Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke számszerűsítette ezt a hatalmas beruházási hiányt. Jelentése szerint a kontinensnek évi 750–800 milliárd eurónyi pótlólagos befektetésre van szüksége – ami az uniós bruttó hazai termék mintegy négy-öt százalékát teszi ki –, hogy talpra állítsa a termelékenységet, végrehajtsa a zöld és digitális átállást, valamint megerősítse védelmi képességeit. Draghi szerint e hatalmas tőkeinjekció nélkül a gazdaság lassú agóniára van ítélve a globális színtéren. Bár az Európai Bizottság a javaslatok nyomán a beruházási integrációt tette meg gazdaságstratégiájának központi elemévé, a gyakorlati megvalósítás rendkívül vontatottan halad. Az intézkedések nyomon követésére létrehozott EPIC megfigyelőközpont adatai szerint az idei év júliusáig a Draghi-jelentésben megfogalmazott 383 szakpolitikai ajánlásnak mindössze 15,7 százalékát hajtották végre teljes körűen.

A reformok elakadása mögött a tagállamok közötti mély politikai és pénzügyi megosztottság húzódik meg. A fiskális fegyelemhez ragaszkodó északi kormányok mereven elutasítják az újabb közös európai adósságkibocsátást, amelyből a nagyszabású közösségi beruházási alapokat lehetne feltölteni. Eközben az eladósodott déli és nyugati tagállamok a szigorú költségvetési hiányszabályok szorításában nem rendelkeznek kellő nemzeti mozgástérrel ahhoz, hogy saját forrásból finanszírozzák a szükséges technológiai beruházásokat. A tőkepiaci unió kiépítése évtizedes késésben van a nemzeti szabályozások és pénzügyi felügyeletek féltékenysége miatt, így az európai magánmegtakarítások továbbra sem jutnak el a leginnovatívabb belső vállalkozásokhoz.

A tét óriási, hiszen a globális versenyben az Egyesült Államok és Kína masszív állami támogatásokkal és óriási magántőke-befektetésekkel húz el a technológiai fejlesztésekben, különösen a mesterséges intelligencia, a félvezetőgyártás és a tiszta ipari technológiák terén. Ha Európa nem képes záros határidőn belül megfordítani a beruházási ráták süllyedését és nem tudja emelni az egy munkaórára jutó felszereltséget, az elöregedő kontinens gazdasági súlya tovább zsugorodik. A munkaerő-tartalékok végső kimerülése után az életszínvonal megőrzése és a jóléti ellátások finanszírozása tarthatatlanná válik. Az európai berendezkedés fennmaradása azon múlik, hogy a döntéshozók képesek-e a puszta munkahely-teremtési kényszert felváltani a korszerű beruházásokra és a magas hozzáadott értékre épülő gazdaságpolitikával.